Magyar Hiradó, 1975. július-december (67. évfolyam, 27-52. szám)
1975-11-27 / 48. szám
20. OLDAL MAGYAR HÍRADÓ FORGÓSZÉL — ROMANTIKUS KISREGÉNY — Irta: VAJDA ALBERT (Folytatás) “Hangja elcsuklott. Retiküljéből levelet vett ki és halkan olvasni kezdte: "Sajnos, egy szomorú hírről is be kell számolnom, felnőtt lány vagy, kell, hogy tőlem tudd meg: édesanyád úgy határozott, hogy nem kíván többé velem élni. Néhány nappal ezelőtt elment, nem hagyta meg, hogy hová. Ha írna neked, és megadná a címét, örülnék, ha alkalomadtán közölnéd velem. Különben a klubban most kezdődnek a golf-versenyek . . ." Eltette a levelet. Udora nézett. A fiú kővémeredten állt mellette. Patricia anyja otthagyta az apját? És Patricia anyja német nő, azt tudta. Lehetséges lenne az, hogy .. . “Ne tévesszen meg, hogy apám ilyen szenv - telenül ir” hallotta Pat hangját. “Tudod, ő angol és az angolok nem szeretik kimutatni érzelmeiket. De én tudom, hogy mennyire szereti mummyt és mennyire fájhat neki. ..” “Hogy... hogy hívják az édesanyádat, Pat?” kérdezte tompán Udo. “Carine . . . Miért kérded?” “Semmi... csak ... csak úgy ...” Megfogta a lány vállát és magához húzta a karcsú testet. “Patricia . . . nagyon szeretlek . . . boldog vagyok, hogy eljöttél . . .” “Nem bírtam volna ki, ha nem mondhatom el neked, hogy mi történt . . .” Egymásra néztek. Egyikük sem tudta, meddig tartott a csók. Hűvös női hang riasztotta meg őket. “Bocsanát, hogy zavarok!” mondta a hang. Szétrebbentek. Hannelore állt mellettük, vajszínű ruhában, amelyet barna antilopöv fogott körül. “Az apád szeretne beszélni veled, Udo,” mondta Hannelore. “Anyám,” mondta Udo , “engedd meg, hogy bemutassam Patríciát.” “Örvendek.” nyújtotta kezét Hannelore. “Én vagyok Udo anyja.” “És hamarosan Pat anyja is” mondta Udo. Látta, hogy a lány arca lángbaborul. “Ugyanis .. . amilyen gyorsan csak lehet feleségül akarom venni Pat-et.” Kis csönd támadt. Hannelore felhúzta szemöldökét, fiára nézett, aztán a piruló lányra. “Sok szerencsét, fiam” mondta és megfogta Pat karját. “Akit a fiam kiválasztott, azt én szívesen fogadom lányomul.” “Köszönöm . ..” mondta Pat és szeme könynyes lett. “És most,” mondta Hannelore és Udo úgy találta, hogy a hangja a szokottnál vidámabb, “menjünk fel mind apához és közöljük vele a nagy újságot.” Megindult, közben folytatta. “Hála Istennek, ma sokkal jobban van, a fájdalmak lassan szűnnek, az étvágya is kezd visszatérni. . .” A kerti útról Gaby és Grimaldi doktor kanyarodott ki. Kéz a kézben jöttek. Amikor meglátták a kórházi épület felé tartó csoportot, gyorsan elengedték egymás kezét. Hannelore fiához fordult és halkan ezt mondta: “Ugylátszik ... a szerelem birtokába vette a Hesselsteineket . . .” Udo gyors, fürkész pillantást vetett anyjára. Mi volt ez? Ártatlan megjegyzés, vagy . . . vagy talán sejt valamit abból, hogy a szerelem nem csak a család két fiatal tagját kerítette hatalmába. “Anyám,” mondta Udo, amikor kiszálltak a liftből, “nem hiszem, hogy apa elég erős még ahhoz, hogy közöljük vele terveinket. . . Patnak kiveszek szobát a szállodában. Ha visszajöttünk, beszélek Grimadi doktorral és, ha ő úgy találja, hogy nem árt a hir apának, akkor holnap bemutatjuk neki Pat-et. . .” “Ahogy gondolod fiam,” mondta Hannelore. “Be sem nézel hozzá?” “De igen . . .” Pathoz fordult, “Csak egy pillanat, máris jövök.” Bement a különszobába. Apja nyitott szemmel feküdt az ágyon. Lába magasan felpolcolva. Az ajtónyitásra lassan fia felé fordította fejét. “Egyedül vagyunk?” kérdezte gyorsan. “Igen, apám. Akarsz valamit?” “Igen . . . Szeretném, ha újra meglátogatnád . . . Carinet ... és megmondanád neki, hogy sokat gondolok rá . . .” Balkeze megrándult. “ Tudom, hogy nem könnyű ez neked, az anyádról van szó, éppenugy, mint rólam . . . de ... de mindig is úgy kezeltelek, mint barátot. nem csak, mint a fiamat.” “Tudom, apám ... És ... én is mindig is úgy éreztem, hogy te nem csak apám, hanem barátom is vagy. És az ember mindent megtesz azért, hogy . . .” mélyet sóhajtott, “hogy a barátjának segítsen ...” “Köszönöm, Udo . . . Mondd meg Carinenak, hogy nem tudok Írni, a jobbkezem gipszben van, de néhány hét múlva leveszik a gipszet és akkor irok . . . Addig is . . . sokat gondolok rá . ..” “Megmondom, apám.” Lehajolt és megcsókolta apja homlokát, amig félig látszott ki a kötésből. Kisietett. Hannelore és Pat egy kis bemélyedésben ült. Beszélgettek. Hannelore kérdezett, Pat éppen azt felelte, hogy édesapja angol, anyja német és ő Heidelbergben tanul, az ecetemen. “Mehetünk, Pat.” mondta Udo és karonfogta a lányt. Az Alfa Romeo a parkolóhelyen állt. Elrobogtak a hotelhez, kivettek egy szobát Pat-nek, azután Udo a kikötő felé vezette a kocsit. Az első felindulás, amelyet akkor érzett, amikor Pat megmondta, hogy anyját Carine-nak hívják, átadta helyét valami nagy, hideg nvugalomnak. Az élet sokkal bonyolultabb, mint bármelyik regényíró, gondolta Udo. Összekever sorsokat és azután, váratlan, torz grimasszal megmutatja a kiutat . . . “Hová megyünk, Udo?” kérdezte Pat. “Átmegyünk egy szigetre, amit úgy hívnak: Elba . . .” felelte Udo és megsimogatta a lány kipirult arcát. “Úgy gondoltam,... most, hogy eljegyeztük egymást . . . kell adnom neked valami eljegyzési ajándékot . . .” Pillanatig maga elé nézett és a kocsit az autószállitó hajó kikötőiéhez kormányozta. Csak amikor már bent álltak a várakozó kocsik sorában, csak akkor tette hozzá: “Remélem . . . örülni fogsz az ajándéknak.” 8. “És ez, hölgyeim és uraim, a Damidoff Muzeum büszkesége. Canova márványszobra, Galateát ábrázolja. A szobrász modellje Paolina volt, Napoleon nővére, aki itt élt Elbán a száműzött császárral.” Carine elhallgatott, hogy a társaság tagjainak módja légyen alaposan megnézni a hófehér márványszobrot, amelyet gugoló helyzetben ábrázolta az arányos testű nőalakot. “Gyönyörű!” mondta egy stockholmi vállalkozó és közelhajolt a szoborhoz. Mennyi báj, mennyi szépség, suttogta hogy berlini műszaki tanácsos felesége és megigazította szemüvegét, hogy jobban lásson. “Most pedig, hölgyeim és uraim,” folytatta Carine “átmegyünk a következő teremben, hogy megnézzük Canaletto és Tiepolo festményeit, valamint...” Nem tudta folytatni. Jobbkezével önkénytelenül megfogta a szobor talapzatának sarkát. A márvány hidegét nem érezte, mert ujjai elhaltak. A tömeg feje felett meglátott egy magas fiatalembert ... és mellette . . . mintha nagyitót tartottak volna eléje, úgy nőtt meg a fiatal ember mellett álló lány alakja ... Az arca, barna haja, a szeme, bársonyosan barna szeme, amelyet tágult pupillákkal nézett Carne-ra. “Rosszul van, asszonyom?” kérdezte a stcokholmi vállalkozó. “Nem . . . köszönöm . . . csak egy kicsit elszédültem . . .” Kiegyenesedett és elengedte a szobrot. “Egy . . . egy másodpercnyi türelmet kérek . . .” mondta aztán és az összekötő ajtóhoz támaszkodó férfihez lépett. “Átvenné tőlem a csoportot, Herr Schuster?” kérdezte halkan. (Folytatjuk)
