Magyar Hiradó, 1975. július-december (67. évfolyam, 27-52. szám)
1975-10-30 / 44. szám
12. oldal MAGYAR HÍRADÓ A BETYÁROK RANGJAI Irta: SIMA FERENC Az én tágasabb hazám, ahol a Kőrös és a Maros a Tiszába ömlenek, nem sokkal száz évnek előtte még a sok regényben feldolgozott, halhatatlan Rózsa Sándor betyárkirály birodalma volt. Hogy mennyivel nagyobb ur volt Rózsa Sándor a többi betyárnál, mutatta az a gyakorlat, hogy neki öt vármegyéje volt, Csongrád, Csanád, Békés, Arad és Torontál, ahol csat az ő hatalmas, több alvezérrel irányított bandáiba tartozva és neki feltétlenül engedel- Sima Ferenc meskedve, a zsákmányból neki adózva lehetett betyárkodni. Más, önálló betyárvezérnek és bandájának ugyanakkor csak valamelyik más vármegye egy-két, ritkán három járására terjedt ki a hatásköre. Amikor a betyárkirályt és .betyárvezéreket említek, ebből már kiérződik, hogy a betyárvilágnak megvolt a maga ranglépcsőzete, ha úgy tetszik, ranglétrája. Betyárvezér csakis címeres betyár lehetett. Azokat nevezték igy, akik bátorságukkal, vakmerő celekményeikkel, nagyszabású rablásaikkal kiemelkedtek a közönséges betyárok soraiból és messze tájon hírnévre tettek szert. A címeres betyár mindig lovas betyár volt, viszont nem minden lovas betyár tűnt ki úgy, hogy a köztudat címeres betyárnak ismerje el. A címeres betyárok hősök voltak: kétszeres pandúr túlerővel még felvették a harcot, csak akkor ugrottak meg futós lovaikon, ha a pandúrok háromszoros vagy még nagyobb túlerővel akartak rajtukütni. A címeres betyár mindig bandavezér volt, több lovasbetyár alattvalóval. Sokfelé megkedveltették magukat a címeres betyárok, sokkal jót tettek azáltal, hogy a közönséges tolvajokat, fosztogatókat vágykisebb betyárokat távol tartották a maguk járásából, de kivált az olyan tanyáktól, ahol őket szívesen fogadták és éltették. Az ilyeneknek menlevelet is adott a címeres betyár, hogy más haramiák ne merészeljék azt a tanyát háborgatni. Összetalálkozva valamelyik betyárcsárdában vagy az ország utján szóbelileg is ráijesztettek az alantosabb haramiára: — Ehhez, meg ehhez a gazdához be ne tedd a lábadat, mert az életeddel játszol! Amelyik nem hajlott a szóra, azt agyon is csapták, mint a kiskőrösi Pecznik Gyurkát, meg az orgoványi Szabó Jóska futóbetyárokat. A lovasember több a gyalogosnál, igy a betyároknál is csak a cimeres-lovasbetyár után következett rangban a puskásbetyár, aki gyalogszerrel pásztázta a vidéket. A régmúlt időben is akadtak ilyenek, de az 1849-es világosi fegyverletételt követő rémuralom korában erősen elszaporodtak. Gyalogsorban, fegyverrel és egyedül járkáltak. Legfeljebb kettesben. Ha családjuk volt — mint a bujdosó honvédekből lett puskás betyárok legtöbbjének — azokkal ritkán, megbeszélt helyeken, másoknál találkoztak. Erővel is elvitték a lábasjószágot vagy pénzt követeltek. Fegyveres fenyegetésükre nemigen mertek nekik ellenszegülni. De ahol tudták, hogy címeres betyár menlevele vagy fegyver van a háznál, esetleg két-három erős fiatalember is akad a tanyán, az olyan helyeket elkerülték. Akadtak köztük tömlőéből megugrottak, meg a rossz vérüktől hajtva betyárságra vetemedettek is, koránt sem volt mind 48-as bujdosó honvéd. De a legtöbb mégis annak adta ki magát, a rokonszenv elnyerése végett. Bűncselekményeiket többnyire éjjel, vagy az esti órákban hajtották végre. Nagy komondorok segítségével néhányukat a helyszínen lefüleltek és pandurkézre adták, vagypedig nem vesződtek velük annyit, mert messze volt a pandurparancsnokság, igy hát rövidebb utón agyonverték őket. A gyávább és kockázattól inkább megfutamodó gyalogbetyárokat nevezték futóbetyároknak, ami egy ranggal kevesebbet jelentett. A puskás, vagy gyalogbetyárok kezdetben szülőföldjük közelében, később inkább távolabbi vidékeken csapongtak, mert a hazai tájon már erősen kereste őket a pandúr. Utonállásra is vetemedtek. Az országutak szélén, árokban, bokrok alá húzódva várták az utasokat az esti, éjjeli órákban. Erdőkben meg ismerős helyeken tanyáztak, a lopott jószágot orgazdáknál értékesítették. Tetteik elkövetésére a megélhetés végett vetemedtek, illetve egyik-másikuk nagyobb summát akart összegyűjteni, megszedni magát, hogy aztán, amikor fegyverét leteheti és valami uton-módon visszatérhet a társadalomba, leginkább az ország másik végében, valahol az ,,Isten háta mögött” egy kis földet vásárolva, jobban és mostmár mindvégig becsületesen élhessen, eltarthassa a családját. Amelyikük csak tehette, ebből a célból hamis névre szóló igazolványt, „tiszta papirost” szerzett. Akkoriban olyan emberek is éltek, akik ilyen igazol-MAGYAR PARASZTMESE A REST MACSKA Egy legény elvett feleségül egy dologtalan gazdag leányt: még pedig azt fogadta, hogy sohasem veri meg. Az ifjasszony sohasem dolgozott, hanem csak járt házról-házra zuvatolni (pletykázni) s egyéb hitvány dolgot követni. Nem is verte meg az ura egyszer sem. Hanem egy reggel, mikor dologra ment, a macskához igy szólott: — Azt parancsolom neked, te macska, hogy mig odaleszek, te mindent dolgozz, amit kell! A házat szépen kitakarítsd, délre ételt készíts s még egy orsó fonalat is fonj, mert ha nem, mikor hazajövök, úgy megverlek, hogy megemlegeted! A macska a tűzhelyen szunyókálva végighallgatta a beszédet. De az asszony azt gondolta magában, hogy: ez az én emberem megbolondult! S azt mondja: — Kied uram, miért parancsol olyanokat annak a macskának, hisz az azokhoz nem tud?! — Tud, nem tud, nekem mindegy, feleség! — azt mondja az ember — nekem nincs más, kinek parancsoljak: de ha ő mindazt meg nem teszi, meglásd, úgy megverem, hogy sokért fel nem kell venni! Avval elment dolgára. Az asszony pedig biztatni kezdte a macskát: — Dolgozz macska, mert ma megver az uram! De a macska nem dolgozott. Elment az asszony több házhoz s mikor hazament, a macska akkor is szunyókált s a tűz is kialudt. Ismét mondta: — Szítsd fel a tüzet s dolgozz macska, mert ma megverődöl! De a macska nem dolgozott. Hazajön a gazda, széjjelnéz s hát minden rosszul van. Elérántja a macskát, felköti a felesége hátára s addig veri, mig a felesége imádkozni kezd: — Ne üsse többet azt a macskát, mert az nem hibás, az nem tud azokhoz a dolgokhoz! — Fogadod-é hát, hogy helyette mindent véghez viszel? — kérdi az ura. ványhamisitással keresték meg ügyesen a mindennapi kenyerüket, meg a hozzávalót. Némelyik ügyes okirathamisitó bármiféle szükséges bélyegzőt is tudott a hamis iratra rajzolni és ezzel a tudományával úgy megszedte magát, hogy háza-földje lett. Réti betyárnak a nagyobb terjedelmű nádasok között tanyázó gyalogbetyárt nevezték. A ranglistán lejjebb következtek a kurtabetyárok, másnéven kapcabetyárok. Ezek csendes lopásokból éldegéltek, többnyire a tanyai emberek kárára. Egyik-másik kapcabetyár farkasgödröt ásott egy-egy birkafalka járásán. A gödröket gallyal és gyephantokkal befödte, és estefelé, amikor a juhász falkája a megszokott utón a szárnyék felé haladt, egykét birka a gödörbe bukfencezett. Ilyenkor a birka nem bőg, a juhász pedig a bajt nem veszi észre azonnal. A kurtabetyár aztán a sötétség beálltával a zsákmányt a gödörből kiemelte és nesztelenül, kerülő utakon hazavezette, ha lába nem tört, vagy a nyakába véve hazavitte. Az ilyesmit a cinteres betyárok nem tartották igaz betyárokhoz méltó cselekedetnek. Ezért a „betyárbecsületre szégyent hozó” kurtabetyárok, ha úgy tetszik, kapcabetyárok után maguk is mindig kutattak, és ha lefülelték, kegyetlenül el is verték Őket. Sőt Bogár Imre, a későbbi hires hóhér dédapja úgy tartotta, hogy a „lefülelést” szószerint kell érteni és a kezére akadt veremásó kapcabetyárnak éles bicskájával le is kanyaritotta a fülét, kivált, ha az olyan gazdát károsított meg, aki őneki adózott. — Véghez viszek még csak többet is, mint amennyit kied parancsolt, csak ne üsse többet szegényt! — feleli az asszony. Másnap reggel is megparancsolta a gazda a macskának, mit tegyen, de semmit sem tett meg most is. Azért hát ismét megverte a felesége hátán. Az ifjasszony hazafutott panaszra, de az apja úgy visszakergette, hogy lába sem érte a földet. Harmadik reggel is elmondta a gazda a macskának a harmadik parancsolatot, de a macska nem tudta végighallgatni, úgy meg volt ijedve. Nem is dolgozott akkor is semmit. Hanem most mindent eligazított helyette az ifjasszony. Most nem felejtette el, hogy mit fogadott volt: tüzet tett, vizet hozott, ételt készített, sepregetett s mindent tett, amit kellett: mert sajnálta leikéből azt a szegény macskát, hogy amikor az ura veri, az ő hátába a körmét kínjában mind beléaggassa — s aztán még a kétrétű ostornak is a vége a macskán túl az ő hátát is megjárkálja minden ütésnél. Mikor az ura hazajött, hát minden jól van! S mondogatta: — Ne félj macska, most nem bántlak! Az asszony örömmel terítette meg az asztalt, az ennivalót kicsinálta, elétette s jóllaktak jó kedvvel. Azután mindennap úgy volt: a macska többször nem verődött meg s az ifj asszonyból olyan gazdaszszony lett, hogy ugyan helybe! MOSOLY Két szomszédasszony beszélget. Csevegés közben az egyik valami bizalmasat akar mesélni a másiknak: — Nézze, elmondom magának részletesen, hogy mi történt, de nagyon kérem, maradjon a mi utcánkban... *** Arisztid a Duna-parton sétál feleségével. Egyik fa alatt egy virgonc verebecske ráejti névjegyét a grófnő bundájára. A grófnő, hogy eltávolithassa a feltűnő pettyet, odafordul a férjéhez: — Ahisztid, van magánál papihos? — Papihos az van, de n^m tudok a veréb után höpülni.
