Magyar Hiradó, 1975. július-december (67. évfolyam, 27-52. szám)
1975-07-17 / 29. szám
20. oldal MAGYAR HÍRADÓ \ IGAZ TÖRTÉNETEK, \ < KALANDOS HISTÓRIÁK 5 £ AZ IDŐCICA ? (Folytatás) Rágyújtott a pipájára és buzgón pöfékelt. Aztán szomorkodva a fejét rázta: — Egyszer azonban, sajnos, tévedtem. Szegény kis időcica! Joe-nak hivták, és ő volt a kedvencem. Egy nap kilenckor elaludt, és én — ki tudja, miért — a fejembe vettem, hogy nyolc óra van. Persze, tizenegykor oda akartam adni neki az ételét. Mindenütt kerestem, de sehol sem találtam meg. — Mi történt vele, Mr. Mac? — Hát, nincs az az időcica, aki a reggelijével meg tud birkózni két órával azután, hogy megemésztette. Ez túl soknak bizonyult a számára. Végül is a fészerben bukkantam rá, a szemétláda alatt. Oda mászott, és elpusztult az emésztési zavaroktól, egy órával az előtt. Persze, hogy az est után mindig beállítottam a jelzőórát, és nem is követtem el soha többé ezt a tévedést! Rövid, komor csönd támadt ezután, amelyet tisztelettudóan suttova történt meg: — Az előbb említette. Mr. Mac, hogy mind elpusztultak. Ugyanígy történt? Mac elgondolkozva rázta fejét. — Nem! Elkapták tőlünk a náthát, és körülbelül egy héttel vagy tiz nappal azelőtt, mielőtt a fertőzés elkapták, belehaltak. Kezdettől fogva elég kevesen voltak, és egy évvel azután hogy a bányászok a Pallasra értek, öszszesen mintegy tiz, időcica maradt életben, és ez a tiz is igen rossz bőrben volt.Az volt a baj, fiacskám, hogy amikor elpusztultak, teljesen szétestek, igen gyorsan oszlásnak indult a testük. Különösen az aoró, négydimenziós szerkenytü, ami az agyunkban volt, és ami viselkedésüket szabályozta. Sok millió dollá' runkba került ez a dolog! — Millió dollárba? — Bizony. Nem is egyéb! Tudod, néhány tudós, odahaza a Földön, megneszelte a mi kis időcicáink létezését, de azt is tudták, hogy elkerülhetetlenül mind elpusztulnak, mire ők a következő konjunkció alkalmával eljutnak a Pallasra. Ezért hát minden egyes időcicáért, amit konzerválni tudtunk számukra, egymillió dollárt ajánlottak fel. — És sikerült a dolog? — Hát megpróbáltuk, persze, de nem álltak el. Miután beadták a kulcsot, semmire sem lehetett őket használni, nem volt mit tennünk, el kellett temetnünk őket. Megkíséreltük, hogy jég közé rakjuk, de az csak a külsejüket konzerválta. A belsejükből hamarosan szörnyű maszat lett, a tudósokat meg persze főleg a belső részük érdekelte! Mivel minden egyes elpusztul időcica, amit nem sikerült konzerdválnunk, egymillió dollárunkba került voltaképpen, nem akartuk, hogy ez megismétlődjön. Egyikünk kiagyalta, hogy az időcicát forró vízbe rakjuk, mihelyt a végét járja, és akkor a vízben teljesen átázik. Amikor azután elpusztult, megfagyasztjuk a vizet, szilárd jégtömb lesz belőle, és akkor az időcica is eláll. A csodálkozástól tátva maradt a szám. — És bevált ez a módszer? — Próbáltuuk, egyre csak próbáltuk, fiacskám, de semmiképpen sem tudtuk elég gyorsan megfagyasztani a vizet. Mire jéggé vált az egész, az időcica agyában levő négydimenziós szerkentyű már oszlásnak indult. Egyre gyorsabban fagyasztottuk még a vizet, de eredménytelenül. Kétségbeesésében az egyik fickónak eszébe jutott valami. Kitalált egy bonyolult készüléket, ami az egész vizet a másodperc kis része alatt megfagyasztja. Fogtuk az utolsó kis időcicát, és bedugtuk a forró vízbe, majd miután jól átázott, beleraktuk a készülékbe. A kis fickó eegy utolsó, keserű pillantást vetett ránk, valami furcsa kis nyögést hallatott, és kimúlt a világból. Megnyomtuk a gombot, és az egész vizet, az időcicával együtt, a másodperc negyedrésze alatt szilárd iégtömbbé fagyasztotta. Amikro Mac idáig ért a történettel, iszonyú nagyot, sóhajtott, mint akinek mázsás sulyok nyomták a mellét. — De nem sikerült! Az időcica belseje tizenöt percen belül tönkrement, és mi elvesztettük az utolsó milliónkat is! Lélegzetemet visszafojtva hallgattam, majd megkérdeztem: — De Mr. Mac! Hiszen az előbb azt mondta, hogy a készülék a másodperc egynegyed része alatt megfagyasztotta a vizet! És benne az időcicát! Hiszen akkor nem volt ideje ahhoz, hogy megromoljon! — Éppen az volt a baj, fiacskám — felelte Mac. — Olyan átkozottul gyorsan fagyasztottuk meg a forró vizet, hogy a jég meleg ma' radt! VÉGE SCHISiOMIR NAGY NAPJA Mindkettő mezítláb volt, egyik a kecskéjét, másik egy kisborjut vezetett kantárszáron, így találkoztak a keresztutnál, s mig a kecske és borjú ámultán vett tudomást egymásról, a mezítlábas atyafiak leparoláztak, megkínálták egymást burnóttal és egyhangúan megállapították, hogy szép vásár lesz ez a mai. Mert hisz dagasztotta kék mellét az ég, teljes erejükből ciripeltek a sáskák, a levegő pedig sejtelmesen vibrált. Mondom, miután jónak találták a napot, együttesen meglocsolták az országút füvét, még egyet szippantottak a burnótból. Plew gazda a kecskéjét, Jelgelka gazda a borjut szólította, belebujtak a kötélhurokba, és hátuk mögött az állatokkal serényen lépkedni kezdtek, mert Schissomir, ez a meghitt vásárhely hat mérfölnyi járásra volt, márpedig idejében oda kellett érniük. Hat mérföld, kantárszáron vezetett kecskével és borjúval, bárhogy is vesszük, nem kifejezetten egészségügyi séta, igy aztán — ki gondolná róluk — szitkozódtak is a gazdák eleget. Persze mindegyik vérmérséklete szerint; Jegelka még szomszédjánál is jobban, mert a kisborju fejébe vette, hogy felfedezi a világot, ezért fenemód csökönyösnek bizonyult, hol erre szaladt volna, hol meg arra, máskor meg réveteg pillogással csövekéit le egy-egy pocsolya szikrázó tükre előtt, vagy éppen utitársát, a kecskét bámulta. A kecske vén volt és lényegesen béketürőbb. — Cudar egy ut ez — mondta Jegelka. — Esküszöm, madzagon vonszolt borjúval Napóleon is lassabban jött volna ki Oroszországból. — Napóleon feltehetően másképp járt vol' na el — mondta erre Plew. — Ahogy őt ismerem, parancsba adta volna, hogy vállon vigyék a megátalkodottat. — Igen — szólt Jegelka megfontoltan —, könnyű Napóleonnak. így baktattak tovább, ezt- azt még szemére vetettek a császárnak, de végül az árakra terelődött a szó, és Jegelka, akinek a tenyerét már véresre dörzsölte a kötél, kijelentette: — Ha a borjú cipelését is felszámítanám, akkor csak a vásárig tartó ut már érne annyit mint a boriu maga. Ezért nem is adom a legmagasabb áron alul. Nem alkuszom, egy garast sem engedek az árából. — Meg tudom érteni — mondta erre Plew —, de az én kecském az más. Vén már, tejet alig ad, amennyi hús van rajta, annyit ér. Boldog leszek ha rásózhatam valakire. Neked megmondhatom, hisz a földim vagy. — Nekem megmondhatod — bólintott rá Jegelka. — No, de majd meglátjuk. Még ebéd előtt elébük tárult Schissomir meghitt vásártere, melynek levgőjében hetedmagával tombolt a lárma és a bűz. Az emberek vígan pattogtatták ostoraikat, nevettek, csizmájukra szalma tapadt, zsíros szalonnákat faltak, megmustrálták a lovak fogait, és belemarkolásztak a malacok hátába, erre azok vad visitozással feleltek; testes asszonyokat cibáltak szoknyájuknál fogva, gyerekek sivalkodtak, bikák bőgtek, s egy lúd valahogy a birkacsordába tévedt, mire néhánv birka a tehenekhez menekült, néhány tehén pedig elszabadult. és végig dübörgött a poros bódé' soron, majd mikor egy tagbaszakadt fickó úgy óbé°atott és verdesett a kezei között, hogy az iiedtében még jobban megmarkolta, erre a lúd megdöglött, s igy rikácsoló gazdasszony lépett a színre — egy szó mint száz, Schissomir meghitt vásárterének egyik legszebb napja virradt fel. (Folytatjuk)
