Magyar Hiradó, 1975. július-december (67. évfolyam, 27-52. szám)
1975-11-06 / 45. szám
20. OLDAL MAGYAR HÍRADÓ FORGÓSZÉL — ROMANTIKUS KISREGÉNY — Irta: VAJDA ALBERT Nehezen szedte a levegőt. Jobbkarja gipszben volt, balvállát is gipszkötés takarta. Két lába, szintén gipszben, egy emelvényen nyugodott. Egy hölgy, gondolta Udo és érezte, hogy hideg fut át rajta. Hát . . . hát ezért jött az apja Olaszországba? Egy hölgy . . . egy nő . . . “Ne ... ne gondoj semmi rosszra, Udo“ hallotta távolról a beteg erőtlen hangját. “Diákköri szerelem . . . azután jött a háború . . . elszakadtunk ... ő azt hitte nem élek . . . én azt hittem ... ő nem él... Egy évvel ezelőtt véletlenül találkoztunk ...” Nem tudta mozgatni a fejét, szeme sarkából nézte fia sápadt arcát. “Te ... te még fiatal vagy ... és ... és egy más generációhoz tartozói. . . talán .. .talán nem tudod még megérteni, hogy . . . hogy mit jelent... egy ... egy ilyen szerelem .. Lehunyta ismét a szemét. Látszott, hogy minden szó fárasztja. Arca most olyan szenvedő volt, hogy Udo legszivesebben odatérdelt volna az ágy mellé. “El . . . kell, hogy menjél ... a házhoz . . . Mondd meg neki . ... hogy . . . hogy maradjon ott, amig . . . amig én fel nem . . . gyógyulok . . .” Hangja hirtelen felerősödött. “Megteszed fiam?” Udo lehajtotta a fejét, hogy apja ne lássa szemében a nedvességet. Felnőtt férfi, sir? Szégyen, gyalázat! “Igen, apám . . . Természetesen . . .” “És ... ha kell . . . kell neki valami . . . pénz, úgy értem ... akkor ...” “Akkor, adok neki, apám.” Mély felszabadult sóhaj. “Köszönöm, fiam.” mondta a beteg, alig hallhatóan. Balkeze megrándult, Udo tudta, hogy apja kezet akar neki nyújtani. Felemelte az erőtlen ujjakat és gyengéden megszorította. Walter arcán halvány mosoly jelent meg, azután lélegzetén hallani lehetett, hogy ismét elaludt. Carine kocsija ekkor kanyarodott be Portoferraio nyüzsgő utcáira. 6. Mélyen, álomtalanul aludt. Arra ébredt, hogy a nyitott ablakon át beárad a napfény. Felült ágyában és hirtelen elfogta valami megmagyarázhatatlan optimizmus. Walter meg fog gyógyulni, minden rendbenjön, ez a sziget végülis a boldogság szigete lesz . . . Kiugrott az ágyból, magára kapta pongyoláját, Theresa, Iris nővére széles mosollyal fogadta. Nem tudott németül, csak olaszul, de gesztusai, arcjátéka olyan kifejező volt, hogy Carine megértette: Theresa azt kérdi, jól aludt-e és akar-e reggelit? Jóízűen megevett két vajaszsemlét és ivott hozzá méregerős kávéból. Theresa elégedetten ézte. Ugylátszik Iris megüzenhette Cesareval, hogy Carine nem tartozik a jó-evők közé, mert reggeli alatt ott állt a szoba sarkában, két izmos karját összefonta nagyra méretezett keblei felett és le nem vette szemét Carineról. Közben időnként kirohant és éles, sipitó hangon kiáltotta: “Roberta! . . . Alphonso! . . Mama mia! Attenzione, Philippo! . . . Venga presto, Maria!” Carine nem tudta, hogy a házban fel és alá nyüzsgő gyermekhadból hány Theresa gyermeke és hány a szomszédoké. De hajjal, vagy váratlanul szalmaságra fürtökkel, amit négykézláb, vagy futva átviharzott valamelyik helyiségen. Reggeli után Carine elhatározta, hogy megnézi Portoferraiot, Iris úgyis csak délután jön, jobb lesz, ha emberek közé megy és nem ül idehaza. Jelekkel közölte Theresaval, hogy elmegy sétálni és ebéd után visszajön. Theresa helyeslőén bólongatott. Carine halványzöld vászon szoknyát vett fel, hozzá sárga selyemblúzt. Haját ugyanolyan zöld kendővel kötötte be, mint a szoknya színe. Az ég kék volt és a nap ragyogott és város utcáin hömpölygőit a sokaság. Mindenfelé gesztikuláló kezeket látott és amerre nézett, mosoly volt a válasz. Ennyi mosolyt húsz év alatt nem láttam Angliában, gondolta Carine, ahogy lassú léptekkel haladt a tömegben. Az ember optimista lesz ebben a légkörben, ezek között az örökké mozgó, nevető emberek között. Nem tudta merre jár, csak ment a kis utcákon. Boltíves kapualjakból hűvösség csapódott ki, kis üzletekben vevők szorongtak, mindenki egyszerre beszélt, közben autók berregtek, a tenger felől hajókürt búgott, az egyik templom tornyában mély hangon kongani kezdett egy harang. Hangulatos térre ért, elkoptatott lépcsőfokon kellet felmennie. “Piazetta Hutte” olvasta a tér feliratát és megütötte szemét egy tábla: “Villa Dei Mulini.” Napolean háza ... A nyíl a Via Garibaldi felé mutatott. Végigment a forgalmas utcán és felért a házhoz, amelyet társasbuszok vettek körül. Beállt a hosszú sorba és arra gondolt, vajon, mit érezhetett Napoleon, amikor Franciaország trónja után, ide kellet jönnie, ebbe a miniatűr kis palotába? Megváltotta a jegyét és a többiek nyomában végigsétált a szobákon. Minden olyan, gondolta, mintha liliputiak másoltak volna le egy királyi kastélyt. Minden meg van kicsiben: a nagy diszterem, kristálycsillárral, fehér és arany székekkel, de nem nagyobb, mint egy jókora ebédlő. A könyvtárszoba is pontos mása egy nagy, komoly könyvtárnak, de ugyancsak miniatűrben. Futó pillantást vetett a könyvekre, amelyeket Napoleon száműzetésében olvasott. Voltaire . . . sok történelem könyv, főként Franciaország történetével foglalkozó . . . újságok évfolyamai! bőrkötésben . . . Minden szobában más nyelven magyaráztak az idegenvezetők. Egy amerikai csoportnak mutatta egy soványarcu tolmács, hogy az egyik szoba falán látható lobogót Napoleon tervezete, Elba számára, még akkor, amikor az angol hadi fedélzetén a sziget felé tartott . .. Egy másik teremben francia nyelven folyt a magyarázat .. . Ahogy kiért a szobákból a függőkertbe, amely a tenger fölé emelkedett, Carine észrevette, hogy az árkádok alatt, ahol levelezőlapokat és különböző nyelvű útikalauzokat árusítottak, kis felirat függ. Olasz, angol és német nyelven a következő állt a cédulán: “Keresünk németül és angolul jól beszélő idegenvezetőket a nyári szezon tartamára. Francia nyelvtudás előny. Jelentkezés Vista Utazási Irodában, a Via Montenara 38 alatt." Retiküljéből noteszt és tollat vett elő és feljegyezte címet. Hirtelen ötlet volt, inkább ösztönös, mint tudatos. Volt nála pénz, de nem hozott magával sokat. Nem akarta, hogy Henry pénzével szökjön, saját csekkszámláján pedig nem volt több negyven-ötven fontnál. Ha itt akarja bevárni, amig Walter felgyógyul ... talán szüksége lesz arra, hogy dolgozzék ... És különben is . . . Tekintete körülfutott a függőkerten. Óriási pálmafa állt középen, sötétkék árnyékot vetve egy csodálatosan szép márványszoborra, amely Minervát ábrázolta. Nem messze, a ház szomszédságában. őrtorony emelkedett az ég felé. A gondosan ápolt kert telve volt látogatóval. Mindenki a kő-mellvédhez igyekezett és látszott az arcokon, hogy elképzelik: itt, ezen a helyen állhatott Napoleon és nézhetett vágyakozó szemmel távoli hazája fel . . . Fényképezőgépek kattogtak ... “A pálma is legyen benne, John!” mondta egy élesorrhangu, minden kétséget kizáróan amerikai nő. Tipikusan francia férfi a Minerva szobor mellé állt és ajkát a szobor felé csücsörítve örökítette meg magát Napoleon kertjében. Tulajdonképpen egészen szórakoztató lehet, ha az ember ilyen csodabogarakat kalauzol, gondolta Carine, amikor kilépett a napfényben fürdő utcára és megindult visszafelé. Ménnyivel szebb lett volna, ha Walterrel jön el ide először! Akkor mindent megnéztek volna, Walter jól beszél olaszul, elmagyarázta volna, mit jelentenek a felírások az üvegszekrényekben elhelyezett tárgyak mellett. . . Majd eljönnek ide, kettesben is . . . (Folytatjuk)
