Magyar Hiradó, 1976. január-június (68. évfolyam, 1-26. szám)
1976-02-05 / 6. szám
MAGYAR HÍRADÓ 9. OLDAL ÜDVÖZLŐKÁRTYÁK Irta: MIKES MARGIT Az ünnepeknek már vége, a karácsony és újév napja messze mögöttünk vannak, csak egy, ami megmaradt belőlük kézzelfogható valóságukban: a vékony, zsinóron lógó boldog karácsonyi és újévi jókívánságok füzére. Szép szokás ez Amerikában, hogy az érkezett üdvözlő lapokat behajtásuknál fogva zsinórra függesztik és a spárga két végét kifeszitik a falra, rendesen a mennyezet alá. Mily szép ez a színes füzér és majdnem olyanok ezek a ’’Greeting Card”-ok, mintha a mennyekből ereszkednének alá, úgy is képzelhetjük, hogy sürgönydrót huzalok, amelyeken a ráaggatott üdvözletek mint táviratok sorakoznak egymás után. Mindenesetre azt bizonyítja, hogy szép számmal akadtak barátaink, ismerőseink, akik az ünnepek alkalmából gondoltak ránk és nem riadtak vissza a fáradságtól sem: mert fáradozást jelentett nekik a levelek elküldése. Először is a papirkereskedésben meg kellett venniök az üdvözlőkártyát, persze hosszas és gondos válogatás után, bizony némelyiknek a szövege együgyű és primitiv volt, a színes kép a fedőlapon se a legizlésesebb... Mindenesetre saját kézírásukkal megtoldották a szöveget, aztán borítékba tették és leragasztották, bélyeget is helyeztek rá és megcímezve bedobták a levélszekrénybe. A többi már a posta dolga volt, amely nem tudom örült-e az ünnepeknek vagy se, mert iszonyúan feldagadt a munkája ezeken a szép napokon. Minden évben boldog újévet kívánnak nekünk és ez nemcsak üdvözlőlapok utján történik, hanem igénybeveszik az összes hírközlő eszközöket, a rádiót SZIKKADT NYOMON Voltál, hanyitott kéz lehettél. Más idők mind eggyémosódnak, érvénytelenné, kócfüzérré, s a lélek minden szikkadt nyomon megtámogatva lábadoztat. Egyetlen nagy öreg a föld, az óriás, a győzhetetlen. S lám, adakozni merészeltél nála is testvériesebben: kótya-vetyén rossz kofa voltál, érmehad gyűlt, gurult szét rendre sohasem állt meg lábaidnál. Végig, minden szikkadt nyomon homok futta be lábnyomom. Égieké a kegyelem: tudd. Ott parázslik fennen a nap, akár egy kukoricaszemből csoda-habfelhőt pattogtathat: vattafehér toronnyá nőhetsz, koronává a szűk világon. Takargatom nyitott tenyérrel indult — törvényes árvaságom. Raffai Sarolta és a TV-t. Jól fizetett hirdetésekben kívánnak boldog újévet és az ember úgy érzi ezekben a napokban,hogy a szerető jókívánságokat egy egész erdő hullatja vállaira, levelek alakjában, a barátok és ismerősök üdvözletei valósággal elborítják az embert, a feje búbjáig ül benne, ki se látszik belőlük és ha ez a kivánság-özön az egész év folyamán mind ralizálódna, az ember a boldogság színes perzsa-szőnyegén lépkedhetne a jövő év minden napján... Ez a jókívánság zápor mondhatnám majdnem bearanyozza az év kezdő napjait, mintha könnyedébben járnánk, abban a tudatban, hogy szeretnek minket, lám, itt a sok kézzelfogható bizonyíték, az üdvözlőkártyák tömege. Ha... örömünkbe mint mélabus kontrapunkt nem vegyülne az a tény, hogy az újságok újévi száma teljesen kijózanít bennünket ebből a mámoros hangulatból. Az ijesztő, rémitő hírek, hogy az atomháború még az évszázad bevégződése előtt realitássá válik, ez a híradás mint a számon sorvasztó lehelete, és ettől lekonyulnak, összezsugorodnak és megfakulnak a zsinórra fűzött jókivánságlapok, a rajtuk kívánt boldog uj év reményébe belegázol a halál kérlelhetetlen üzenete... Ó, miért is kell ezeket a rémhíreket pont az év elején közölni az emberiséggel? Mikor egy rövid ideig a jövő év boldogság mámorába ringatózik a sok jókívánság után. Akkor a különböző szakszerű hírmagyarázat kijózanít minket, mintegy spongyával letörli a tábláról összes reményeinket és ijesztő krétával odaírja a maga lélekzetelállitó jóslatait: a század vége előtt ki fog tömi az atomháború, ha nem is a szuperhatalmak közt, hanem a kisebb országok közt, mint például Izrael és az arab országok és India és Pakisztán közt és legyünk megnyugodva, az áldozatok nem éri el az egész emberiség létszámát, csak tízezer és egymillió közt lesz. Ezeket az adatokat, a harvardi egyetem „nukleáris szakértője” közölte és hozzátette, hogy mindez csak úgy lenne elkerülhető, ha az érdekelt országok beleegyeznének szuverenitásuk részleges csökkentésébe, az atomenergia nemzetközi ellenőrzésébe. De miután erre nincs kilátás, mert minden ország gőgje és „nemzeti önérzete” nagyobb fontosságú mint az egész emberiség sorsa, marad minden a régiben és a sorompók nyitva, szabad utat engedve az atomháborúnak... Tehát minden ellenkező híresztelés és boldog újév kívánság ellenére lesz atomháború, ebbe már nyugodjunk bele. Még Kina is úgy vélekedik, hogy a két szuperhatalom, az USA és a Szovjet megegyezett ugyan a nukleáris fegyverek bizonyos limitálásába, mégis mindegyik a gyakorlatban az ellenkezőjét teszi, mert egyre nagyobb hatású atomfegyverek gyártását folytatja... Hát már most ilyen apodikitus újévi jóslatok mellett hol van valami bizalomkeltő hang, valami vigasztaló remény, mely a boldog újévet kívánó üdvözletek lehervadása után megmaradna számunkra most, mikor az atomháborus híradások könyörtelenül belegázolnak ebbe a kis enyhült hangulatba? Igenis, ahogy elnézem a szobám mennyezete alatt lógó üdvözlőkártyákat, a kifeszitett zsinóron függő boldog újévek úgy lobbannak fel, mint a sürgönydrótokon a jókívánságok táviratai és ehelyett? Az újságokban a hidegzuhany: Csak semmi boldog uj esztendő-remény!... Ellenben barna nukleáris felhő az égen rádióaktiv sugárzással, irtózatos detonáció, hullahegyek, az emberiség évezredek óta összegyűjtött műkincseinek, kulturális tevékenységének emlékei romokban, mert minek is lennének tovább, ha többé nem örökölhetők senki által? A kopár, minden élőlényből kipusztult bolygónk megmaradt „üresjárata” kering csak tovább a jéghideg, közönyös, térben... — „Csak az a vég! Csak azt tudnám feledni!” — igy kiált fel Ádám az Ember Tragédiájában. Dehát lehet ezt feledni? És kiben, miben bízzon valaki itt a földön? Miután az Egyesült Nemzetek Szövetsége már régóta agonizál és odabent a palotában már csak elnökösdit és főtitkárosdit játszanak... A nagyhatalmak tagdijaiból továbbra is fenn akaiják tartani ezt az impotenciában szenvedő önképzőkört? De ha továbbra is fenn akaiják tartani földünket is, az öreg bolygót rajta az emberiséggel, akkor talán lenne rá egy lehetőség: megegyezhetnének, hogy bármely ország atomtámadást követne el, a többi atomnagybirtokos összefogva ellene olyan atomtömeget zúdítana rá, hogy ott kő kövön nem maradna! De lehet, hogy a „Humánusán” gondolkodó emberek ezt brutálisan túlzottnak tartanák amely ellenkezne az alkotmányban lefektetett emberi szabadságjogokkal és mint ahogy a halálbüntetést se hajlandók visszaállítani, bármennyi ártatlan embert gyilkolnak is le az utonállók, úgy ezt is túl kegyetlen és embertelen javaslatnak minősítenék. És elvetnék. Oh, ti kis üdvözlőkártyák ott a zsinóron függve, olyanok vagytok, mintha égi üzenetet akarnátok közvetíteni, szánjatok lejjebb a magasból, egészen le, vegyüljetek el köztünk, hogy a tündérmesék, amit a szivünkbe súgtatok az ünnepek előtt ne olvadjanak el mint a frissen esett hó... Apropó! Ilyen tündérmesék szivünkbe hatolásának egyébként részese voltam. Legelkeseredetebb hangulatomban valaki a családtagok közül felkattantotta a TV-t és legnagyobb meglepetésemre Karajan vezényletével Beethoven Kilencedik Szimfóniáját játszotta a berlini Filharmonikus Zenekar. Azt mondhatnám, hogy a karmester interpretálása egyenértékű volt a szerző óriási művével, amelyben, igen, itt éreztem a tündérálmot: az egész emberiségnek fölzenditette az Öröm himnuszát! Eleinte a basszus sejtelmes hangjaiban jelentkezett az öröm, hogy aztán egyre jobban szétáradjon és végül eluralkodjék az egész szimfónián: emberek, örüljetek, az élet gyönyörű, magasztosan nagyszeríü-mondja művében Beethoven és én megbűvölve hallgattam a hangokat, most valóban arra gondolva, hogy mégis... mégis az ilyen óriások alkotásai bizalomkeltően, megnyugtatóan hatnak ránk, mert szivünkbe oltják a vigaszt, hogy: nem, nem pusztulhat el a világ, mikor szellemóriások lelkének magasztos alkotásai őrzik! Ez a Szimfónia visszaadja a hitet, hogy valahol az életen túl hatalmas erők tartják féken a gonoszt, nem engedik pusztító erejét gátlás nélkül érvényesülni. Nem... nem lehet atomháború!... Nem lehet az emberi faj zuhanása a semmibe, mikor ilyen titánok szellemi művei tartják féken a végzetet fölöttünk! Például a Kilencedik Szimfónia, ahol a zenetitán együtt énekel az egész emberiséggel az örömért, a boldogságért! Engem nemcsak felemelt de meg is vigasztalt ez a közvetítés a TV-ben és visszagondolva az újévi üdvözlő kártyáknak hiszek újra, amelyek a boldog uj évet, sok boldog uj évet kívánnak nekünk aranyló gyermek mosollyal... Mikes Margit
