Magyar Hiradó, 1975. július-december (67. évfolyam, 27-52. szám)
1975-12-25 / 52. szám
MAGYAR HÍRADÓ 15. oldal HÍRES MAGYAR VILÁGJÁRÓK „Három hosszú vándorútamon messze földet bejártam, olyan földeket, ahol nagy természeti akadályok korlátozzák a járható utakat” — irta Stein Aurél Ősi ösvényeken Ázsiában című könyvében. Mielőtt e sorok megszülettek, már sokat vándorolt századunk nagy tudósa és útjait az egyetemes kultúra javára haláláig folytatta. Stein Aurél Budapesten, az akkor épülő Tudományos Akadémia közelében született, és már fiatalon bejárt a tudós testület könyvtárába. Itt jegyezte el magát egy életre a tudománnyal: a régészettel, a földrajzzal és a nyelvészettel. A könyvtár igazgatója, Hunfalvy Pál, a kiváló geográfus hamarosan észrevette, hogy a fiatalember érdeklődése szorgalommal, Tehetséggel és nagy akaraterővel párosul. A diákot először leginkább a keleti nyelvek érdekelték. Évről évre kapott ösztöndíjakat hires külföldi egyetemekre, hogy tanulmányait elmélyíthesse. Bécs, Tübingen, London, Cambridge és Oxford egyetemein találkozott azokkal a hires nyelvtudósokak, akiktől rendkivüli szorgalommal tanulta meg az élő, és a már nem használt keleti nyelveket. Egy Londonban élő magyar orvos, Duka Tivadar, akit 1863-ban választott Akadémiánk levelező tagjának, segítette eljutni Indiába. 1887-ben tehát Stein Aurél zsebében kitűnő ajánlólevelek voltak, mert a szigetországban más szakemberek is felfigyeltek munkájára. Kinevezték a lahorei kollégium igazgatójának. Kasmír ötezer mérföldes havasai között kezdte meg expediciós „edzését”. „Dolgozóasztalom mellől letekinthetek a Szindh völgyére és gyakran gondolok ilyenkor szegény Körösi Csorna Sándorra, aki 1822—23-ban háromszor tette meg az utat a völgyben Kashmir és Ládák között” — irta Budapestre. Rajongott Körösi Csornáért, amit a Magyar Rádió hangmuzeumában őrzött felvétele is bizonyít. A kutató a múlt század utosó éveiben lett Akadémiánk tagja. A XX. század fordulóján véglegesen megérlelődött benne az elhatározás, hogy Belső-Ázsia nagyon mostoha természeti viszonyokkal jellemezhető területeit vizsgálja át. Több évtizedes fáradozásait nem várt siker koronázta. Nyomába szegődött a jószerencse is, igy méltán nevezhetjük a század legnagyobb Ázsia-kutatójának. Egyik méltatója irta: „Stein fölfedezéseket tesz, mert mindig tudja, hogy hol s mit keres.” A Tarim-medence rég kihalt oázisvárosait tárta fel, olyan területeken járt újabb és újabb expediciós utjain, ahol valamikor kínai selyem-karavánok közlekedtek és amerre Marco Polo, a nagy itáliai utazó is megfordult. A fiatal tudósnak nem volt könnyű dolga elhitetni a szakemberekkel, hogy hasznos lehet a sivatagba költséges expedíciót vezetni. De bizonyitott. Először 1900-ban sikerült több romtemetőt átkutatnia. Munkája annál nehezebb volt, mert egy személyben töltötte be a vezető, a régész, a geográfus, az orvos, sőt a tolmács szerepkörét. Tüneményes nyelvismeretének előnyeit azonban élvezhette, gondoljunk csak arra, hogy kísérőivel többnyire saját nyelvükön érintkezett. Ahogy teltek-multak a napok, úgy szaporodott a régészeti anyag. Az egyik táblára festett hercegnő sok fejtörést okozott a kutatónak. A kép közepén pompásan öltözött nő állt, fején magas ékítmény, környezetében térdeplő leányok. A hosszúkás falemez egyik végén kosár, benne gyümölcsökhöz hasonló tárgyak látszottak, másik végén még valami, ami sajnos, nagyon elmosódott. A régész akkor oldotta meg a rejtélyt, amikor felismerte a baloldali mellékalak kézmuzdulatának jelentését. A lány ugyanis kezével úrnője fejdiszére mutatott. Ez alatt a fejék alatt csempészte ki a hercegnő Kínából a selyemhernyó petéjét. A gyümölcsre emlékeztető tárgyak selyemgubók voltak, az elmosódó képrészlet pedig egy szövőszék. — Mindennek kiderítéséhez azonban Stein Aurél legendás hírű olvasottsága és kombinálókészsége kellett. A régész annyi embert és állatot, lovat, tevét vitt magával, amennyit csak elláthatott vízzel. Egyetlen nap alatt ötven ember jelentkezett az egyszmeélyes toborzóirodán. A furcsa kincskeresők egymás után tárták fel a rég elhagyott lakóházakat s benne a szövőszerszámokat, háztartási eszközöket. A szemétdombokat különös becsben tartották, hiszen minden régész tapasztalatból tudja, hogy évszázadok temetőjéből időnként kincsek bukkannak elő. Amig kétezer évvel ezelőtt Dél-Európában a Vezúv, a finom vulkáni por végezte el Pompejiben a pusztulás után a konzerválást, addig itt, Ázsia szivében a homok őrizte meg 1700 évig annak bizonyítékait, hogy milyen élénk oáziskultura lehetett itt. „A szoba döngölt padlóját is megkapáltuk — Írja Stein Aurél. — Még javában folyt a munka, amikor régi csapatom legügyesebb embere, a derék Rusztem, értékes felfedezést tett. Már az ásatás kezdetén észrevettem a fal tövében egy nagy agyaggöröngyöt — talán lehullott vakolat volt —, ott, ahol a fatáblakötegek a legsűrűbben helyezkedtek el. Elrendeltem, hogy ne nyúljanak hozzá, habár nem nagyon hittem, hogy másképp is kerülhetett oda az a jókora rög, mint véletlenül. Rusztem, alighogy kiszedett a göröngy és a fal közül egy jó állapotban maradt, kettős ékalaku táblát, a tíz körmével kezdte kaparni a földet...mielőtt bármit is kezdhettem, látom ám, hogy diadalmasan előszed mintegy arasznyi mélységből, a szoba földje alól egy teljes derékszögű fatáblát. Kettős agyagpecsétje, boritéklapja is érintetlen. Kibővítette a nyílást, akkor láttuk, hogy a falig terjedő tér s a fal talpgerendája alatti hely is tele van sűrűn egymás mellé rakott ilyenféle iratokkal. Világos volt, hogy egy kis titkos levéltárra bukkantunk.” Ahogy előre haladt a akraván, Stein Aurél éles szeme nem várt nyomra bukkant. Az eddigi 1700 esztendős emlékeknél régebbi nyomokra nem számított. De a szélsöpörte puszta talapon kőkori leletek hevertek. Kőből pattintott nyílhegyek, kőkések és más apró, csak a szakemberek számára észrevehető tárgyak kerültek elő. Mintha áramütés érte volna a kutatót, ettől kezdve még jobban figyelte a talajt. Nem hiába! Sűrű egymásutánban találkoztak még kezdetleges, durva cserépedények töredékeivel és más tárgyakkal. Nyilvánváló lett, hogy itt már sok-sok évezreddel ezelőtt is éltek emberek. 1906-tól ismételten hosszabb útra kelt, majd harmadik nagy expedícióján már az egész tudományos világ ismerte a nevét. Eredményeit a Brit Földrajzi Társaság aranyéremmel jutalmazta, akárcsak korábban Livinstone-t, Scottot vagy Nansent. 1912- ben megkaptaa a Sir-cimet, lovaggá ütötték és angol állampolgár lewtt. Nem sokkal azután, hogy Stein Aurél megkezdte kutatásait Belső-Ázsiában, a Magyar Földtani Intézet igazgatója, Lóczy Lajos, felhívta a kutató figyelmét a vallásos műkincsekre, az „Ezer Buddha barlangjaira”. Lóczy mint a Széchenyi-expedició geológus-geográfus szakértője, 1879-ben már látta ezeket a barlangtemplomokat. Bár nem volt régész, tüstént felismerte a íinom festmények és szobrok művészi értékét, és lelkére kötötte barátjának, hogy ne feledkezzen meg róluk. Nem csalódott várakozásában. Stein Aurél kutatóutjainak eredményéhez, személyének sok kiváló tulajdonsága és a jószerencsén kívül az is hozzájárult, hogy nem egyhetes vagy egyhónapos utakra indult, hanem néha több évre tervezte útját. Így azután alkalma volt kisebb-nagyobb kitérőket tenni, eljutni olyan területekre, ahol előtte európai ember nem járt. A hires kutató élete során fáradhatatlanul járta Eurázsiát. A két világháború közötti időben régi vágyát teljesítve, a hires ókori macedón uralkodó, Nagy Sándor hadjáratának útvonalát követve végezte feltáró munkáját. Egyik hazai méltatója Írja: „Kitűnő módszerének sajátos fogása, hogy földrajzi tények alapján magyarázza meg a nagyon régi történelmi változásokat és viszont, régészeti-történeti leletek alapján következtetett vissza a földrajzi környezet változásaira...Hatvan éven át volt Stein Aurél filológus, ötvenöt évig felfedező, régész és geográfus. Felfedezte a világ előtt Belső-Ázsia rejtélyes évszázadait.” A második világháború vége felé, 1943-ban 81 évesen, afganisztáni kutaóutján érte a halál. Végrendeletében irta: „Minden könyvemet a Magyar Tudományos Akadémiának adom, hogy csatolja azokat könyvtárához, mint jelét hálás megemlékezésemnek a segítségért, amelyet onnan kaptam mint diák — és a buzdításért, amelyet nekem mint tagjának, az Akadémia nyújtott.” Pataki Béla Pál Ravasz László püspök (Folyt, a 14. oldalról) alapja az un. Megújulási Mozgalomnak. Az októberi forradalmat megelőző szabadabb mozgást lehetővé tevő időkben Ravasz László neve újból és újból felbukkant és az októberi forradalom kitörését követőleg megtartott országos intéző bizottsági gyűlés kifejezte azt a véleményt, hogy a konvent és a zsinat törvényes elnökének Ravasz Lászlót tartja. Ravasz László beszédet mondott a budapesti „szabad Kossuth” rádióban, amely beszéd mérsékelt, józan megnyilatkozása volt egy bölcs embernek; óva intett mindenkit a régi rendszer visszaállításától; a forradalom vívmányainak megőrzése és továbbfejlesztése, az igazságtalanságok jóvátétele, stb. lehet az ut, amelyen tovább lehet és kell haladni... Az orosz páncélosok megjelenése után Ravasz Lászlónak újra el kellett némulnia. Nem indítottak ellene népbirósági eljárást, nem csukták börtönbe, mint a forradalom alatt szereplő fiatalabb lelkészeket, teológusokat, presbitereket, de vissza kellett vonulnia Leányfalura és ott élt mind mostanáig csendes száműzetésben bekövetkezett haláláig. „Nem vagyok egyedül — irta a már említett soraiban — az Atya velem van; ajkam talán néma, de fáradt lelkem már énekel...” Ravasz Lászlót a farkasréti temetőben helyezték örök nyugalomra. Temetésén mintegy kétezer főnyi közönség jelent meg. A szertartást az elhunyt kívánsága szerint egy barátja végezte.
