Magyar Hiradó, 1976. január-június (68. évfolyam, 1-26. szám)
1976-02-05 / 6. szám
MAGYAR HÍRADÓ 15. OLDAL MAGYAR HONFOGLALÓK A MISSISSIPPI PARTJÁN Spelletich Paula naplója Összeállította: ÁCS TIVADAR VI. Ádám ritkán jött velem, alig emlékezem, mint töltötte idejét. Néha elment sétálni Károllyal, Gutherzék egyetlen fiával. De többnyire tanult, vagy olvasott. Május 1-én Hirschl bankárékhoz voltunk meghiva, kiknek ablakiból a Práterből jövő kocsisort néztük végig. A császári kocsi előtt aranyvértes page-k lovagoltak. A kocsi két oldalán pedig alabárdos páncélos lovagok. A négy pompás ló által röpített hintóbán ült a fiatal császár Erzsébettel és a kocsi mögött ismét vértes lovagok. Ez volt a tündérmeséknek egy újabb fejezete. Ezek után mi is kikocsiztunk a Práterba. Végignéztünk egypár bábszínház előadást, megbámultunk egy kis óramű kolibrit, mely apró szárnyait csattogtatta és száját nyitogatva a csalódásig híven, bámulatos tiszta madárdalt hallatott. Az amerikai kolibrik bezzeg nem énekeltek. így múltak a napok öröm és remény közt. De a boszorkánymester: az öreg Adamovics nem tudta leküzdeni megátalkodottságát és megakadályozta, hogy útlevelet kapjunk. Igaz, elég szép ajánlatot tett. Nagyanyám, Adám és én maradjunk fényes otthonában. Örök kenyér és nagyúri nevelés lenne a jutalom. Ugyanezt az ajánlatot tette Atyámnak, öt évvel előbb és kieszközölte volna számára a kegyelmet, ha beadja a derekát. De az akkori emberek nem voltak ilyenre kaphatók. Atyám akkor Lembergben tartózkodott, a szép Potworowszka grófnő elrejtette lakásában, mig ő és félje osztrák tiszteknek adott fényes estét. Atyámnak csak egyetlen inge volt, melyet esténként maga mosott ki és amely fölött nyakig begombolta kopott kabátját — de kegyelmet nem fogadott el. Későbbi években pedig elment szántani, kapálni, napszámosi minőségben, mig földjei termést nem adtak Amerikában. De eltértem a tárgytól. Atyám Londonban várt bennünket Campanéknál, késni nem lehetett. Gutherz hősi elhatározása, hamis útlevelet szerzett, hogy mint Nagyanyám állítólagos unokaöccse szöktessen bennünket Európán át. Május 27-én volt a bucsuestély, mely összeesett az intézet estélyével. A nagytermek ismét ki voltak világítva, a tündéralakhoz illő alakok ismét megjelentek a fényes parketten. Ragyogó egyenruhák és fekete frakkok káoszba olvadtak össze, a csillárok vakító fényt löveltek. Mint álomlátó, kábultan ültem egy óriási karszékben és midőn az előkelő alakok mellettem elvonultak, mindegyik megállt, pár szót intézve hozzám, egyik szelíden, nyájasan, néhányan mulatva elfogultságomon. Másnap, mikor kimentünk Ádival sétálni, gróf Széchenyi kinyitotta ablakát és Nagyanyám jól megmagyarázta, hogy Széchenyi nagy ember és Atyámnak jó ismerőse. így, bár minden meglehetősen álomszerűén hatott rám, szavai megmaradtak emlékezetemben: „Gyerekek — szólt —, hallom elutaztok Amerikába.” Ádi feleli: „Apánkhoz megyünk.” „Mondjátok meg — folytatta Széchenyi — Atyátoknak, hogy ne felejtse el hazáját és gondoljon néha rám örülök, hogy láttalak benneteket.” Ezen alkalommal kapta Adi a kis acélkardot, én pedig kegyelettel őrzöm imakönyvemben a születésnapomra Széchenyitől kapott kis nefelejcs-csokrot. Amerikában a kardot Adám Perczel Mór tábornok Miklós fiának adta emlékül, ök azonban mind meghaltak és a kard a Széchenyi Múzeumba került. Csak az én emlékezetemben él még Széchenyi sápadt arca és érces hangja. Mikor tudakozódására szerénytelenül eldicsekedtem, hogy Apámnak Amerikában kondignációs háza van (akkori magyarság; értsd: emeletes), lestem a hatást, mely egy kis mosolyban nyilvánult. Mindjárt észrevette, hogy rosszul beszélek. Széchenyi arca elárult valamit, mit utóbb mindig gúnyra magyaráztam. Efölött évek múlva is pirultam, és a gyermek tulérzékeny kedélyével nem tudtam magamnak megbocsátani. 1905. évi május hó 13-án, egy Széchenyi ünnepély alkalmával a következő költeményt Írtam emlékezetére: ACHROSTIKON gróf Széchenyi Istvánhoz 1905. máj. 13. Száz évnek fele vonult el azóta Zordon száműzetés — majd boldog otthonban: Életem fénykora — és gyásza most. Csatázva vonulnak, Halovány árnyakként, Édes, bus emlékek. Némán, e virágban, mit egykoron Te adtál, Int felém a múlt, és dicső fenséged, Széchenyi. Isteni rendelés megszabta határát Szomorú sorsodnak, Titáni törekvés hiába állt ellent, Vágyad nem teljesült, lobogód elbukott, Am neved él tovább, csillagod fenn ragyog, Nagy voltál, mig éltéi és eszméd élni fog! Négy évvel ezelőtt Írtam a fenti achrostikont. A kritikus bizonyára mosolyogna a hiányos versláb felett, de Széchenyi, ha élne, méltányolná a tiszteletet és szeretetet, mely túléli a hosszú évtizedeket — mely hű marad az amerikai száműzetés, a budapesti ragyogó leánykorban és a Zala megyei 29 boldog év alatt (egy nemesen gondolkodó férj oldalán). És most gyászomat világítja meg, mint nap, melyet nem homályositanak el a felhők, ha néha elfedik is képét előlünk. Szív alakú dolgok (Folytatás a 14. oldalról) szabott aprópénztárca is. Belőle láttam adakozni, nempedig a dagadó százpengősöket a szív fölött őrző igazi tárcából, a bugyelláris-alakúból, belőle, a szivalakuból láttam szívből adni azt a kerek két fillért. Patentre nyílt az a szív, bőrsziv, kis kattanással. Patent dobbanással. Akkor kezdtem gyanakodni a szívre, s a körülöttem rajzó többi szívre is mind. A szivekre, melyek azidőben csordulásig elözönlötték a tágult szivű világot. Hátha a több is patentre jár, hátha a többiben is csak az aprópénzt tartják, a kétfilléreseket. Az érzelem, a jóság, az emberszeretet, a jóindulat piculáit. A részvét kopott váltópénzét, a petákot, a péterfilléreket, amelyekből olcsón megváltható a szív nyugalma. A patentirozott szivek ekkora bősége gyanút (Folytatjuk) keltett: egy világ, amely igy kirakodja a szivét, igy fitogtatja, nem melenget-e a szivében valami alattomosat titkolnivalót, bevallhatatlant? Ekkora szivalaku reklámra csak hibás holminak van szüksége, hogy elsózható legyen. Gyanakodni kezdtem még a fák kérgébe vésett, ügyefogyott, naiv szivekre is, hogy valami nagyon könnyen mulandót, gyorsan romlót igyekeznek megörökíteni, valami egynaposat évszázados platánokon. A szivözönön úszkáló világot nézve, gyanúm némi fanyar gúnyt is ébresztett, lehet, hogy a szivemben, lehet, hogy csak az epémben: vártam, mikor jelenik meg a kereskedelmi forgalomban szivalaku láncszemekből ügyesen font bilincs, mikor gyárt szivalkura a hadiipar adakozó géppisztolyokat, mikor hullanak szivalaku szárnyasbombák a városok szivébe. A szívre, mint az akkori idők páratlanul népszerű és elterjedt világszabadalmára, a szivalaku dolgok— hamu- és gyertyatartók, kispárnák, csokoládék, faldiszek, pénztárcák — divatjára bennem végleges pontot tett aztán egy szív. Fekete pontot, a patentsziveket erős kattanással bezárót. Láttam a buchenwaldi tábor emlékmúzeumában néhány évvel ezelőtt, be is számoltam róla akkor, egy szivet, spirituszban. Átlőtt szív volt, épp a közepén fekete sebbel. Semmiben sem hasonlított azokra a szivmotivumokra, amelyekkel a világ egyidőben és hosszantartón kicirkalmazta magát. Elsápadt szív volt, majdnem hófehér, a közepén fekete szakadás. Szivalaku sem volt. Semmiben sem hasonlított szívre, de mindenben emlékeztetett arra a világra, amely falragaszokon hirdette a szivét. Kirakodta a vásári szivét, fennen fitogtatta, közhírré tette, mert takargatnivaló indulatokat őrzött benne, szégyenleteseket, szivalaku eltorzultakat. Pirosló, lángoló, lobogó, olvadékony szivekkel takarta el a szivem ejtett, sötét hasítást. Nem csodálom, hogy a nagydobra vert szivek hangos korszaka után a szív mára halkabbra fogta magát. Özönsziv utáni szárazság. Az akkor csordultig szívvel telt világ ma torkig van vele. Természetes visszahatásnak tekinthető, hogy ami azidőn oly rikítóan és tolakodóan volt divatos, ezidőn szerényen ódivatú lett. A szív ódivatú, a szivalak nem motívum. Népművész nem szívesen használ szivet hímzésen, faragáson, mázon. Ha szívdobogás hallik át a kéziratpapiron, mintha szu percegne benne ódonan, mint a pincébe száműzött, eldugott, ócska almáriumokban színész szerepben, versben, színpadon, pódiumon rejtegeti a szivét. Fák kérgébe, kerti padba minden más ábrát vésnek, csak szivalakut nem, szerelmesek mindent mondanak egymásnak, tücsköt-bogarat, nyomdafestéken kívülit, csak szivbőljövőt nem. Szivalaku hamutálcák divatjának szerencsés múltán mintha maga a szív lett volna szerencsétlen hamuvá. Ökölbeszoritja inkább magát, csakhogy szivalakunak ne kelljen mutatkoznia. Letagja magából a legjobb érzelmeit, takargatja a legszebb indulatait, titkolja a megindultságait, szégyenli, amire csendesen büszke lehetne. Várni kell, úgy gondolom, várni még egy ideig, mig természetes rendje lesz a szivalaku dolgoknak. Mig a dobravert szivek zsivajától megrettent és elhallgatott szivekben megint elindul az egyenletes, halk, meleg életjeleket adó dobogás. Mig a világ bízvást elmondhatja magáról, hogy sem rejtekhelyen nincs, sem kirakatban, divatban sincs és ki sem ment a divatból, hanem helyén van a szive. Mátrai-Betegh Béla
