Magyar Hiradó, 1975. július-december (67. évfolyam, 27-52. szám)
1975-11-13 / 46. szám
20. OLDAL MAGYAR HÍRADÓ FORGÓSZÉL — ROMANTIKUS KISREGÉNY — Irta: VAJDA ALBERT (Folytatás) Egy kis trattoriában ebédelt. Rántott halat, hozzá pohár vörösbort. Érezte, hogy életkedve visszatér. Nem szabad sötétnek látnom a jövőt, gondolta, szeretem Waltert és ő is szeret és a sors nem lehet olyan kegyetlen hozzánk, hogy ennyi év után nem engedi meg. hogy boldogok legyünk együtt. Órájára nézet. Fél három. Sietnie kell. Lehet, hogy Iris már várni fogja. “II conto, per favore!” mondta az elállófülü pincérnek, aki állandóan asztala körül legyeskedett. “Una momento,'signoriának szólította, pedig, — Elisabeth Arden és Helen Rubinstein minden ügyeskedése ellenére, — azért már látszik rajta, hogy nem lány, hanem asszony. “II conto, Signorina!” mondta a pincér és a számlát úgy nyújtotta át, mint egy virágcsokrot. Car iné fizetett és a visszajáró pénzt otthagyta az asztalon. “Mille grazia, Signorina’’ lelkesedett a pincér. “A domani?” Carine nem értette a kérdést. Domani9 Mit jelent az, hogy “domani”? “Do you spoken English9” kérdezte rossz angolsággal a pincér. “Hogyne,” felelte Carine. “Valami baj van?” “Domani” mondta a pincér és széles száját mosolyra húzta, “Domani azt jelenti ... tomorrow . . . Holnap eljön megint, Signorina?” “Nem tudom” felelte Carine. “Az jó” mondta a pincér komolyan. “Holnap szabad napos vagyok . . . Nem akar velem jönni vitorlázni? Mia amigo . . . My friend . . . a barátomtól tudok kölcsönkapni egy vitorlást . . .” Carine megköszönte a szives meghívást és gyorsan elment. Hiába, ez Olaszorszáe. Angliában olyan rövid szoknyákban járnak a láyok, hogy több látszik ki a comból, mint amennyit a szoknya eltakar. És a férfiak még sem pillantanak rájuk, mennek az utcán messzenéző, unott tekintettel. Itt mindenki észrevesz mindent. Olaszok között egy nő állandóan érzi, hogy nőnek tartják a férfiak. Vidáman érkezett Theresa házához. A kapu előtt Alfa Romeo állt, olasz rendszámmal. “Signora Carine” futott elébe Theresa, “Presto . . . presto ... un signora . . .” Magas, karcsú fiatalember állt fel az egyik székről. “Signora Carine?” kérdezte. “Ne haragudjék, hogy igy szólítom, de nem tudom a vezeték nevét ... Az apám küldött. Udo von Hesselstein vagyok ” Carine érezte, hogy térdei remegnek. “Kérem . . .” mondta nagyon halkan, “foglaljon helyet . . .” “Köszönöm”, mondta Udo és leült. Ez hát az a nő, aki miatt apját autóbaleset érte? Theresa magukra hagyta őket. Kintről hallatszott az állandó “Robertaa . . . Alphonso . . . Phlippo” kiáltás. “Hogy van Wal ... az édesapja?” kérdezte Carine. “Ebédután magához tért néhány percre” felelt Udo. Carine érezte hangjában a feszültséget, de ugyanakkor a tartózkodást is. “Szerencsére ... én voltam mellette . . . nekem mondta el, hogy . . . hogy . . .” Elhallgatott. “Üzent valamit?” kérdezte Carine. Édes Istenem, miért van az, hogy ha egy pillanatra megnyugszom, azonnal rám kell törnie valami rettenetesnek? Itt ül szemközt velem Walter fia . . . milyen kedves, jóképű, rokonszenves fiatalember ... És mennyire gyűlöl. Érzem, hogy árad felém belőle a megvetés, a harag. . . “Azt üzente, hogy . . .” Udo mélyet lélegzett, “hogy amennyiben önnek szüksége van pénzre . . .” Benyúlt zakója zsebébe. “Kérem . . .” modta Carine. Olyan volt a hangja, hogy Uro mozdulata megmerevedett. “Kérem,” mondta még egyszer, “nekem nincs szükségem pénzre.” “Nézze, asszonyom.” mondta Udo és előrehajolt ültében, “azt hiszem megérti, hogy nem vagyok könnyű helyzetben. Apám életveszélyes állapotban fekszik a. kórházban, azért, mert . . . mert . . .” Összeharapta száját. “A mi családunk köztiszteletben álló család!” mondta aztán fojtottam “Nekem nincs jogom beleavatkozni az apám életébe ... de meg fogja érteni, hogy az apám élete a mi életünk is ... az anyámé, a húgomé és az enyém.” Carine nézte a fiút. Arca kipirult, szeme felfelvillant. Olyan a szeme, mint Walteré. gondolta és ettől valami kis jó érzés futott át rajta. Rettenetes lenne, ha Hannelore hideg, szürke tekintete nézne rá Udo arcából. “Adok magának húsz ezer márkát és kérem az első hajóval hagyja el Elbát.” Hallotta a fiú hangját és megértette a szavakat, de nem hatoltak el agyáig. Nem tudta felfogni, hogy miről van szó . . . “Adok magának húszezer márkát . . .” Mi ez? A századforduló regényeiben akarták igy, pénzzel, megvásárolni a maitresseket, hogy hagyják ott a szenilis öreg családfőt, akire kivetették hálójukat “Nos?” kérdezte Udo, mert nem kapott választ. “Húszezer márka és . . .” Carine felállt. Arcán olyan kifejezés ült, hogy Udo nem folytatta. Az asszony lassú léptekkel az ajtóhoz ment és kinyitotta. Nem szól egy szót sem. Nem tudta volna azt mondani Walter fiának, hogy menjen ki a házból. De beszélni sem tudott tovább vele. “Nem szeretném, ha félreértene” mondta Udo, “az apám hetekig, vagy talán hónapokig lesz beteg . . . Neki a családjánál a helye . . . Nem tudom, hogy maga kicsoda és honnan jött, de . . .” “De mindenesetre úgy gondolta, hogy érzelmeim húszezer márkát érnek.” vágott közbe csöndesen Carine. “Menjen kérem . . .” “Ha azon múlik, hogy a húszezer kevés, hát. ..” “Nagyon kérem . .. menjen!” Udo megindult az ajtó felé. Érezte, hogy homlokán veríték üt ki. Inge nedvesen tapadt hátához. Ilyen helyzetben még sohasem volt. Talán . . . talán hibát követtem el, futott át rajta a gondolat. De ez a nő el akarta venni apát tőlünk . . . anyámtól, a családtól ... ez a nő nem érdemel mást ... És ápám is ezt akarta. Azért mondta, hogy . . . hogy adjak pénzt a nőnek . . . Igaz, hogy azt is mondta, hogy maradjon az elbai házban . . . dehát még alig volt magánál ... Ha jobban lesz, rájön, hogy milyen ostobaságot követett el és hálás lesz azért, hogy megszabadítottam tőle. “Asszonyom,” mondta Udo az ajtóban, “én hajlandó vagyok . . .” Carine szó nélkül átment a másik szobába és betette maga mögött az ajtót. Hallotta, hogy Udo lesiet a lépcsőn, aztán az Alfa Romeo elszáguldott a ház elől. Nem sirt. Leült az ablak elé, szobájában, nézte a tengert. “Roberta . . . Alphonso . . . Mama fia!” hallatszott Theresa hangja. Walter fia pénzt ajánlott neki, hogy menjen eh Felállt, a tükörhöz lépett. Hát ilyennek hatok, olcsó kis nőnek, akit pénzzel rá lehet venni arra, hogy elmenjen valakinek az életéből? A tükörből halvány, szomorú arc nézett viszsza ró. Walter, édes Walter, kell, hogy érezd, mennyire szeretlek . . . Nem bánok semmit, nem bánom, hogy feleséged kidobott a házból, amit nekünk vettél . . .Nem bánom, hogy a fiad ugv bánt velem, mint egy utcai nővel . . semmit sem bánok, csak te gyere, gyógyulj meg és fogd meg a kezem és abban a pillanatban feledve minden . . . (“Philippe, subito . . . Alphonso . . . Robertaaaa!”» Tudom, helytelen, amit tenni akartunk, otthagyni a családot, amelyhez tartozunk ... De te voltál az, aki azt mondtad: a sors szakított el bennünket egymástól, a sors hozott össze újra. Szerettük egymást, de elsodortak bennünket egymástól . . . Nem büntethetjük magunkat egy életen át, most, hogy tudjuk, élünk és vagyunk . . . hogy szeretjük egy mást éppenugy, mint akkor . . . (Madonna mia, Philippe (Folytatjuk)
