Magyar Hiradó, 1975. július-december (67. évfolyam, 27-52. szám)

1975-12-04 / 49. szám

20. OLDAL • MAGYAR HÍRADÓ FORGÓSZÉL — ROMANTIKUS KISREGÉNY — Irta: VAJDA ALBERT (Folytatás) A férfi ránézett, unottan megvonta a vál­lát és odaállt a csoport elé. “Erre tessék, hölgyeim és uraim, jöjjenek át a szomszédba” mondta a hivatásos idegen­­vezetők rutinos stílusában. “Ebben a terem­ben meglátják Damidoff herceg csodálatos festmény-gyűjteményét . . . Canaletto, Tie­polo, Da Tivoli festményeit. . .” Átterelte a társaságot a szomszédos terem­be Carine mozdulatlanul állt. Nem tudta te­kintetét levenni a párról, amely lassan köze­ledett. Mintha lassított filmfelvételt nézne végig . . . Egy lépés, két lépés, három . . . már itt állnak egészen előtte. Egyikük sem szól. Az ablakon besüt a nap. Canova szobrán aranysárgával keveredik a hófehér. A falon a sokszinü olasz festményekről derű sugárzik. Mindjárt felébredek, gondolta Carine. hiszen ez csak álom lehet, ez a valószínűtlen szi­­norgia és ők ketten . . . Walter fia . . . és az én lányom . . . Udo törte meg a csendet. “Nem tudom megbocsátott-e nekem azért, mert első találkozásunkkor . . .” Elhallgatott. Pat egyetlen gyors mozdulat­tal anyja nyakába borult és sírni kezdett. Ca­rine szemét is elöntötte a könny. Percekig' álltak összekapaszkodva, görcsösen, mint ful­doklók, akiket kimentettek az örvényből. “Gyerünk innét” suttogta Carine és lánya vállát átölelve kivezette őket a kertbe. Óriási ilbanoni cédrusok vetettek árnyat, hatalmas magnolia bokor levelei szűrték meg a nap­fényt. Leültek egy padra. Carine lányára nézett, aztán Udora. Ezer kérdés kavargott benne . . . Honnan ismerik egymást? Hogy került ide Pat? Honnan tudta Udo, hogy Pat az ő lánya? Ezer kérdést, de mind benne, egyet sem tudott mondattá formálni és kimodani. “Pat és én szeretjük egymást” mondta Udo, csendesen. “Nem tudtam, hogy . . . hogy a maga lánya . . . Heidelbergben ismerked­tünk meg, egy évvel ezelőtt . . . nem sokkal azután, hogy Pat beiratkozott az egyetemre. Üzletileg voltam ott, egy barátom mutatott be ... El akarom venni feleségül, amilyen gyorsan csak lehet.” Carine lehunyt szemmel hallgatta. Egy év­vel ezelőtt ismerkedtek meg . . . talán éppen azon a napon, amikor ő és Walter összefutott a londoni New Bond Street-en, a Southeby ár­verési csarnokban .. . Most is maga előtt látta a jelenetet; egy XVIII. századbeli szekrénykét akart megvenni, úgy gondolta, hogy jól illik majd a nagy szalon bútorai közé ... És akkor, ott, a zsúfolt teremben, az árverést vezető monoton hangja és a fel-felhangzó kalapács­ütések közepette megérezte, hogy valaki nézi. Walter volt. Első pillanatban felismerte a sze­mét, amely nem változott az elmúlt évekkel. Ugyanannak a sornak túlsó végén ült, ahol ő. A haja őszült, de vonásai fiatalok maradtak, szája körül ugyanaz a kedves, lágy kifejezés ült, mint akkor, sok-sok évvel ezelőtt, a há­ború harmadik évében, amikor utoljára lát­ták egymást . . . Walteren akkor katona ruha volt és Carine az iskolából szökött meg, hogy elbúcsúzzék tőle és megígérjék egymásnak, hogy a háború után találkoznak és örökre együtt maradnak . . . Örökre! Édes Istenem gondolta Carine, milye könnyen dobjuk oda ezt a szót; “örökre.” “Megértem, hogy haragszik rám, asszo­nyom . . .” hallotta Udo hangját. Felnézett. Pat még mindig szótlanul ült mellette a pádon, nézte anyja sápadt arcát, karcsú uijai görcsösen fogták Carine kezét. “Nem haragszom, Udo!” mondta Carine egyszerűen. “Mindaz, ami történt . . . tökéle­tesen érthető.” Pathoz fodult. “Trni akartam neked, pat, de annyi minden történt...” “Tudom, anyám,” mondta Pat. “Udo min­dent elmondott . . .” Hangjában kis rémület bujkált, amikor ezt kérdezte: “És most.. . . most mi lesz?” Most mi lesz, most mi lesz, most mi lesz . . . Carine agyában kalanáltak a szavak. Érezte arcán Udo figyelő tekintetót. Az volt az érzése, hogy a fiú olvas gondolataiban. Ezek ketten szeretik eevmást. . . Walter fia és az ő lánya. Árad belőlük a szerelem, érződik, hogy egy­máshoz tartoznak .. . Most mi lesz? Mi lenne? Csak egyet tehet. . . csak egyet, amit minden anya tenne a helyében . . . “Hogy mi lesz?” őt kérdezte. Hallotta hang­jában a szintelenséget. “össze fogtok házasodni...” Kis, riadt csend. Aztán Pat hangja: “És ... te? Veled mi lesz? A meleg levegő úgy fogta körül, mint va­lami puha fátyol. A hangokat megszűrte, el­vette a szavak élet. “Veled mi lesz, mummy?” hallotta ismét Pat hangját a simogató fátlylon keresztül. “Velem?” kérdezte vissza. “Itt maradok, ezen a kedves szigeten ... Jó állást kaptam, idegen vezető vagyok őszig, aztán majd itt töltöm a telet . . . Azt mondják, nincs hideg sohasem, november általában esős, de a feb­ruár már tavaszt hoz . . .” “És ... mi lesz apámmal?” kérdezte most Udo. Carine a fiú szemébe nézett. “Meg fog gyógyulni!” mondta nagyon hatá­rozottan. “Légy nyugodt, Udo”, most tegezte először a fiút, “légy nyugodt, meg fog gyó­gyulni . . .” Pillanatnyi szünetet tartott, az­tán csendesen hozzátette: “Meg fog gyógyul­ni .. . minden szempontból . . . Felállt a pádról. Egyik kezével magához húzta Patot, a másikat Udnak nyújtotta: “Ne haragudjatok, most mennem kell . . . Ma még vagy tiz csoportot kell körülvezet­nem, németeket, angolokat, franciákat . . . Két dolgot szeretnék kérni tőletek . . .” Udora nézett. “Mondd meg Walternek, hogy sokat gondolkodtam a kettőnk ügyében. Talán ez a szerencsétlenség nem volt véletlen. Talán a sors azt akarta megmutatni, hogy hiába ta­lálkoztunk össze uira ... az életünk nem haladhat többé egymás mellett. Mond el neki, Udo. hogy a sors, mint forgószél sodor el ben­nünket újra egymástól. És mond el azt is, hogy nincs bennem semmi keserűség. Ennek igy kellett lennie, vannak pillanatok, amikor az embernek térdet és fejet kell hajtania a sors előtt. A mi sorsunk az, hogy ... hogy meg­őrizzük egymás képét magunkban, amig élünk ... De sorsunk az is, hogy . . . nem él­hetünk egymással.” Megcsókolta lányát és odanyuj tóttá arcát Udonak. A fiú megérintette ajkával a bárso­nyos fehér bőrt. Látta a halványkék erek lük­tetését Carine halántékán. “Isten veletek!” mondta Carine és elindult a ház felé. “És ... és a másik dolog?” szólt utána Pat. Carine megfordult. “Milyen másik dolog?” kérdezte. “Azt mondtad, hogy két dolgot akarsz kérni tőlünk” mondta Pat. “Mi a másik?” Carine szemében fénycsillant. Elmosolyo­dott és a mosollyal együtt mondta: “A másik dolog, amit kérni akarok? Egysze­rű .. . Legyetek nagyon boldogok . . .” És magában hozzátette: helyettünk is . .. 9. Csak nem gondolkodni, csak nem rágódni azon, amin nem lehet változtatni! Ezzel ébredt és ezzel feküdt le. Napközbe belevetette ma­gát a munkába. A Vista utazási iroda, amely idegenvezetőként alkalmazta, meg volt elégedve vele. Carine jól beszélte a nyelveket, villámgyorsan tanulta meg az idegenforgalmi nevezetességeket. A turisták szerették, mert kedves volt mindenkihez és nem volt olyan kérdés, amit idegesitőnek érzett volna. Este Theresa házában ült és olaszul tanult, beszél­getett Róbertéval és Alphonsova lés a többi gyerekkel, aki éjfélig zajongott a kertben és az utcán. Iris minden harmadik, negyedik nap átjött, elmesélte, hogy Signor Walter már a (Folytatjuk)

Next

/
Thumbnails
Contents