Magyar Hiradó, 1975. július-december (67. évfolyam, 27-52. szám)
1975-07-31 / 31. szám
12. oldal MAGYAR HÍRADÓ PIPASZÓNÁL Irta: KUTASI KOVÁCS LAJOS A szalonban ülők a hosszú londoni alkonyaiban csendes pipaszónál. Angol pipából angol dohányt szívok, pöfékelek és belebámulok az úszó füstkarikákba. Ezt se gondoltam, hogy London afféle második — vagy harmadik? — otthonom lesz. S ha az ember Angliában él, akkor pipázni illik, Igaz, én régi pipás vagyok — majdhogy nem azt Írtam dohányos. Holott nagy különbség van a pipázás és a — dohányzás között. Van egy féltucat pipám, igaz némelyikből már nem szívók, csak őrzöm. Emlék. Ahogy múlik az idő, úgy gyűlnek köröttünk a tárgyak, melyek lassan emlékké nemesülnek, használati értékük már nincs s mégis ragaszkodunk hozzájuk. Hozzánk tartoznak — mint a régi pipák. De hogy is volt? Mint mondom, soha nem voltam igazi dohányos. Kamaszkoromban, amikor az iskolában tilos volt, suttyomban persze hogy rágyújtottam én is. Sőt, beálltam a sorba az illemhelyen, ahol szájról-szájra járt a tizpercekben egy szál cigaretta. Egy-egy szippantásra, mint a békepipa az indiánoknál. Ám sehogy se ízlett, csak fújtam a füstöt, nagyfius vagy felnőttes pózzal, ahogy bajuszt is növesztettem akkoriban. Aztán, hogy nem volt többé tilos a dohányzás, nem is gondoltam rá. Több mint tizenöt éve a lányom megajándékozott egy pipával. Három hónapig Dél-Brazilia legnagyobb városában szerepelt a ”My Fair Lady” együttessel. A legkiválóbb színészek voltak a társulatban, Bibi Ferreira a legsokoldalúbb brazil színésznő, Paulo Autran a legszebben beszélő brazil színész, Jaime Costa a brazil színház klasszikusa. S hogy magyar is akadjon, Orstein Oszkár volt a társulat producere. Én is leutaztam néhány napra Porto Alegrébe, hogy meglátogassam a lányomat és a feleségemet — mert ő kisérte el Ildikót, aki akkoriban még kiskorú volt —, Kutasi Kovács Lajos nó meg kiváncsi voltam a brazil Délre, a pampák és a gauchók világára. S akkor kaptam első pipámat. — Apu — mondta a lányom — vettem neked egy pipát, mert az írónak illik pipázni. Nem mondtam ellent, megörültem az ajándéknak és rászoktam a pipázásra. Nem a dohányzásra, mert a pipafüstöt nem szívja le az ember a tüdejére, csak pöfékel, fürdik a dohányfüst illatában. S valóban: irás közben igen kellemes dolog a pipázás. Nó meg az is közrejátszott, hogy amikor tizenéves koromban tengerészkapitány, oroszlánvadász akartam lenni, mindig pipával képzeltem el magam a hajó parancsnoki hidján vagy az afrikai bozótban. S eszembe jutott Sövény tanár ur, aki Egerben tanított magyar irodalomra s aki japán verseket fordított magyarra és először vette némileg komolyan irodalmi terveimet — nagy pipás volt. Irigykedve néztem pompás pipáit, különösen a szépen kiszitt maharadzsa-fejet... Első pipám meg van ma is, de már nem használom, mert elrepedt. Őrzöm, mert annyi kellemes és érdekes emlék fűződik hozzá. Ez a pipa kisért el a nagy utazásokra, őserdei vállalkozásokra, expedíciókra. Ennek füstjével riasztottam el az őserdei patak partján a dühös moszkitókat s ez parázslott a brazil éjszakában, amikor a sátor előtt ülve a dzsungel mesés muzsikáját lestem ki. A második pipám — angol. Egy öreg barátom ajándékozott meg vele vagy tiz éve. Szép pipa, de nem kedvelem, mert nehéz, öblös, sok dohányt nyel el. Ám azért őrzöm, öreg barátomra emlékezve. A harmadik pipámat Tamás vejemtől kaptam 1968-ban Eze-ben. Szépen faragott gyökér pipa és rá is van vésve: Ezé. Ezt a pipát ’’meglátni és megszeretni” pillanat műve volt Eze-ben, a Monte Carlo melletti középkori szaracén városkában. Ám a kereskedő, egy kellemetlen idősebb nő oly kedvetlenül adta el, mintha nem is arra szánta volna az asztalán fekvő több tucat pipa között. El is neveztük az ’’undok asszony pipájának”. Szép, világos pipa volt, azóta mély barna tónusa lett, csaknem fekete. Ez a kedvencem, bejárta velem Braziliát, Európát s elkisért Amerikába is. A SZERELEM SÖTÉT VEREM.... A SZERELEM ŐSTÖRTÉNETE A szerelem egyidős az emberiséggel. Az ősember érzelmi életéről sajnos nincsen Írásbeli bizonyítékunk, még kőbevésett sem, de az ókorból ránkmaradt emlékek és emléktöredékek tanúsítják, hogy az Olimposz istenei és istennői között amúgy „istenigazában” virágzott a szerelem. Köztudott, hogy a szerelem ifjú istene, Eros, beleszeretett egy földi halandóba, a lelkesítő idomokkal rendelkező Psychébe, a három hercegkisasszony egyikébe. Eros édesanyja, Aphrodite, a szerelem görög istennője, féltékeny lett Psyche szépségére, ezért utasította fiát, intézkedjék: Psyche azonnal szeressen bele a Föld leghitványabb férfijába. Eros azonban nem tudta teljesíteni az anyai parancsot, mert ő maga szeretett bele Psychébe, aki olyan szép volt, hogy az isten sem tudott ellenállni bájainak. Eros láthatatlanná tette magát és igy ölelte magához forrón, mindent elsöprő lendülettel Psychét. Nem egyszer, hanem sokszor találkoztak, de mindig sötétben. Egy alkalommal Eros elaludt, álmában láthatóvá vált és amikor Psyche mécsest gyújtott, meglátta a szerelem fiatal istenének vonásait, hibátlan alakját. Egy csepp forró olaj a mécsesből Eros vállára hullott, az ifjú isten ettől felébredt és elfutott. Psyche azonban keresni kezdte szerelmét és sok-sok kaland, megalázás és viszontagság után végül mégis rátalált, hogy örökre együtt maradjanak. Szakemberek azt állítják, hogy Eros és Psyche legendás története tulajdonképpen annak bizonyítéka, hogy a szerelem nem ismer gátakat. Ha valóban mély és magávalragadó az érzés, akkor a szerelmesek végülis megtalálják egymást. Ilyen és ehhez hasonló történetek minden nép ősi emlékei között megtalálhatók. Abban valamennyi megegyezik, hogy a szerelemhez kettő kell: egy nő és egy férfi. A világot mozgató érzés tehát azzal kezdődött, hogy megszületett az első férfi és az első nő... Egy több ezer éves maláj legenda azt tanítja, hogy a Teremtő — Ridjalu Ghabib — megalkotta az Eget, Holdat és a Férfit, majd pedig, hogy az ember benépesíthesse lakhelyét, rendkívül bonyolult recept alapján életre hívta a Nőt. Néhány nap múlva megjelent előtte A következő pipa hajlott szárú angol pipa; 1970-ben hozta Brazíliába a lányom egyenesen Londonból. Alig két hónapig szívtam belőle brazil dohányt, visszahoztam — vagy a pipa hozott vissza? — Európába, sőt a "szülőföldjére”, Angliába. Aztán it't van megint egy hajlott szárú, faragott pipa. Chamonix-ban vettem — rá is van vésve —, Franciaországban, amikor 1973-ban a Mont Blanc-ra mentünk fel. A londoni tv egyik fiatal producerét kalauzoltam át Svájcból ’’Európa tetejére”, hogy szétnézzünk. S ott láttam meg az örökké havas csúcs alatt ezt a pipát, mely a kettes számú kedvencem. Legújabb szerzeményemet Bécsből hoztam; ezt is ajándékba kaptam, természetesen. S van még néhány, ám ezek már inkább csak ’’kultikus tárgyak”, mint az indián békepipa, a kalumet. A honkongi ópium-pipa, az ezüst foglalatú parafából készült török pipa, a gyöngyökkel ékes délafrikai zulu-pipa. Persze, ezekhez nem úgy jutottam, hogy elutaztam Hongkongba, Istambulba vagy Zulu-földre, hanem ajándékba kaptam őket. Ezeket a pipákat ki se próbáltam, csak őrzöm őket a többi között, mondhatnám — egy füst alatt... (London) a férfi és igy szólt: — Teremtőm, Uram, ez a nő megmérgezi az életemet! Megállás nélkül fecseg, énekel, minden apróságért szidalmaz és állandóan panaszkodik valami miatt. Kérlek, vedd vissza őt tőlem! A maláj Teremtő bólintott és visszavette a nőt. Ám néhány nap múlva újra megjelent előtte a férfi és igy szólt: — Uram, Teremtőm, amióta visszavetted őt, magányos vagyok. Mindig énekelt és táncolt, egyszerűen nem tudok másra gondolni, csak arra, hogy milyen bájos volt, ahogyan felnézett rám, milyen édes volt a csókja, milyen önfeledten hevertünk a fövenyen és mennyire jó volt érezni, hogy szüksége van rám mint támaszra... Kérlek, add vissza őt nekem! A Teremtő bólintott és visszaadta a nőt... Ám néhány nap múlva újra előtte állt a férfi, feldúlt arccal és kétségbeesetten igy rimánkodott: — Uram, Teremtő nagyuram, nem tudom, mi van velem. Ez a nő több bosszúságot okoz, mint örömet. — Egyszóval, vegyem újra vissza? — Nem, Uram, csak azt ne! — Hát akkor maradjon veled? — Azt sem Uram, azt sem! — Ember! Hát akkor hogyan akarsz élni? — Se vele, Uram... se nélküle... Makkos Balázs OiRMR-DARAR SEGITÖKÉSZSÉG Az öngyilkosjelölt egy szakadék szélénél állt. Arra sétált egy ember, aki megkérdezte az öngyilkosjelölttől: — Mit csinál? — Öngyilkos akarok lenni, de nem merek... — válaszolta ez. A jövevény odalépett az öngyilkosjelölthöz, belelökte a szakadékba, s miközben a zuhanó test után nézett, igy szólt: — Az ember mindig segítsen felebarátain... (galambos)
