Magyar Hiradó, 1975. július-december (67. évfolyam, 27-52. szám)
1975-09-25 / 39. szám
20. OLDAL MAGYAR HÍRADÓ FORGÓSZÉL — ROMANTIKUS KISREGÉNY — Irta: VAJDA ALBERT (Folytatás) Carine érezte, hogy szive hevesebben dobog. Nosra palazzion ... a mi kis palotánk! Néhány perc múlva az autó lefékezett a ház előtt. Emeletes modem épület volt, barátságos fehér falakkal. Gömbölyded, csillogó fekete szemű fiatal asszony futott ki a házból. Csikós szoknya volt rajta, fehér blúz, világoskék kötény. “Oh, Signora” mondta és mind két kezét Carine felé nyutotta. “Isten hozta . . .” “Maga beszél németül?” mondta örömmel Carine. “Si, si” felelte a fiatalasszony. “Iris vagyok . . . Cesare felesége Signor Walter megírta, hogy signora mikor érkezik. Signor Walter nagyon kedves ember. Tessék, signora erre ... Cesare majd beviszi a poggyászt ...” Megállás nélkül beszélt. Futott Carine előtt, nyitogatta az ajtókat. Minden szobában a legtökéletesebb rend. A máryványpadlókon szőnyegek. Süppedő karosszékek, modern olasz bútorok. A bárszekrényben üvegek sorfala. Oh, Walter, gondolta Carine, hogyan késztethetsz el ennyire? Betoppanok a készbe, semmivel sem kell törődnöm, minden a helyén van. “Hozom a kávét a teraszra” mondta Iris, amikor végigmentek mind az öt szobán és kiértek a huszméter hossz teraszra. “Egy pillanat, signora.” Carine egyedül maradt, öt óra volt. A nap melegen tűzött a nyugati égbolton és sárga foltokat festett a vízre. Messze, a látóhatár szélén fehér hajó úszott. A fák között vidám hangversenyt rendeztek a madarak. A párkány mellé húzott egy sárga-kék plasztik csikókból összeállított nyugágyat és leült. Nézte a vizet, a végtelen tengert. Milyen megnyugtató ez a hatalmas víztükör, ha ilyen kék . . . Walter nyolc óra tájban érkezik. Még három órát kell várnia . . . azután vége annak, hogy állandóan a napokat kelljen számolnia, mikor érkezik Londonba, mikor találkozhatnak lopva, néhány órára, hogy utána bűntudattal kelljen hazasietnie és hűvös kedvességgel beszélgetni férjével időjárásról, nyaralásról, vagy a Harrods áruház legújabb divatbemutatójáról. Még három óra és akkor elkezdődik valami, ami eddig sohasem volt az életében. Va lami, amiről tulajdonképpen nem is tudja, hogy hiányzik, mindaddig, amig . . . amig össze nem találkozott Walterrel. “A kávé, signora!” lépett a teraszra Iris. Kis tálcán apró csészében hozta a méregerős olasz feketét Espresso kávét iszom Elba szigetén, egy tengerparti villában, amely Walteré és az enyém . . . Walter házában kávézom és őt várom ... A tenger kék és az ég kék és én Waltert várom . .. Át kellene öltöznöm, le kellene mosnom magamról az ut porát, gondolta, de máris újra jöttek a mondatok: a tenger kék és Walter mindjárt itt lesz ... Még három óra és Walter itt van . . . Édes Istenem, Walter házában ülök a tengerparton és őt várom . . . Kiitta a kávét és felállt. Iris a konyhába sietett, hogy folytassa a vacsora előkészítéseit. Cesare segített neki, felhallatszott gyors, dallamos olasz beszédük. Carine bement a teraszról, a nagyszobán át az egyik hálószobába. Bőröndjei ott álltak az ágy lábánál. Színes virágos függönv takarta az ablakot. Az ágyon ugyanolyan ágytakaró. Volt valami harsányan vidám a szoba színeiben. Az öltöző asztalka tükrében megnézte magát. Kis kék árnyék látszott a szeme alatt, ez volt minden, ami az utazás fáradtságára utalt. Sötétszőket haján megcsillant a függönyön át beáradó napfény. Négyén éves vagyok, gondolta. Walter negyvenöt. Milyen jó is az, hogy az életkorok kitolódtak ... Az ágy mellett, fehér rádió állt Felkattantotta, a lágy olasz zene illett a szoba hangulatához. A készülékből hirtelen hadaró olasz bezéd hangzott fel. A kerek tárcsához nyúlt, hocv zenét keressen, amikor megütötte fülét egy név. Walter neve . . . visszarántotta ujját. Feszülten figyelt. Tévedett volna? Annyira várja Waltert, hogy már az olasz szövegben is a nevét hallja — Most újra . . . “Walter von Hesselstein” ... A riporter tisztán és érthetően mondta . . . nem lehet kétséges . . . Valami jeges rémület csapott fel benne. “Iris!” kiáltotta, olyan élesen, mint amikor valaki segítségért kiált. Futó lépteket hallott. A nyitott ajtóban megjelent a fiatalasszony gömbölyű alakja. “Iris” mondta Carine, “ a rádió . . . mit. . . mit mond ...” Iris a készülék felé fordult. “Híreket olvas” mondta. “Valami nagy autóbaleset történt a Livorno és Piombino közötti strandan ... Most még arról beszél, hogy Sophia Loren uj filmjének ...” Elharapta a szót, mert látta, hogy Carine megtántorodik. “Nem érzi jól magát, signora?” kérdezte. Carine szóra nyitotta a száját, aztán végigzuhant a szőnyegen. Arra tért magához, hogy Iris hidegvizes ruhával dörzsöli homlokát. “Madonna mia!” hollotta távolról a hangját. “Signora .. .Térjen magához, Signora Carine . . .” Felnyitotta a szemét. A szoba színei ugyanolyan vidámak voltak, mint egy perccel ezelőtt . . . vagy tiz perccel ... Mi történt? Kinyitottam a rádiót híreket mondtak . olaszul .. . Walter neve . . . Hirtelen mozdulattal felül. Iris kezéből kiesett a hidegvizes ruha. “Jobban érzi magát, Signora?” kérdezte Iris. “Talán a meleg...” “Iris!” kiáltotta Carine. “Van telefon a házban?” “Si, Signora.” “Jöjjön . . . azonnal fel kell hívnunk . . .” Elakadt. Kit hívjon fel? Nem telefonálhat Münchenbe, Walter lakására ... és nem kérdezheti meg, hogy ... hogy mi van Walterrel? “Valami baj van, Signora?” kérdezte Iris. Bársonyos fekete szeme részvéttel nézett Carine-ra. “Iris ... édes Iris” mondta Carine, “az a hir ... az autószerencsétlenség hire . . . úgy hallottam, hogy Singnor Walter nevét említette a bemondó . . .” “Madonna mia!” kapott szivéhez Iris. “Impossible . . . Lehetetlen.” “Hogy . . . hogy lehet megtudni, hogy . . . az a szrencsétlenség . . . hogy kik azok, akik . . .” Nem tudta kimondani a szót: meghaltak. Cesare eddig szótlanul állt az ajtóban. Most kérdezett valamit Iristől. Az asszony válaszolt. Cesare mondott erre valamit. Carine egyikről a másikra nézett. Miért állnak itt és miért hadarnak egymásnak . . . miért nem rohannak el, hogy megtudják . . . “Cesare azt mondja,” fordult Carine felé Iris, “hogy fel lehet hívni az II Telegrafo szerkesztőségét ... ott biztosan meg tudják mondani hogy . . .” “Gyorsan . . . telefonáljunk” szakította félbe Carine. Besiettek a nagy szobába. Cesare kikereste a livorno-i újság telefonszámát. Carine érezte, hogy egész testében remeg. A másodpercek óráknak tűntek. Kint lassan'hanyatlott lefelé a nap, a tenger nagy sávon naracsszinüvé változott. Végre! “II Telegrafo?” hallotta Cesare hangját. Néhány szót mondott, aztán hallgatott. Utána befogta a kagylót és Irisnek mondott valamit. “Lediktálják, hogy kik haltak meg” fordította Iris Cesare szavait. Carine mozdulatlanul állt. Nem lehet igaz, mondta belül egy hang, tévedtem, rosszul halottam, hftlucináltam . . . Nem lehet igaz! Cesare megszólalt. Lassan ismételte azt, amit a vonal túlsó végén mondtak neki. Iris halkan fordított: (Folytatjuk)
