Magyar Hiradó, 1975. július-december (67. évfolyam, 27-52. szám)

1975-07-31 / 31. szám

MAGYAR HÍRADÓ 15. oldal ŐSEINK NYOMÁBAN HÁTRAHAGYOTT MAGYAROK Irta: VASARY ISTVÁN I. Ki ne ismerné Juliánusnak, a hős domonkosnak, első őshazakutatónknak és szerzetestársainak alak­ját? Emléküket ma is hirdeti Antal Károly szép szobra a budai Várban, a Halászbástya tőszomszédságában. A magyarországi tatáijárás előtt pár évvel, 1235-ben vágnak neki először, hogy a régi magyar krónikák tu­dósítása alapján a magyarság keleten maradt töredé­keit megkeressék, s Krisztus hitére térítsék. A misz­­sziós szándék mellett küldetésük nyilvánvalóan politi­kai célú is volt, hírszerzés az immár fenyegetően kö­zelgő mongol veszély felől. Juliánus megtalálta a kele­ten maradt magyar testvéreket Magna Hungáriában, azaz a „régi” Magyarországban, beszélt velük magya­rul, s fontos értesülést szerzett a mongol hadak közeli­tő inváziójáról. Úti jelentését Ró nában rendtársa, Riccardus jegyezte le, s a legfrissebb hirek szélvész gyanánt teijedtek el az egykorú Európa egyházi és vi­lági köreiben. Mint ahogy Julianusék útját is a magyarság keleti származástudata tette lehetővé, a későbbiekben is ez a tudat volt a magyar őstörténet iránti érdeklődés fő ösztönzője. Mind a magyar nemzeti hagyomány, mind a külföldi krónikás irodalom ugyanis egyaránt tanú­sítja, hogy a magyarság valahonnan keletről jött Kár­pát-medencei hazájába, a magyar őshaza valahol ke­leten volt. Ezen az alapvető tényen kívül azonban a leghomályosabb, legkatolikusabb nézetek uralkodtak az őshaza helyét illetően. Más és más korok, más és más elméleteket kaptak fel, s koronként változó elne­vezésekkel illették a feltételezett őshazát, ahonnan a magyarok jöttek. Mai álláspontunk szerint őshaza és a keleti, honfoglalás előtt leszakadt magyar töredékek szállásterületei nem szükségszerűen egybeeső fogal­mak, mint azt a régi századok historikusai gondolták. A magyarság ugyanis hosszabb vándorlás során jutott a IX. században a Kárpát-medencébe, s útközben több csoport is leszakadhatott róla. Azt sem szabad elfelejteni, hogy Julianus már 350 évvel a honfoglalás után talált a Volga vidéki magyarságra, akik ez idő alatt szintén változtathatták szállásterületeiket. Ily módon a XIII-XVI. századból származó, a keleti ma­gyarokra vonatkozó forrásadatokat nem lehet közvet­len bizonyítéknak felhasználni a VIII-IX. századi ma­gyarság lakhelyére vonatkozóan. Azóta, hogy Cseles Márton magyar jezsuita 1695- ben megtalálta a Riccardus-jelentést a Vatikánban, majd Desericky Ince kiadta először nyomtatásban 1745-ben, Julianusék útja s a keleti magyar töredék a magyar őstörténet sokat tárgyalt és vitatott kérdései közé tartozik. Mi lett a Volga-vidéki magyarság sorsa a mongol kor viharai után, meddig beszélhettek még magyarul, milyen néven szerepelnek a különböző for­rásokban? A mongol kor múltával Magna Hungária és ma­gyarjairól hosszú ideig nem esik szó, Julianus és a do­monkos missziók is feledésbe merültek. De ez nem azt jelenti, hogy a keleti magyarok megszűntek volna lé­tezni, magyar töredékek még hosszú ideig, évszázado­kig élhettek és éltek is a mai Oroszország különböző részein. így hosszú, több mint két évszázados hallga­tás után újabb hirek bukkantak fel a keleti magyarok­ról. Aenea Sylvius Piccolomini, a későbbi II. Pius pá­pa 1458-ban irt, de csak 1503-ban kiadott „Cosmog­­raphia” című művében érdekes hiradást közöl: „Be­széltünk egy Veronából származó emberrel, aki azt ál­lította, hogy Lengyelországon és Litvánián át a Tanais forrásához érkezett, azon átkelt, és Barbariának azt az egész északi részét átkutatta... A mi Veronáink, a­­kiről fentebb említettük, hogy a Tanais forrásához ment el, azt mondta, hogy ázsiai Szkítában, nem messze a Tanaistól durva, bálványimádó emberek laknak, akiknek ugyanaz a nyelve, mint a pannóniai magyaroknak.” A magyar őstörténet-kutatás, külö­nösen a finnugorisztika hosszú ideig félreértette és fél­remagyarázta Aeneas Sylviust, ugyanis a magyar-vo­­gul-osztják nyelvrokonitás úttörőjét ünnepelték sze­mélyében. De lássuk sorjában a dolgokat! Az oroszság a XI. századtól kezdve érintkezett a vo­­gulok-osztjákok őseivel, akiknek az orosz forrásokban Jugra néven szereplő területe az Ural európai oldalán helyezkedett el. Az oroszokat Jugria; (a nyugati forrá­sok ezt a latinositott formát használják) préme von­zotta, s állandó harcok után éppen a XV. században Liszt Ferenc nemzetisege (Folyt, a 14. oldalról) szülőfaluja: Doboiján, osztrák nevén Raiding, Bur­­genjandban, azaz Ausztriában fekszik. Arra valószí­nűleg nem gondolt — vagy nem akart gondolni — a stúdió szerkesztősége, hogy azelőtt Doboiján Magyar­­országhoz tartozott, a soproni járás egyik csinos kis faluja volt. De persze, ettől még Liszt lehetett volna osztrák, azaz német. De nem volt, mert nem akart né­met lenni, hanem magyar, nem állampolgári papírjai szerint — abban az időben Európában nem kérték senkitől az útleveleket, ilyenek talán nem is léteztek — hanem érzelmei alapján. Erről többször nyilatko­zott, tört magyarsággal és perfekt németséggel, sőt franciasággal. Magyarságáról vallanak művei is, és ez mindennél döntőbb, mint ahogyan Petőfinél sem az számit különösképpen, hogy a Petrovits név helyett a Petőfi nevet választotta, de még talán az sem, hogy prózában-versben magyarnak vallotta magát, hanem főleg az, hogy költői műveiben a legtisztábban nyilvá­nul meg a magyar szellemiség — akárcsak Liszt egyik­« másik kompozíciójában. A burgenlandi stúdió Liszt-verziójára egy bizo­nyos Jolanta Tarbuk válaszolt a „Presse” hasábjain, kijelentvén, hogy Liszt magát mindig magyarnak val­lotta, sőt nevét: „List” magyar érzelmei kifejezésére „Liszt”-re „magyarizálta”; magyar iskolákat látoga­tott, zenei stúdiumai egy részét Budapesten végezte, ergo — noha érthető volna az osztrákok vágya saját­jukként elkönyvelni egy ilyen nagy embert — Liszt Fe­renc magyar. Jolanta Tarbuk a Liszt-ügyben tanúsí­tott dicséretes tárgyilagossága mellett elkövet azonban egy nagy hibát, amikor azt Írja, hogy Burgenlandot, „amely különben ezer esztendőn át Magyarországhoz tarozott”, az osztrákok „Béla Kuhns”-nak, azaz Kun Bélának köszönhetik, az ő kommunista rezsimje nél­kül — Írja — a nyugati határrész sohasem került vol­na Ausztria birtokába. Hogy mire alapozza állítását, nem tudni, de egy másik olvasó: dr. Joseph T. Simon — aki szintén hozzászólt a kérdéshez egy héttel későb­ben — kifejtette, hogy amikor sor került Nyugatma­­gyarország sorsa feletti népszavazásra 1921. december 14-én, akkor a Tanácsköztársaság már végérvényesen összeomlott, de különben sem hozható Burgenland sikerült a vogul-osztjákokat orosz adófizetőkké tenai. A XV. században tehát különösen foglalkoztatta O- roszországot Jugria, s mert e században a nyugat-e»­­rópai országok és különösen a pápaság egyre nagyobb diplomáciai érdeklődéssel fordult Moszkva felé, való­színű, hogy Jugriáról, s annak meghódításáról értesül­hettek. Ha nincs is rá pontos adatunk, de orosz ha­gyomány kapcsolhatta össze először Jugria lakóit és a magyarokat, mégpedig kizárólag a két terület lakói nevének etimológiai összekapcsolása alapján (jugri-k a Jugria lakói, ugri-k a Magyarföld lakói). Ez az azo­nosítás, még egyszer hansulyozom, csak etimológiai a­­lapon történt, mely történetesen helyes volt, hiszen mind a magyarok ungar neve, mind Jugria neve végső soron az onogur népnévre megy vissza. Ez az etimolo­gizálás csak orosz nyelvi talajon történhetett, hiszen az orosz nyelvben a két név etimológiai kapcsolata nyilvánvaló. Az oroszok sem a magyarok, sem a vo­­gul-osztjákok nyelvét nem ismerhették alaposan, tu­datos nyelvhasonlitásról tehát, mely egyébként is ide­gen volt a kor szellemétől, szó sem lehetett. A két nyelv különben is olyan távol volt egymástól a XV. században, hogy ismervén a kor nyelvészeti ismere­teit, a két nyelv rokonsága fel sem vetődhetett. (befejezés következik) vonatkozásba a magyarországi kommunistákkal, mert az országrész sorsát a békeszerződés döntötte el, a népszavazásnál is csupán Sopron hovátartozandósá­­gáról kellett dönteni. Simon szerint „Burgenland ter­mészetes fővárosa” Sopron, azért veszett el, mert az o­­lasz Ferrario tábornok, aki a népszavazás levezetésé­vel volt megbízva „azt a feladatot kapta, hogy a nép­szavazást Magyarország javára manipulálja meg” — természetesen a levélíró ezt a merész állítását meg se próbálja dokumentumokkal alátámasztani, valószí­nűleg azért, mert ilyenek nem léteznek. Visszatérve Liszt magyarságára, Bécsben szokás, hogy sikeres magyarokat osztrákoknak könyveljenek el csupán azon az alapon, mert hosszabb-rövidebb ideig Bécsben vagy Ausztriában laktak. így lesz Kál­mán Imréből, Lehárból, sőt Molnár Ferencből oszt­rák, és akadnak bécsiek, akik esküsznek erre. E sorok írója meghökkenést okozott egy kisebb társaságban, amikor a „magyar” Molnár Ferencről beszélt — töb­ben ugyanis mindezideig abban a hitben éltek, hogy „Franz Molnár” echt, azaz hamisítatlan bécsi, hiszen itt élt hosszú ideig, itt irta darabjait és azoknak Bécs­ben volt az első bemutatójuk. Akárcsak Lehár „Vig­­özvegyének” a század eleji Theater an der Wienben — ahol különben abban az időben magyar volt az igaz­gató, aki vállalni mert a teljesen ismeretlen katona­karmester operettjének szinrevitelét. Helyesebb lenne, ha a nemzetiség fürkészése helyett annak örülnének mindkét oldalon, hogy akadtak olyan tehetségek, akiknek életművében ma is gyönyörködhetünk. Kurucz Péter GONDOLATOK A detronizált igazság a tudatunkban trónra lép. * Az öregedés csak a szüléink vonásait szépíti meg. * Jobb egy problémát megoldani, mint szubvencionálni. * A középszerű szerzőnél ártalmasabb lehet a középsze­rű kritikus. * Vannak hibáink és rossz szokásaink, amelyek rokon­szenvessé tesznek minket gyermekeinknél.

Next

/
Thumbnails
Contents