Magyar Hiradó, 1975. július-december (67. évfolyam, 27-52. szám)
1975-12-04 / 49. szám
16. OLDAL MAGYAR HÍRADÓ MAGYAR VIDÉK nyírségi emberek és színfoltok NYÍREGYHÁZA, Szabolcs- Szatmár megye — 1970-ben az árvíz után jártam ezen a tájon. Kisar és Nagyar itt a Tisza partján romokban hevert, szétmálott vályoghalmok álltak az ázott kertekben, a folyó pedig épphogy megcsillapodva hömpölygött a töltések között; még mindig vad és nyers erő árad belőle. Hol van az a táj, az a letarolt és rémült vidék? A Tisza szelíd most, dúsan záporozó fényben csillog a felszín selyme, és a hid jobb felén, a vizbenyuló földnyelv ezüst homokján lebarnult testek hevernek, olykor vidám visongás hallatszik, gyermekzsivaly, Tivadar és Kisar ifjú népe keres enyhülést a lágyan csobbanó habok között. Persze 5 esztendő múlt el az árvíz óta és a táj, a falu, meg az emberi természet ilyen hosszú idő alatt kiheveri a csapásokat, akár egy háború pusztítását is, nemcsak az áradást. Miért is csodálkoznánk azon, ami a világon a legtermészetesebb, a regenerálódás képességén. Hiszen a történeti idők során a Tisza környéki településeket számtalanszor elsodorta a viz, s valahányszor régi helyükre viszszaépültek megint. Miben különbözik ez a mostani megújulás? így felelhetnénk erre a kérdésre: pontosan abban, ami a leglényegesebb; ezúttal nem a régi került vissza a megszokott helyére, hanem a századok óta megszokott, a hagyományos eltűnt az áradásban, alapjaiban semmisült meg. hogy helyet adjon a valóban újnak. Nem csupán a lakóházakra, a középületekre az egészségügyi és gyermekintézményekre gondolunk, hanem az emberekre is, akik világranyiló szemmel ocsudtak fel a természeti csapás után, mássá lettek igényeikben és vágyaikban, életérzésükben és gondolkodásukban. Meglepő élmény volt, végighajtani egy hétvégi estén a Nyíregyháza, Vásárosnamény közötti országúton. Nem csupán az ut kitűnő minősége érte váratlanul a jámbor idegent, hanem a forgalom pezsgése is. Tivadar község mellett a Tisza közvetlen közelében, ott, ahol az árvíz idején ifjúsági építőtábor állt, most jól felszerelt kemping van;- színes napernyők, sátrak virítanak — üdülőhellyé válik ez a szép, s azelőtt olyannyira vad, elhagyatott vidék. Az emberek másként fogadják az idegent, mint azelőtt. Szívélyességük semmit sem változott, de immár nincs bennük a találkozáskor sem elfogódottság, sem csodálkozás. Az árviz után az egész ország „vizitbe” járt itt, Zalából és Somogyból, Bácsból és Baranyából — minek soroljuk tovább —, érkeztek ide az épitőbrigádok, s a szabolcsi nép ezt a találkozást sem igy, sem úgy nem felejtette el. Megmaradt benne a tanulság, s épen maradt az együvétartozás érzése is. Ez tapasztalható a kézfogásokban, a szívélyességben a nyíltságban; nem csupán a házak építési módja és komfortja hasonlít immár más magyar vidékek otthonaihoz, hanem közelebb kerültek a „távoli, ám vonzó idegenséghez” az emberek is. Pontosan ez a változás lényege, ez a világraeszmélés, s — szerencsére — ezen belül a jó hagyományok őrzése. Van egy mondás, amely a gyermekek fegyelmezésére szolgál; igy hangzik: fiam, el ne kanászkodj. Bizonyos lekicsinylése, a falusi életformán belül is hangsúlyozva, a modorbeli és egyéb különbségeket. Általában valóban úgy volt: a kanász sohasem tartozott a falu krémjéhez, a disznólegeltetés nem számított a léleknemesitő mesterségek közé. így hát, amikor megpróbáljuk felidézni a nagyari kanász alakját, előre kell bocsátanunk: habitusából, amely — a fent említett mondás szerint —, egy alsóbb viselkedési és megjelenési szinten mozog, bizonyos következtetéseket vonhatunk le a középső és felsőbb régiók változásával kapcsolatban is. Figyeljük hát meg Gyulát, a kanászt, miképpen viselkedik, amikor a Tisza ártér egyik elhagyatott, ám gyönyörű zugába megérkezik egy pesti kirándulcsoport. A jelenet a kis Túr partján játszódik, ahol egy vers tanúsága szerint Petőfi Sándor is megállt egykor. Gyula, a kanász az első pillanatban fel sem figyel az idegenekre; úgy látszik, elég gépkocsit látott már. Aztán a vendégek esetlenkedését szemlélve közelebb lép. Megcserditi karikás ostorát, mire* a disznókról bögölyfelhő, lebben föl. A pestiek iszonyodva tekintenek a bogárhadra, szemükben kétségbeesés: hiába hogy a Tisza ártér legszebb pontja ez, árnyas diófákkal, selymes gyeppel, a disznók és bögölyök megfertőzik ezt a szépséget. Az egyik pesti Gyulához lép, valamifajta segítséget remélve tőle. Látja, hogy. a kanász szemében jóindulatú mosoly bujkál. — Szeretnénk itt sátrat verni — mondja a vendég. — Helyesen teszik — bólint rá Gyula, a kanász. — Ez a legjobb hely. Nyugalmas, csöndes kevés a szúnyog... Nincs dágvány, nincs lazsnya... — De bögöly?... A kanász elmosolyodik. — Meg lehet oldani — mondja. — Hogyan? —Elviszem a bögölyöket a disznókkal együtt. Nagy a határ, másfele is legeltethetek. Meddig maradnak? — Három napig. — Érezzék jól magukat — bólint a kanász és füttyent a puliknak. S a kutyák máris fordítják a csordát. — Dehát ez igy ingyen nem mehet — lobogtat egy százast a pesti —, magának ez kényelmetlenség. — Nem tesz semmit — huzza ki magát Gyula, a kanász. — Maguk messziről jöttek én meg mindig itt vagyok, — S indulna a csorda után. Végül a pestiek ráerőltetik a százast. Úgy megy el aztán a csorda mögött ballagva, hogy a hátán is látszik, kicsit szomorú: nem tehetett szívességet, úgy érzi, megfosztották a nagylelkűség gesztusától. Egy darab ideig még a százas sem vidítja fel. Kristóf Attila ELFELEJTETT FALUNEVEK: GÖRCSÖNY, GADÄNY, ZOK... PÉCS, Baranya megye — Egy tizenöt éves falusi kisfiú házi feladatként a helybeli Pusztatemplomdűlő legendáját jegyezte fel. Tanára jelessel jutalmazta. Pesti. János — hivatalosan dr. Pesti János egyetemi adjunktus, a Pécsi Tanárképző Főiskola tanára — ekkor kötött örök kapcsolatot hivatásával, egyben hobbyjával. — Az elfelejtett falunevek utáni kutatás vezetett el a földrajzi nevekhez. Szülőfalumról, a Tolna és Baranya határán fekvő Alsócsomoládról például kinyomoztam, hogy egykor három település állt ott: Olaszfalu, Ravaszlikfalu és Vargányafalu. Hasonló témával foglalkozott főiskolai diplomamunkám, ebből doktoráltam. Két esztendje arra vállalkozott dr. Pesti János, hogy irányítja azt a nagyszabású kutatómunkát, amelyhez a Pécsi Tanárképző Főiskola magyar nyelvtudományi tanszékének munkaközössége, sok-sok társadalmi munkatárs, önkéntes néprajzgyűjtő hozzálátott. Baranya 320 falujában mintegy százezer ma is élő helynevet jegyeztek fel. — Mi jut hirtelen eszébe néhány faluról? — Görcsöny — görcsös láb, Gadány — fakanál, Zók — zokogó... Mindhárom úgynevezett falucsufoló név, amelyről a helybeliek nem szívesen beszélnek, de ha a szomszédoktól kérdezzük, örömmel magyarázzák. A táj egy-egy részlete gyorsan változik. Ebből következik: földrajzi nevek folyamatosan keletkeznek, s múlnak feledésbe. A felszabadulást követően például a földosztás, majd a mezőgazdaság szocialista átszervezése alaposan módosította az addigi földrajzi neveket. A keskeny parcellák, a kis dűlők összeszántása után értelmét vesztette a táj egyes részleteinek megnevezése; az emlékezetből gyorsan kihullanak a jelölések, amelyek azonban fontos helytörténeti, néprajzi, nyelvészeti, régészeti emlékei múltúnknak. — Mi munkájuk gyakorlati haszna? — A földrajzi nevek gyűjtése, a régiek feljegyzése mindenkor és mindenütt lehetővé teszi múltúnk beszédes emlékeinek megmentését, a kutatómunka az uj nevek feljegyzésével adatokat szolgáltat a jelenkor agrár- és ipartörténetek tanulmányozásához. A földrajzi nevek gyűjteménye kitűnő forrása a településföldrajznak. Szinte lehetetlennek látszó feladat például a törökdulás idején elpusztult települések helyének pontos meghatározása. A baranyai földrajzinév-gyűjtés igen hasznosan segítheti a régészeti topográfia országos méretű munkáját. Fontosnak tartom, hogy a tevékenység felhívja a figyelmet a régi utca- és határrésznevek megőrzésének fontosságára, megteremti a hagyományokra épülő uj névadási gyakorlatot. Elsőként 1964-ben Zala földrajzi neveit adták ki kötetben. Somogyét tiz évvel később. Vasban, Győr-Sopronban, Korom és Fejér megyében a gyűjtés nemrég fejeződött be. A baranyai nevek helyszíni ellenőrzése még várhatóan évekig munkát ad a kutatóknak. Cs. Benko Judit FÖLDI KUTYA, RACKAJUH, ALFÖLDI SZÜRKE DEBRECEN, Hajdu-Bihar megye — Figyelmet érdemelnek azok a hazai állafajták is, amelyeknek immár az utolsó néhányszáz — vagy ezer példányát őrzik, védik. A rackajuhból — amelynek őseit valószínűleg a honfoglalók terelték — az állatkerti példányokon kívül már csak a Hortobágyon él egy védett tenyésztörzs. Rendkívül ritka a cigájajuh is, csakúgy, mint a régebben Tolnában-Baranyában német tájfajtából kitenyésztett dunántúli különlegesség, a tenyésztésből újabban kiszorult ciktajuh. Külföldi állatkertek szívesen küldenének értékes csereállatokat, ha egy-egy példány átadását engedélyezné a Természtvédelmi Hivatal. A középkorban egész Európába exportálták az alföldi szürke marhát, amely a XIX. századtól adta át a helyét a magyar tarkának. Az előzőből a Hortobágyi Állami Gazdaságban legel 200-300. Ezeket biológiai és történeti értékük miatt féltve őrzik. Az állatkeri példányok a fővárosból — helyszűke miatt — a veszprémi állatkertbe kerültek. A mangalica sertés is jellegzetesen hazai tenyészfajta volt. Keverékpéldányai megtalálhatók ugyan most is a háztáji gazdaságokban, de tiszta mangalicatenyészet már csak az állatkertekben van. Külön fejezet a csak nálunk honos emlősök sorában a magyar földi kutya. Ma már rendkívül kevés él belőle: ha valaki elpusztít egyet — a természetvédelmi szabálysértés bírságösszegén kívül — az uj rendelkezés szerint 50 ezer forint kártérítést is köteles fizetni.
