Magyar Hiradó, 1975. július-december (67. évfolyam, 27-52. szám)
1975-10-02 / 40. szám
MAGYAR HIRADÖ 13. OLDAL KOROK ÉS DIVATOK Irta: KUTASI KOVÁCS LAJOS Megszokja az ember, hogy idők folyamán bizonyos igazságnak vélt mondások vagy közmondások elvesztik aktualitásukat. Fűzfakoromban még megalapozottnak tűnt az efféle bölcsesség: ,,Hiúság, asszony a neved”. Hiszen a divatdiktátorok nagy hatalmukat és mesés üzleteiket a női hiúságnak köszönhették! Az uj divathullámok ellenállhatatlan erővel söpörtek végig a világon. Minden év meghozta a maga divatját, évszakok szerint. Mindez magától értetődő. Az ízlés és az igény korok, népek, kultúrák szerint változó. Ha az ember tüzetesebben foglalkozik nemcsak a nagy kultúrkörökkel, a különböző korok kulturális áramlataival, hanem a természeti — és nem primitiv! — népek életformájával, viselkedési formájával, szokásaival, megérti a legősibb indítású törekvéseket. Megérti azt is, hogy ami az egyik népnél szépségideái, az a másiknál visszataszítónak tűnő. Nem egyszer tapasztaltam Európában, amikor különböző országokban, különböző nemzetiségű emberekkel összejöttem, akik kíváncsian nézegették a brazil indiánokról készült fényképeimet, mily értetlen meghökkenéssel szemlélték, hogy a caraja indiánok köröket tetoválnak az arcukra, a suya törzsbeliek gyerekkoruktól kis fakoronggal tágítják ki a fülcimpájukat és az alsó ajkukat, hogy az amazonasi indiánok általában vörösre festik a testüket az urucu nevű növényi festékkel és bizonyos táncok, rituális szertartások alkalmával a genipapo festékkel különböző mágikus ábrákat is festenek magukra. Nehezen értették meg, hogy a test festése mágikus jellegén túl bizonyos értelemben olyan, mint nálunk fehér embereknél az egyenruha: megmutatja az illető társadalmi rangját, szerepét, súlyát. VIRÁGÉNEKi Réti sárga gólyahir, kertben ringó rózsabimbó, szélben erre-arra ingó szekfű szirma szóra bir. Napraforgó hogyha bólint verszenéjű dalra szólít: virág szirma biztos ir komor gondok, bánat ellen. Énekem az égre kefjen: aki költő vígan ir kivirágzó gyümölcságról, gyöngyvirágról, tulipánról, és betelni sose bir, a virágok váltig űzik kikelettől késő őszig, verse róluk röpke hir: hir gyönyörről, hir a szépről, tarka földről s fent az égről, szép látványra váró szemről, virágékes szerelemről, leányokról, asszonyokról, váltakozó évszakokról... Aki költő róluk ir réten járva, kertben állva, mindenütt virágot várva, mindenütt virágot látva, s kezdi két szemét kitárva: Réti sárga gólyahir... Hegedűs Géza Akik azon csodálkoztak, hogy az indiánok színes tolikoronával a fejükön vonulnak fel a tánchoz, természetesen elfogadták, hogy egyidőben Európában és Amerikában a divat-hölgyek strucctollal ékesítették kalapjukat. Nem találtak semmi különöset abban, amikor a nők halcsontból készült fűző egészségtelen abroncsába szorították derekukat. Természetes volt a tűsarku cipő, a piros rúzs az ajkon, a vörösre, lilára, feketére vagy ezüst színűre festett köröm. Senki nem ámuldozott, hogy a hölgyek szálanként tépdesik ki a szemöldöküket, hogy aztán ceruzával rajzoljanak helyette másikat, s hogy a kislányoknak kifúrták a fülcimpáját, a fülbevaló viselésére. Változik a divat, változik a női szépségideál. A milói Vénusz arányai épp úgy idejétmúltak, mint Rubens molett, húsos női aktjai, vagy Renoir alakjai. Volt idő, amikor a férfias, izmos sport-amazon jelentette a női ideált, s volt, amikor a telt, asszonyos formák hódítottak. Nemcsak az idők és az emberek változnak, hanem a női szépség dogmái is. Fiatal koromban mosolyogtam a családi fényképalbumban a befűzött nagynénik, a pedert, vikszolt bajuszu nagybácsik képe láttán. A divat változott a szépségideállal együtt, csak egy nem volt divat soha: a rendetlen, szakadt, foltos, mocskos gúnya, az elhanyagolt külső, a kócos, piszkos haj. Ez csak az elmúlt évtizedben vált divatossá, mióta az ostobaságnak egy hulláma öntötte végig azt a kort, melyet hol a technika korának nevezünk, hol atom-kornak vagy éppenséggel kozmikus-kor----------------- ■ -■ ' ■■ -------------4-------------------ARATÁSIG (Folyt, a 12. oldalról) ron a nádat vágta, télen meg aratott. Nyá ron mindig arról járt a szája, hogy télen nádat vág a megroggyant háza tetejére. Télen aratni akart, mert jó a búzakenyér egész évben. — Az sem vitte sokra az életben. — Gyorsan felkopott az álla. Az idő gyorsan elszállt felettem — fordult meg Pali agyában a gondolat —, min dig vártam valamire. Ezt mondogatta az apja is annak idején. Igaza volt, mert amint az ember elhagyja a negyvenet, sz évek szinte szaladnak egymás után. Most volt a vetés, máris itt az aratás. A tűző napról, aki csak tehette, a hűvös be menekült. Enyhét alig adtak az útszéli öreg eperfák. Legtöbbje Villamásújtott, féloldalú. Mutogatják eTüszköeödött, odvas sebeiket, mintha keresztre feszített Krisztusok lennének. A levegő mozdulatlan, még a szellő is a porlepte lobok között bó biskol. A kombájn motorja most ott dübörög, dohog az út mentén, munkája közben porfüggönyt von maga köré. Az emberek nézik a csodát: az aratást. Néhányan éppen azt várják, hogy sorra kerülje nek az aratással. A zsákot előkészítették, ott ülnek most rajta az eperfa alatt. A kasza suhintása ott pihen az izmaikban, mert gép végzi most helyettük a munkát. Az egyik ember móvásaival együtt elhagy ni készül a hűvöst, úgy látja, elegendő teli zsák gyűli össze, hogy hazaszállíthassák. — Látjátok, ilyen könnyű sem volt az aratás, mint most, csak a megtelt zsákot kell összeszedni és a kocsira rakni — állapítja meg Pali a várakozók között. — Könnyű, könnyű ... — hagyták rá a többiek is. szaknak. Valami hiba történt. Amikor 1970 nyarán először jártam a londoni Piccadillyn, elborzadtam. A ,,hippi-korszak” fénykorát élte és a tér tele volt a kábítószertől bódult, saját mocskukban fetrengő, rongyos-kócos fiukkal és lányokkal. Egy alkalommal a West-End egyik színházában a világhírű Bejart-balett premieijén vettem részt. Ott volt a királynő férje, Fülöp herceg is, Anna hercegnővel. S meghökkentem, amikor a közönség soraiban a jólöltözött emberek mellett zsákba, darócba bujt, félmeztelen, rongyruhákat viselő kóc-móc fiatalokat láttam szépszámmal. Röviddel ezután a pesti színházi előadásokon meghatott a közönség választékos öltözködése és nem utolsó sorban, viselkedése: Pesten éreztem, hogy a színház valóban esemény és ünnep a pesti ember számára. A nagy hippi-korszak azóta elmúlt, de hordalékát nem vitte el az idő. Londonban a fiatal lányok és asszonyok egy része még ma is abban tetszeleg, hogy lehordott, foltos, mocskos farmernadrágot visel és fésűt, meg a hajmosást csak hírből ismeri. A tisztálkodás csak a XIX. század második felétől vált fokozatosan általános igénnyé, hiszen a fürdés még XIV.Lajos, a „Napkirály” udvarában is ismeretlen volt. Am a múltban a piszkot igyekeztek elkendőzni. Ma — kérkednek vele. Hiúság, asszony a neved — tökéletesen érvényét vesztette. S ha valamikor bűnnek számított a női hiúság, most a legzordabb középkori aszkéta is elégedetten dörzsölhetné kezét az egyáltalán nem szép szép nem láttán. Egyetlen reményünk, hogy ez a „divat” se lesz hosszú életű. (London)---------------------------1------------------------------------------1 — Te sem veszítettél olyan könnyen, mint az elmúlt hetekben. Mindenki csodálkozva néz a fiatalemberre, tudják ők, hogy semmi jót sem vár hatnak a nyár eleji forróságtól. Sok kárt okozott, de eddig nem mondta ki senki, mintha ezzel változtathattak volna a valóságon. A közös baj még jobban hevíti az embereket, alig győzik törölgetni a homlokukat. Észre sem veszik, hogy a kombájn már az utolsó rendet szedi. A föld végén a gép megáll, körülveszik az emberek. Tüzokádó sárkányként okádja magából a forróságot. A gépkezelő és a segédje verejtékben fürdik. Fejük felett a tűző napkorong, áll a delelőn, mintha az egész aratási időszak alatt ott szeretne megállapodni. — Emberek, egy kis levegőt! — mondja a gépész a körülállóknak, és levánszorog a földre. — Itt a hideg sör — kiáltja a gazda —, igyonak emberek! — Nem jó az — vélekedik az öreg —, attól csak jobban izzadnak. Az én apám mindig azt mondta, hogy legjobb ilyenkor az audttej.,Bevágott egy köcsöggel, azután mehetett vele kaszálni bárki, ha győzte az iramot. — Hagyjuk most a mesét — legyintett a szalmakalap alól Pali —, az én búzám kö vetkezik. — Mennyi termett? — fordulnak a gazdához. — A zsákokból ítélve kevesebb a tavalyinál. A gép ismét földübörgött. Nekifordult a következő búzatáblának. Az emberek a szemükkel kísérték. Leülték a fa alá, és abban reménykedtek, hogy a saját búzájuk jobban fizet majd a másiknál. A csoport pedig hol kisebb lett. hol nagyobb. Az egyik ember jött, a másik távozott. Kutasi Kovács Lajos
