Magyar Hiradó, 1975. július-december (67. évfolyam, 27-52. szám)
1975-10-23 / 43. szám
20. OLDAL MAGYAR HÍRADÓ FORGÓSZÉL — ROMANTIKUS KISREGÉNY — Irta: VAJDA ALBERT (Folytatás) “Nem szereti igazán” ingatta fejét Iris. “Ha szeretné, akkor nem tenné beteggé magát!” Felemelte a hangját és bár németül beszélt, de olaszos lendülettel. “Három napja alig eszik valamit... Reggelire kis feketét, semmi mást, délben . . . hiába csinálom a legjobb pasta suttat, olyan súgóval, amit senki sem tud csinálni Elbán, csak, Iris . . . egy villával, ha eszik, az sok . . . Este narancs két gerezd . . . Hát igy szereti maga Signor Waltert? Haza jön majd a kórházból és ülhet a Signora betegágya mellett, ápolhatja ... Ezt akarja, Signora?” Carine akaratlanul elmosolyodott. A kerekded olasz asszony lázba jött, arca kipirult, gesztikuláló keze a levegőben hadonászott. “Azzal nem segít, Signora Carine, ha nem eszik . . . Signor Walter meg fog gyógyulni. Ma délelőtt azt mondta ugyan a nővér, hogy még mindig nem tért magához, de Doktor Grinaldi szerint túl van az életveszélyen, nincs ok az aggodalomra.”' Szorosan Carine mellé lépett. Jó egy fejjel volt alacsonyabb nála, úgy, hogy lábujj ahegyre állt és igy mondta, kicsit komikus határozottsággal: “Signora olyan, mint a rossz gyerek! Ha Signor Walter hazajön, majd elmondom, hogy mennyi bajom volt magával.” “Oh, Iris” mondta Carine és átölelte az aszszony vállát, “Maga a legkedvesebb ember, akivel valaha is találkoztam.” Lentről autómotor zúgása hallatszott. “Cesare megy el valahová?” kérdezte Ca rine, de nem folytatta, mert hallotta, hogy a motorberregés nem távolodik, hanem közeledik. A terraszról nem lehetett a kapura látni. “Jött valaki” mondta Iris. Carine elsápadt. Úristen, gondolta, a kórházból . . . valami rossz hir . . . Iris lefutott a kapuhoz. Carine mozdulatlanul állt a terraszon. Nem tudott mozdulni. Rettenete állapotban vannak az idegeim, gondolta. Egy autó érkezett a ház elé, valamit hoztak, amit Cesare rendelt, vagy egy ügynök, aki porszívót akar eladni . . . Miért kell mindjárt a legrosszabbra gondolni, arra. hogy Walterrel. . . Iris visszajött. Arca sápadt volt. “Egy ... égy hölgy van itt, Signora” mondta Nem folytatta, mert mögötte megjelent egy nő. Sötétkék vászonruha volt rajta, fehér szandáll a lábán. Mielőtt Carine szóra nyithatta volna a száját, határozott léptekkel kijött a terraszra, szembefordult Carine-al és ezt mondta: “Hannelore von Hesselstein vagyok ... Szabad kérdeznem, mit keres ön a mi házunkban?” Hangja hűvös volt, kimért, de érződött mögötte a visszafojtott indulat. Carine nem tudott szólni. Csak nézte a két hideg, szürke szemet, amint kutatva tapad arcára, a kissé lebigyedő alsó ajkat, amelynek két oldalán most két kemény ránc húzódott. Hannelore Irisre nézett. “Köszönöm, maga most elmehet kérem.” mondta és Iris, kétségbeesett pillantást vetve Carine-ra, kiment a terraszról. “Nem válaszolt a kérdésemre, asszonyom,” mondta Hannelore és ismét Carine sápadt arcába nézett. “Talán igaza van ... . Talán mindkettőnk számára kellemesebb, ha nem válaszol.” Tekintete koírülfutott a terraszon és a fal hosszában végighúzódó nyitott terraszajtón át bepillantott a szobába. “Nagyon csinos ... Walternek remek ízlése van ...” Ismét Carinera nézett. “Vagy ... talán maga segített neki?” Felemelte a kezét. Milyen keskeny ujjak és mégis, mennyi erő van bennük, gondolta Carine. “Ne feleljen, kérem” folytatta Hannelore.” Sajnálom, hogy . . . hogy ma reggel átnéztem férjem tárcáját és az iratok között találtam egy adásvételi szerződést . . .Ennek a háznak adásvételi szerződését . . . Arra gondoltam, hogy Walter meglepetésnek szánta . . . Nemsokára lesz a házassági évforulónk .. . Biztosan ezért jött Olaszországba, gondoltam, pedig azt mondta, hogy Párizsba megy . . . Igv aztán . . . átjöttem, hogy megnézzem, miféle meglepetést tartogatott nekem az én drága férjem ...” “Hogy van Walter?” kérdezte Carine. Ez volt az első mondat, amit ki tudott mondani. Hannelore szeme összeszűkült. “Azonnal menjen el innen!” mondta. Hangia éles volt, mint a leffinomabb késnenge. “Ha tiz percen belül nem tűnik el a házunkból . . .” Nem fejezte be a mondatot, hátatforditott Carine-nak és a tenger hullámait figyelte. Carine egy másodpercig nézte a szobormereven álló alakot, azután lassú léptekkel megindult. Szandáljának sarka élesen koppant a mozaik-köveken. Szobájában ment. Iris a folyosón állt. Szájaszéle reszketett. “Signora” suttogta, “ez a hölgy . . . Signor Walter felesége?” Carine bólintott. “A ... a bőröndjeimet, Iris, kérem” mondta. Nem tudott beszélni. A könnyek a torkát szorongatták. Legszívesebben kifutott volna a házból, úgy ahogy volt, a megszégyenítés vérvörösre festette sápadt arcát. Iris eltűnt és néhány perc múlva hozta a bőröndöket. Szótlanul segített csomagolni. Carine gépiesen rakta a holmikat, nem tudta, mit csinál. El innen, el erről a helyről, amely az első néhány óra boldogsága után csak lidérces napokat hozott. El innen ... de hová? A kérdést elnyomta magában. El ebből a házból, ez ebben a pillanatban a legfontosabb! Iris, mintha olvasott volna gondolataiban. Amikor becsukták a második bőröndöt, az olasz asszony megszólalt: “A nővérem Portoferraioban lakik” mindta. “Húsz perc ide, autón . . . Portoferraio nagyon szép. Napoleon is ott lakott. A nővéremnek kedves háza van . . .“Széttárta karját”. Nem olyan szép, mint ez ... de kiad szobát és az ablak a tengerre néz. És, ha Sigonra Carine ott fog lakni, amig Signor Walter meggyógyul, akkor . . . akkor én mindennap meglátogathatom és megmondhatom, hogy van Signor Walter . . .” Csillogó fekete szeme Carine tekintetét kereste. “Cesare elviszi autón” folytatta Iris. “Cesare is nagyon szereti signorát és mindent megtesz, hogy . . . hogy . . .” kereste a szavakat, “hogy minden rendbejöjjön.” “Köszönöm, Iris” mondta Carine. Tudta, ha még egy szót szól, elfogja a görcsös zokogás. “Cesare!” kiáltott ki Iiris, boldogan, “Gyere fel a signora csomagjaiért!” Cesare ott lehetett a közelben, mert nyomban belépett. Felkapta a két bőröndöt és futott le velük a várakozó kocsihoz. Ahogy Carine átment a nagyszobán látta Hannelore mozdulatlan alakját. Ugyanúgy állt a párkány mellett és nézte a tengert, mint negyedórával ezelőtt, amikor kiutasította Carinet a házból. “Arrividerci, Signora” mondta Iris és jobbról-balról megcsókolta Carinet. A szeme könynyes volt, de azért mosolygott. “Ne legyen szomorú, Signora Carine . . . Minden jóra fog fordulni ... Az Isten szereti a szerelmeseket ...” A kocsi megindult. Felkanyarodott a kerten át vezető lejtős utón, aztán felértek az országúira és megindultak Portoferraio felé. Nem tehetek mást, gondolta Carine. Itt kell maradnom a közelben, hogy mindig tudjam: mi van Walterrel. És, ha meggyógyul, akkor . . . akkor majd beszélhetek vele és minden rendbejön. Hogy is mondta Iris? Isten szereti a szerelmeseket ... De vajon az ő szerelmüket jó szívvel nézi-e? Vajon ez a sok sorscsapás, annak a jelé-e, hogy próbára akarja tenni szerelmüket? Vagy annak a jele, hogy ez a szerelem nem kedves Isten előtt? (Folytatjuk)
