Magyar Hiradó, 1975. július-december (67. évfolyam, 27-52. szám)
1975-12-25 / 52. szám
KÉRDÉS — Amikor férjhez mentem, 18 éves voltam. Amikor fiam született, 19. És három hónappal fiam születése után férjem elhagyott. Fiam ma 20 éves. Miutám férjem elhagyott, apámmal éltünk egy ideig. Amikor fiam kilenc éves volt, féijhez mentem egy özvegyemberhez, akinek két gyereke volt. Ez a házasságom hat évig tartott. Fiam kiváló diák volt és ösztöndíjat is kapott. Igen jó zenei érzéke van és ezért zeneoktatói pályára készül. Én fizetem a leckéit. Ö csupán a hétvégén dolgozik. Fiamnak sok barátja van és a lányok között nagy sikere. Három évvel ezelőtt találkoztam egy finom emberrel, akivel összeházasodtunk. Ez a házasság rendkívül boldognak bizonyult. Amikor munkából jövök haza fáradtan, lakásomban elképesztő rendetlenséget találok. Fiam sohasem tesz semmit rendbe, sohasem mosogat, vagy veti be az ágyat. Amikor legutóbb férjemmel nyári vakációnkról visszatértünk, olyan nagy rumlit találtunk a lakásban, hogy férjem követelte, hogy fiam hagyja el a házat. És ő elhagyta. Nagyon megbánthattuk őt ezzel? VÁLASZ — Fiának gyermekkorában is komoly problémái lehettek, derült ki abból, amit irt. Feltehetően az első időszakban nehéz volt a levélben leirt nagy változásokat és megrázkódtatásokat elviselnie, még ha nem is beszélt erről magának. Legutóbbi boldog házassága esetleg ismét változást hozott nemcsak az ön, hanem fia életében is. Ha a lakás már régóta rendetlen, akkor már elég sok idejük volt ezt a problémát megvitatni. Esetleg arra is volt lehetőségük, hogy határozottan megköveteljék a rendet. Amennyiben azonban hirtelen tört ki a rendetlenség feletti nagy veszekedés, amely fia elköltözéséhez vezetett, talán meg kell próbálniuk elfelejteni az ügyet és fenntartani a jó kapcsolatot. *** KÉRDÉS — Mindketten építészek vagyunk. Lányunk kilenc éves, fiunk hat. Mielőtt fiam elkezdte az elemi iskolát, csupán kisebb otthoni munkákat végeztem. Most azonban mindketten főállásban dolgozunk, ügy érzem, hogy férjemnek semmivel sincs több joga magát kivonni a házimunka alól, mint nekem, hiszen nemcsak hogy mind a ketten dolgozunk, hanem ráadásul mindketten építészek vagyunk. Úgy vélem, hogy ő ugyanúgy feltálalhat vagy mosogathat, mint én, s foglalkozhat a gyerekekkel, amikor a munkából hazajövünk. Férjem azonban nem ért velem egyet. Arra hivatkozik, hogy senki sem kötelezett engem a főállásra, azt én magam vállaltam. Ö azonban nem hajlandó házimunkát végezni — mondja —, s ha nekem nem tetszik ahogy van, hagyjam ott a munkámat. Nem is csupán pénzről van szó, mindig is elég jól álltunk. VÁLASZ — Férje nemcsak büszke magára, hogy ;g / magas presztízsnek örvendő szakmája van, hanem fel ehetően féltékeny is magára. Amellett figyelembe MAGYAR HÍRADÓ kell vennie, hogy amig nem dolgozott főállásban, félje hozzászokott bizonyos életvitelhez, amelyet nem szive- f sen ad fel, egyszerűen mivel az neki kényelmes. Az is lehet, hogy nem a „legmegfelelőbb” házimunkái teendőket próbálta férjére bízni, talán alaposan át kell gondolni, hogy meiy házimunkákat végezné férje is szívesen. Esetleg meg is kérdezheti őt. A gyerekek igénylik a szülőt, igy azt — bármennyire is kényelmes megoldásnak tűnik — nem tudjuk tanácsolni, hogy házi-nevelőnőt, szakácsot és takarítót (három személyt) foglalkoztassanak reggeltől éjjelig, még akkor sem, ha erre esetleg telne. Tanácsunk tehát az, hogy maga ne hagyja ott a munkáját és hogy mindkettőjüknek részt kell venni a házimunkában. Az önök dolga, hogyan osztják be maguk között. *** KÉRDÉS — Egy barátomnál voltam látogatóban. Nagyon tetszett a kenyeres tányér, igy felemeltem és megnéztem az afján, hogy hol készítették, ugyanis műgyűjtő vagyok. Részemről én mindig bóknak veszem, ha lakásomban valaki ezt csinálja. De két másik vendégnek nem ez volt a véleménye. Fejcsóválva nézték ténykedésem. Mi az ön felfogása evvel kapcsolatban? VÁLASZ — Bizony, a másik két vendégnek volt igaza. Egy üzletben, piacon és hasonló helyeken természetes, hogy az árut megvizsgálja és megnézi az árcédulát, mielőtt megvesz valamit. Mikor vendég más otthonában, bizony nem illik „szaglászni”. KI A TETTES? (Folyt, a 8. oldalról) ezen a reggelen. A film közepe táján egy rendkívüli hir közlésével, úgynevezett bulletinnel, két percre megszakították a mesterdetektiv nyomozását. Utána természetesen folytatták, ez a két perc azonban elegendő volt ahhoz, hogy Jánost megrabolja a detektív fényes nyomozati sikerétől: a tettes leleplezésétől. János lecsapta a szalvétáját és elátkozta a videó-berendezést, ime, itt az illusztrációja annak, hogy milyen tökéletlen a mai technika, 3000 márkáért igazán elvárhatná az ember, hogy megtudja, ki ölte meg tegnap este a fényűző villa tulajdonosát. Amikor azonban hivatala felé bandukolt, egyszerre más belátásra tért. Eszébe jutott ugyanis, hogy amig a mesterdetektiv kalandjai és nyomozati módszere mindig szórakoztatta, a tettes leleplezése volt az, ami bizonyos hiányérzetet haevott benne. Miért? Először is azért, mert már ő is gyanította a film hatodik, hetedik percében, hogy ki a tettes. Az, akivel a detektív a legudvariasabb. Ezek után a feszültség csökkent. Most azonban, hogy nem látta a tettes leleplezését, övé maradt a kombinációk végtelen variánsa és lehetősége. Jánosban megszületett az elhatározás: mostantól kezdve mindig öt perccel korábbi indításra állítja be a videó-berendezést, a kazettás-képmagnót, és igy öt perccel a tettes leleplezése előtt a szalag megáll, az ő számára a film végetér. Jöhet a kombináció. Mennyivel szórakoztatóbb ez, mennyivel magasabbrendű időtöltés, mint ott ülni a gép előtt és várni, hogy az ember szájába rágják, igy történt a gyilkosság, ez a tettes és figyelni a detektívet, amint gyűrött esőkabátjában, diadalé'rzetét szivarfüstje mögé rejtve, távozik. 9. OLDAL Meg kell mondani, hogy Jánosnak ez az újítása nem nyerte el a mama tetszését. A mama nem bánta volna, hogyha úgy mint eddig, mindig megtudja, hogy ki volt a tettes. János azonban megmakacsolta magát. A mamának emiatt egy ideig altatóval kellett aludnia, mert a megoidás nélkül maradt bűntények úgy íelaizották, hogy elkerülte az álom. De amikor aztán reggelenként János brilliáns logikával kifejtette előtte, hogy ki lehet a tettes, függetlenül attól, hogy ki volt valójában, a mama megnyugodott. Fia szellemének sziporkázása mindenért kárpótolta. János pedig mind nagyobb kedvteléssel játszotta tovább ezt a sajátságos televizió-képmagnó-szellemiolimpiát. Függetlenítette magát az eredeti történettől, az ő verziójában mindig az volt a bűnös, akit ő akart az igazságszolgáltatás fogaskerekei közé vetni. Egy idő után ismét uj ötlete támadt. Már nem elégítette ki az, hogy a film szereplői között keresse és találja meg a bűnöst, elhatározta, hogy kollégáit is belevonja a játszmába. Vagyis képzeletében egyikmásik kollégát beleépítette a történetbe, az esőköpenyes mesterdetektivet nyomra-vezette és ő azután az utolsó öt percben, amikor a képernyő már szürke volt — letartóztatta János bűnös kollégáját. Ez volt az az öt perc, ami a reggeliző asztal mellett Jánost leginkább szórakoztatta és a legőszintébb gyönyörűséggel töltötte el. Különös áhítattal készült arra a napra, amelyen régi szobatársát — nevezzük az egyszerűség kedvéért Gézának — juttatja a könyörtelen detektív kezére. Már az erre való készülődés is boldoggá tette. Amikor reggelenként belepett hivatali szobájába és ott látta az íróasztala mögött már szorgalmasan körmölő Gézát, lelkét derűs megnyugvás töltötte el és arra gondolt: — Ha sejtenéd, hogy már mindent tudnak rólad Bűnhődésed órája közeleg... Hát ha ez nem ért meg neki 3000 márkát, akkor semmi. ”4GYRÓL IDEGEN FÁJDALMAK ,,...aki nem szeret, annak jó lesz igy is, és aki szeret, annak jó lesz igy is...” (Babits Mihály) Idegen fájdalmak zsákmánya lettem. Idegen fájdalmak szögei. Idegen fájdalmak nyársán. Idegen fájdalmak kötelén. Csuklyában is meztelen arcú hóhérok csapata. Irgalom! Nincs irgalom. Kegyelem! Nincs kegyelem. Idegen fájdalmak lakják a testem. Bűnös vagyok. Föllebbezek. Bűnös vagyok. Van irgalom. Bűnös vagyok: lesz kegyelem, bűneim kazlát fölgyidtja az Isten. És küld szelet, mely elhordja a pernyét, és lesz földi föltámadás könyvespolcok és bútorok között. És földereng Erzsébet arca. Amen. Zelk Zoltán
