Magyar Hiradó, 1975. július-december (67. évfolyam, 27-52. szám)
1975-11-27 / 48. szám
MAGYAR HÍRADÓ 15. OLDAL MAGYARORSZAGI PARASZTLAZADASOK Irta: HALMI DEZSŐ II. A XV. század végén külföldön uj parasztfelkelések támadtak. így Németországban 1473-ban Wiirzburg vidékén, 1491-ben Németalföldön, 1492- ben Svájcban, 1493-ban Elzászban, r* A nép már szocialista tanokat hirdetett és a jogrend megváltozását követelte. 1514-ben az un. „szegény Konrád” féle lázadás tört ki Würtenbergben, a vendek Krajnában, Karintiában fogtak fegyvert. Az alsópapság a főpapoktól el volt nyomva, végtelen szegénységben élt. A honvédelem alapjaiban megrendült, a nemesség erejét a dolgozó osztályok elnyomására használta fel. Nem a király, hanem Bakócz Tamás esztergomi érsek uralkodott. Nagyratörő tervei voltak, pápává akarta magát választtatni. E terve nem sikerült s az uj pápa, hogy szabaduljon tőle, Magyarországon és a szomszédos országokban keresztesháboru hirdetésével bízta meg a török ellen. Bakócz 1514 husvét napján kihirdette a pápai bullát és fegyverbe szólította a nemzetet. Kezdetben a magyarság nemtörődömséggel fogadta a felhívást, azonban az alsópapság, szerzetesek megmozdították a szegénységet. Máramaros szegényei vették fel először a keresztet, de mind több és több jobbágy érkezett a gyülekezőhelyekre, Pestre, Székesfehérvárra, Kalocsára, Váradra. Egyes vidékek egész férfilakossága keresztes, vagy mint akkor mondották „kurucz” lett. (Valószinűleg a német Kreuz magyarosítása.) A nemesség nem képviseltette magát, pedig ez az osztály lett volna alkalmas a vezetésre. Szervezés egyáltalán nem volt, az élelmezésre, elhelyezésre intézkedés nem történt. Mindez fokozta a tömeg elkeseredését. Végre Bakócz érsek nevezte ki a fővezért a köznemes Dózsa György személyében. Dózsa nagy népszerűségnek örvendett, egy főtörököt ölt meg párbajban. Mikor Budára ment, jutalma átvételére, a király udvaroncai és a főurak kinevették. Elképzelhető Dózsa elégedetlensége, kit önérzetében vérig sértettek. Dózsa fővezért az urak nem támogatták, sőt nemtörődömségükkel szélsőségekbe kergették. Azonban sem a tömeg, sem Dózsa nem volt forradalmi és tartózkodtak minden erőszaktól. Az urak csak akkor tértek észre, mikor látták földjeik elhanyagolását, a munkáskéz hiányát. Most már nem engedték zászló alá a parasztokat, sőt a távollevőket is viszszaparancsolták és aki nem tért vissza, annak családját büntették. Ennek hire jutott a táborban és az összeütközések megkezdődtek az urakkal. Bakócz és az udvar felismerte a veszedelmet, de ekkor nem volt ura a helyzetnek. Papok, szerzetesek vezették a tömeget, ezek közül élenjárt Mészáros Lőrinc ceglédi plébános, ki a huszita és külföldi eszmékkel át volt hatva, s rávette Dózsát, hogy a nemesség ellen forduljanak. Dózsa nyíltan hirdette, hogy a királynak alattvalója, neki kész engedelmeskedni, de az uraknak nem. A harcok már májusban meginduitak, de még júniusban is csak Bihar, Békés és Csanád, részben Arad vármegyék álltak lángban. Később a harcok átcsaptak a Duna—Tisza közére, a Dunántúlra és a Szerémségbe is. A király Báthory István temesi grófot bízta meg a fővezérséggel. A fegyelmezett királyi és nemesi hadak helyi csatákban megverték a kisebb keresztes csapatokat. A foglyokat kegyetlen kinzások között végeztették ki. Gyászos sorsa megvaditotta a tömeget, a kezükbe kerülő nemeseket férfit, nőt, gyermeket irgalmatlanul megölték. Bosszújukat főleg embertelen földesurakon töltötték, mint Telegdy István kincstartó, Csáky Miklós Csanádi püspök, Ravazdy György, kiket karóba húztak. Dózsa meghódította a Nagylak, Zádorlak erődöket, Aradot, Lippát, Világosvárt, Sólymost. Serege egy része Buda ellen vonult, de a királyi csapatok ezt az egységet szétverték. Drágffy János Hevesben aratott győzelmet 7000 felkelő felett. A lázadás sorsa Temesvárnál dőlt el. Zápolya erdélyi vajda júliusban meglepte Dózsa seregét, véres harcban megtörte erejüket. Dózsa György és öccse, Gergely sok más vezető emberrel fogságba esett és a legkegyetlenebb módon végezték ki őket. Dózsát tüzes trónra ültették és izzó vaskosárral koronázták meg (ez a középkorban szokásos kivégzési mód volt), rettenetes kinzások között halt meg. Zápolya várad ellen fordult, ott Lőrinc pap seregét szétverte, ő maga fogságba esett. Zápolya Kolozsvárra vitette és ott elevenen megsüttette. A Szerémségben szintén leverték a mozgalmat. A szerb vezért kivégezték. A lázadás leverése után borzasztó pusztítást végeztek a parasztság soraiban. Állítólag 70.000 jobbágyot végeztek ki. A magyar nemzet valósággal elvérzett ebben a lázadásban. Közben egy újabb ellenség jelent meg a magyarok irtására, a német zsoldos katonaság. Ezek 1527-ben Habsburg Ferdinánddal jöttek az országba. Ez a banda lábbal tiport minden törvényességet. 1569-ben a szamosvölgyi jobbágyok fogtak fegyvert, betörtek Olcsvárra. A vármegye nemesi katonasággal verte szét őket és 47 lázadót végeztek ki. Ebben az évben a Tisza vidékén is lázongás támadt. A jobbágyokat Karácson Gábor, a „fekete ember” vezette uraik ellen. 1570-ben, Debrecen mellett fojtották vérbe a lázadást. Stubicza és Szomszédvár birtokosa, Tahy Ferenc könyörtelenül bánt parasztjaival. Kifosztotta, elkergette, megölette, börtönbe záratta őket, hol tömegesen haltak éhen. A parasztság 1571-ben fellázadt, Zágráb és Varasd területén megtagadtak minden engedelmességet. Mozgalmuk központja Zagotje volt. A felkelés Krajnába és Stiriába is átterjedt. 1573 februárjában 20.000 jobbágy választotta vezérévé Gubecz Mátét, ki Orsich gróf ispánja volt. — Ö azt tanította, hogy a parasztság teljesen egyenjogú a nemesekkel. — A lázadók seregét még februárban Stubiczánál szétverték. A vezért úgy végezték ki, mint Dózsát. Tüzes trónra ültették, fejére izzó vaskosarat húztak és vörösre hevített fogókkal marcangolták szét testét. A foglyok közül nagyon sokat megöltek. A magyar paraszt tűrhetetlen helyzetén még a töröknek is megesett a szive. A budai basa 1631-ben igy ir gróf Eszterházy Miklós nádornak: „E szegény rajáknak, mint egy nyáj juh, mely kétfelé is adja tejét, két (magyar, török) sereget kell kitartaniuk. Ti őket annyira elnyomjátok, hogy nemcsak a két sereget nem, de még magukat sem tarthatják fenn.” 1631-ben a Tisza vidékén újabb lázadás ütötte fel fejét. Császár Péter, a vezér érintkezést keresett az Egerben levő török vezérrel és I. Rákóczi György erdélyi fejedelemmel. Császár mindenáron megegyezést keresett és jóhiszműen, néhány társával együtt bement Kassára, az urak főhadiszállására. Itt 1632-ben elfogták, kinpadra vonszolták és végül felnégyelték őket. — A kivégzés hire még nagyobb felkelést vont maga után. Abauj, Bereg, Borsod, Sáros, Szabolcs, Torna, Ung, Zemplén megyék jobbágysága fogott fegyvert. — Az erdélyi hadak fegyverletételre kényszeritették őket és csonkítással, fülük, orruk levágásával büntették az elégedetlenkedőket. A parasztlázadásoknak azonban nem lehetett útját állni. Nógrádba 1643-ban ismét fegyvert fogtak. 1655-ben törvény mondta ki, hogy mily módon lakóijának, kik uraik ellen fognak fegyvert. A vezérek, ha önként megadják is magukat, a további lázadások elkerülése végett, halállal bűnhődjenek, a job, bágyság pedig a lázadás előtti helyzetbe köteles urait szolgálni. (Folytatjuk) TEREZ ANYA - EGY "ÉLŐ SZENT” (Folyt, a 14. oldalról) „A dijakat nem én kapom, személyesen. Én csak egy eszköz vagyok Isten kezében” — mondotta Teréz anya. Teréz anya meglátogatta a harlemi rendet és szomorúan állapította meg, hogy úgy a lelki, mint a fizikai szegénység nagyon nagy ott. „Nem tudok bírálatot mondani az ország többi részéről, de valószínű, vannak még ilyen helyek” — mondta. Teréz anya, Agnes Gonxha Bojaxhiu egy albán fűszeres leánya volt. 12 éves korában határozta el, hogy apáca lesz. 17 éves volt, amikor 1927-ben Indiába ment. Teréz anya a Ü.N. felekezetközi gyűlésén ' V H *******~\»
