Magyar Hiradó, 1975. július-december (67. évfolyam, 27-52. szám)
1975-12-04 / 49. szám
20. OLDAL • MAGYAR HÍRADÓ FORGÓSZÉL — ROMANTIKUS KISREGÉNY — Irta: VAJDA ALBERT (Folytatás) A férfi ránézett, unottan megvonta a vállát és odaállt a csoport elé. “Erre tessék, hölgyeim és uraim, jöjjenek át a szomszédba” mondta a hivatásos idegenvezetők rutinos stílusában. “Ebben a teremben meglátják Damidoff herceg csodálatos festmény-gyűjteményét . . . Canaletto, Tiepolo, Da Tivoli festményeit. . .” Átterelte a társaságot a szomszédos terembe Carine mozdulatlanul állt. Nem tudta tekintetét levenni a párról, amely lassan közeledett. Mintha lassított filmfelvételt nézne végig . . . Egy lépés, két lépés, három . . . már itt állnak egészen előtte. Egyikük sem szól. Az ablakon besüt a nap. Canova szobrán aranysárgával keveredik a hófehér. A falon a sokszinü olasz festményekről derű sugárzik. Mindjárt felébredek, gondolta Carine. hiszen ez csak álom lehet, ez a valószínűtlen szinorgia és ők ketten . . . Walter fia . . . és az én lányom . . . Udo törte meg a csendet. “Nem tudom megbocsátott-e nekem azért, mert első találkozásunkkor . . .” Elhallgatott. Pat egyetlen gyors mozdulattal anyja nyakába borult és sírni kezdett. Carine szemét is elöntötte a könny. Percekig' álltak összekapaszkodva, görcsösen, mint fuldoklók, akiket kimentettek az örvényből. “Gyerünk innét” suttogta Carine és lánya vállát átölelve kivezette őket a kertbe. Óriási ilbanoni cédrusok vetettek árnyat, hatalmas magnolia bokor levelei szűrték meg a napfényt. Leültek egy padra. Carine lányára nézett, aztán Udora. Ezer kérdés kavargott benne . . . Honnan ismerik egymást? Hogy került ide Pat? Honnan tudta Udo, hogy Pat az ő lánya? Ezer kérdést, de mind benne, egyet sem tudott mondattá formálni és kimodani. “Pat és én szeretjük egymást” mondta Udo, csendesen. “Nem tudtam, hogy . . . hogy a maga lánya . . . Heidelbergben ismerkedtünk meg, egy évvel ezelőtt . . . nem sokkal azután, hogy Pat beiratkozott az egyetemre. Üzletileg voltam ott, egy barátom mutatott be ... El akarom venni feleségül, amilyen gyorsan csak lehet.” Carine lehunyt szemmel hallgatta. Egy évvel ezelőtt ismerkedtek meg . . . talán éppen azon a napon, amikor ő és Walter összefutott a londoni New Bond Street-en, a Southeby árverési csarnokban .. . Most is maga előtt látta a jelenetet; egy XVIII. századbeli szekrénykét akart megvenni, úgy gondolta, hogy jól illik majd a nagy szalon bútorai közé ... És akkor, ott, a zsúfolt teremben, az árverést vezető monoton hangja és a fel-felhangzó kalapácsütések közepette megérezte, hogy valaki nézi. Walter volt. Első pillanatban felismerte a szemét, amely nem változott az elmúlt évekkel. Ugyanannak a sornak túlsó végén ült, ahol ő. A haja őszült, de vonásai fiatalok maradtak, szája körül ugyanaz a kedves, lágy kifejezés ült, mint akkor, sok-sok évvel ezelőtt, a háború harmadik évében, amikor utoljára látták egymást . . . Walteren akkor katona ruha volt és Carine az iskolából szökött meg, hogy elbúcsúzzék tőle és megígérjék egymásnak, hogy a háború után találkoznak és örökre együtt maradnak . . . Örökre! Édes Istenem gondolta Carine, milye könnyen dobjuk oda ezt a szót; “örökre.” “Megértem, hogy haragszik rám, asszonyom . . .” hallotta Udo hangját. Felnézett. Pat még mindig szótlanul ült mellette a pádon, nézte anyja sápadt arcát, karcsú uijai görcsösen fogták Carine kezét. “Nem haragszom, Udo!” mondta Carine egyszerűen. “Mindaz, ami történt . . . tökéletesen érthető.” Pathoz fodult. “Trni akartam neked, pat, de annyi minden történt...” “Tudom, anyám,” mondta Pat. “Udo mindent elmondott . . .” Hangjában kis rémület bujkált, amikor ezt kérdezte: “És most.. . . most mi lesz?” Most mi lesz, most mi lesz, most mi lesz . . . Carine agyában kalanáltak a szavak. Érezte arcán Udo figyelő tekintetót. Az volt az érzése, hogy a fiú olvas gondolataiban. Ezek ketten szeretik eevmást. . . Walter fia és az ő lánya. Árad belőlük a szerelem, érződik, hogy egymáshoz tartoznak .. . Most mi lesz? Mi lenne? Csak egyet tehet. . . csak egyet, amit minden anya tenne a helyében . . . “Hogy mi lesz?” őt kérdezte. Hallotta hangjában a szintelenséget. “össze fogtok házasodni...” Kis, riadt csend. Aztán Pat hangja: “És ... te? Veled mi lesz? A meleg levegő úgy fogta körül, mint valami puha fátyol. A hangokat megszűrte, elvette a szavak élet. “Veled mi lesz, mummy?” hallotta ismét Pat hangját a simogató fátlylon keresztül. “Velem?” kérdezte vissza. “Itt maradok, ezen a kedves szigeten ... Jó állást kaptam, idegen vezető vagyok őszig, aztán majd itt töltöm a telet . . . Azt mondják, nincs hideg sohasem, november általában esős, de a február már tavaszt hoz . . .” “És ... mi lesz apámmal?” kérdezte most Udo. Carine a fiú szemébe nézett. “Meg fog gyógyulni!” mondta nagyon határozottan. “Légy nyugodt, Udo”, most tegezte először a fiút, “légy nyugodt, meg fog gyógyulni . . .” Pillanatnyi szünetet tartott, aztán csendesen hozzátette: “Meg fog gyógyulni .. . minden szempontból . . . Felállt a pádról. Egyik kezével magához húzta Patot, a másikat Udnak nyújtotta: “Ne haragudjatok, most mennem kell . . . Ma még vagy tiz csoportot kell körülvezetnem, németeket, angolokat, franciákat . . . Két dolgot szeretnék kérni tőletek . . .” Udora nézett. “Mondd meg Walternek, hogy sokat gondolkodtam a kettőnk ügyében. Talán ez a szerencsétlenség nem volt véletlen. Talán a sors azt akarta megmutatni, hogy hiába találkoztunk össze uira ... az életünk nem haladhat többé egymás mellett. Mond el neki, Udo. hogy a sors, mint forgószél sodor el bennünket újra egymástól. És mond el azt is, hogy nincs bennem semmi keserűség. Ennek igy kellett lennie, vannak pillanatok, amikor az embernek térdet és fejet kell hajtania a sors előtt. A mi sorsunk az, hogy ... hogy megőrizzük egymás képét magunkban, amig élünk ... De sorsunk az is, hogy . . . nem élhetünk egymással.” Megcsókolta lányát és odanyuj tóttá arcát Udonak. A fiú megérintette ajkával a bársonyos fehér bőrt. Látta a halványkék erek lüktetését Carine halántékán. “Isten veletek!” mondta Carine és elindult a ház felé. “És ... és a másik dolog?” szólt utána Pat. Carine megfordult. “Milyen másik dolog?” kérdezte. “Azt mondtad, hogy két dolgot akarsz kérni tőlünk” mondta Pat. “Mi a másik?” Carine szemében fénycsillant. Elmosolyodott és a mosollyal együtt mondta: “A másik dolog, amit kérni akarok? Egyszerű .. . Legyetek nagyon boldogok . . .” És magában hozzátette: helyettünk is . .. 9. Csak nem gondolkodni, csak nem rágódni azon, amin nem lehet változtatni! Ezzel ébredt és ezzel feküdt le. Napközbe belevetette magát a munkába. A Vista utazási iroda, amely idegenvezetőként alkalmazta, meg volt elégedve vele. Carine jól beszélte a nyelveket, villámgyorsan tanulta meg az idegenforgalmi nevezetességeket. A turisták szerették, mert kedves volt mindenkihez és nem volt olyan kérdés, amit idegesitőnek érzett volna. Este Theresa házában ült és olaszul tanult, beszélgetett Róbertéval és Alphonsova lés a többi gyerekkel, aki éjfélig zajongott a kertben és az utcán. Iris minden harmadik, negyedik nap átjött, elmesélte, hogy Signor Walter már a (Folytatjuk)