Magyar Hiradó, 1975. július-december (67. évfolyam, 27-52. szám)

1975-07-24 / 30. szám

20. oldal

MAGYÁR HÍRADÓ

IGAZ TÖRT ÉNETEK, l KALANDOS HISTÓRIÁK s

SCHISSOMIR NAGY NAPJA

(Folytatás)

Plewet, a kecskét, Jegeikét és a borjút rögtön körülállta néhány mohó alkusz: vitáztak, nevetgéltek, megtapogatták a kecske tőgyét, belenéztek a borjú szeme sarkába és fülébe, végül az egyik, egy köpöcs marhakereskedő, boritékot húzott elő a zsebéből, leszámolta a pénzt, átnyújtotta Plewnek, komótosan csuklójára hurkolta a kötelet, és elvezette a kecskét. Plew boldogan átszámolta a pénzt, aztán odament földijéhez, Jegelkához, és igy szólt:

— Hozsanna! A kecske elkelt! Ha kicsit igyekszel, indulás előtt még leöblíthetünk egy pohárkával. — Már rég túladhattam volna a borjún — mondta Jegelka —, de az ut fárasztó volt, ezért nem alkuszom, nem adom a legmagasabb áron alul. Plew szomszéd, te meg ne csörgesd olyan hangosan zsebdben az aprópénzt. Nincs rám semmi hatása. Bánom is én, ha akarsz leöblíthetsz egy pohárkával. Én kivárom, mig valaki megfizeti a borjú és az ut árát. Ha senki nem akad, visszaviszem.

— Jól van — mondta Plew —> akkor hát kicsit később érted jövők, mert az ut, Jegelka szomszéd, nagyon hosszú, s kettesben könynyebb az unalmat elűzni.

Plew elment hát leöblíteni egy pohárkával, aztán ide-oda csatangolt a poros bódésnron, álmélkodott mindenen, ami arra méltónak talált, köszönhetett jobbra'balra. s ha végezte túl közel haitotta a marhák állásához, utána gondosan tisztára csiszolta a talpát: egyszól val szórakozott a maga módján. Amikor előkerült, a marhavásárnak már vége volt. de Jegelka még mindig nem talált vevőt a borjúra.

— Úgy látm — mondta Piew —, üldöz a balsors.

— Nem balsors ez — mondta Jegelka —, csak nem adom a legmagasabb áron alul a borjut. A vásárnak már vége, igy hát visszaviszem. Felőlem akár indulhatunk is.

Együtt vágtak neki a visszautnak: egyikük a borjut vonszolta maga után. a másik pedig

— mindig pár lépéssel előtte — vidáman csörgette zsebében a pénzt, s nem győzte eleget hangoztatni, mennyire szerencsés vásárt csinált, hisz a kecske testvérek között sem ér többet a rajta levő húsnál. Plew oly kitartóan dicsekedett, hogy ez bosszantani kezdte Jegeikét, s mert Jegelka jól sejtette, mire céloz a szomszéd, csendben maradt, és valamin törte a fejét.

Hirtelen megálljt parancsolt Jegelka a birjunak odaintette Plewet, és a földre mutatott. Egy kedvesen csillogó, zöld béka pislogott nagyokat előtte.

— íme — szólt Jegelka —, nézd csak ezt a békát, Plew szomszéd. Látod?

— Nos — mondta Plew —, látom.

— Jól van — folytatta Jegelka —, lenne egy javaslatom, amit örömest elfogadhatsz. Te, Plew szomszéd, szerencsésen eladtad a kecskédet. Pénzed van. Ha akarod, nemcsak pénzt vihetsz haza a vásárról, hanem borjut is. Ámde csak akkor, ha megeszed ezt abékát.

— Megenni? — csodálkozott rá Plew.

— Megenni! — mondta Jegelka határozottan. — Mihelvt a béka eltűnik a torkodban, kantárszáron foghatod a borjut.

— Ez valóban nagylelkű javaslat — mondta Plew —, s rajtam ne múljon. Én megeszem a békát, te pedig, szomszéd, átadod a borjut.

Ezeket mondotta Plew lehajolt, megmarkolta a békát és behunyt szemmel átharapta, miközben Jegelka jóleső elégtétellel szemlél' te.

— Csak rajta, szomszéd — mondta —, az első fele, mint látom, már lement a torkodon. Most a combokat!

— Kérlek engedélyezz némi pihenőt — mondta Plew meggyötörtén, kifordult szemekkel —, mert a gyomrának idő kell. mig befncradía az idegen anyagot. Kedves szomszéd. talán meniünk tovább egy darabon. Kisvártatva a másik felét is megeszem.

— Jól van — mondta Jegelka —, egyetértek.

Némán haladtak egymás értek. Plew szomszéd mellett s mennél tovább annál komiszabbul érezte magát, s nőttön-nőtt benne a bizonyosság, hogy a béka második felét soha nem veszi a szájába. Kétségbeesetten törte a fejét, hogyan másszon ki a csávából. Ezalatt azonban a fölényes jókedvű látszatát keltette, úgyhogy Jegelka. aki már csak félig birtokolta a bor jut, rémüldözni kezdett.

Végül Plew váratlanul megállt, szomszédia felé nyújtotta a fél békát, és igy szólt: — Nos. szomszéd, lenne egy javaslatom. Ne foszszuk meg egymást pénzétől'!ószágától, hisz földiek vagyunk. Ha megeszed a béka maradékát, lemondok igényemről, s te megtarthatod a borjut.

— Ez ám az igazi szomszédság — kiáltott fel lelkesen Jegelka. Aztán görcsösen öklendezve megette a béka maradékát, s ettől fogva a borjú a háta mögött ismét egészen az övé volt. — így még — mondta eltorzult képpel — viszek is haza valamit a vásárról.

Gondolattaikba merülve vonultak be a faluba, s amikor a keresztutnál elváltak, igy szólt Jegelka: — Szép volt ez a mai vásár,

szomszéd, de érted te tulajdonképpen, miért ettünk mi békát?

VÉGE.

nyírei« m

m

— Én vagyok a legszebb! Én vagyok a legnagyobb! — mondta A1 Witson, amint egy szép nyári reggel kinyitotta szobája ablakát és kitekintett a San Franciscó-i öbölre s szippantott egyet az üde tengeri levegőből.

Valami tisztázatlan okból úgy hívták, hogy “Al. a becsületes”. Talán azért nevezték el igy, mert olyan becsületesnek látszott, különösen, ha, mint ezen a reggelen is, felvette lelkészi öltönyét hogy bemenjen a lelkész! hivatalba, ahol Murphy atya néven kereste meg kenyerét. Őszintén szólva, nem is csak a kenverét kereste meg, hanem luxuslakásának bérét is, s azt a sok pénzt is, amiből tellett, hogy ilyen nagylábon éljen.

A tesztelets ur hétfőn reggel elutazott River Falls-ba, messze, messze San Franciscótól. Útközben még gyorsan áttért a bicegésre, jobb keze élettelenül lógott oldalán. Csak a vak nem látta, hogy Murphy atya sorsüldözött ember.

A délutánt arra használta fel, hogy felkeresse a hívőket, s River Fallsban hamar elter"jedt a hir, hogy itt az uj lelkész. Csendes imát tartott a templomban, tiszteletét tette a főlelkésznél, némi elismeréssel nézegette az egyetlen ékszerész, Henry Cutter kirakatait.

A motelben vett szállást, áldást mondott a portásra, aki szobájába cipelte a bőröndjét, igaz, borravalót nem adott neki. Az áldás ér annvit, gondolta.

Három nap sem telt bele, s már mindenki ismerte a bicegő tiszteletes urat, aki testi hibájára fittyet hányva, fáradhatatlanul kereste fel a szegényeket és a rászorulókat, mindig barátságosan mosolygott, kedvesen elbeszélgetett az emberekkel, akár a kórházban, akár az árvaházban, az Aggok otthonában, vagy River Falls kis börtönében találkozott velük. Három nap múlva Rive? Falls minden lakosa megszerette az Isten ui emberét. Azt senki sem tudta, hogy a Becsülets Al három nap múlva már szörnyen unta a sántikálást. Szállodai szobájából felhívta Henry Cuttert, s megkérte, iöiiön át hozzá néhány értékes briliánsgyürüvel.

Az át is jött, megmutatta a kollekciót.

— Szép gyűrűk — mondta Murphy atya. — És biztosan nagvon értékesek. Megérhetnek legalább ezer dollárt.

— Ötezret, atyám! — kiáltott fel az ékszerész.

— Sajnos, nem értek az ékszerekhez — mentegetőzött a tiszteletes ur. — Egy barátom kért meg tegyek szívességet a 'számára. Öreg, régi barátom, szegény, súlyos betegen kórházban van.

Henry Cutter mintha elfúló meghatottságot fedezett volna fel Murphy mangjában.

(Folytatjuk)

i

I