Magyar Hiradó, 1975. július-december (67. évfolyam, 27-52. szám)

1975-09-04 / 36. szám

12. oldal MAGYAR HÍRADÓ így került bitófára Bogár Imre Irta: SIMA FERENC Az idei számos évforduló közül nem az utolsók közé tartozik, hogy a szájhagyomány szerint éppen az idén száz esztendeje, 1875-ben lett vége Magyarorszá­gon a betyárvilágnak. Hogy miért éppen száz éve Mert ekkor került pandurkézre és bitófára az utolsó betyárfejede­lem, a Duna-Tisza-közén uralkodó Bogár Imre. Amikor Bogár Imre elfogatá­­sáról és kivégzéséről faggattam an­nak idején a betyártörténetekből legtöbbet tudó hagyományismerőt, Nagy Czirok Lászlót, az egykori hires pandurhad­­nagy, Nagy Czirok Sándor unokaöccsét, nagyot gon­dolkozva igy felelt a pipa mellől: — Többféle mende-monda van erről. Közülük leghitelesebbnek tartom a régi, megbízható szanki is­merősöm, az öreg Takács János földműves elbeszélé­sét erre vonatkozóén. Neki a rég meghalt apja mesélte el, még mint gyermeknek, hogy félig-meddig szemta­núja volt Bogár Imre pandurkézre kerülésének. Amikor az öreg Bogár Imrét a fiai mellől ellőtték 1867-ben és őt egy erdőszélén a két fia, a nagynevűvé lett Bogár Imre és öccse, Jakab eltemették, azután másokkal társulva még nyolc esztendeig folytatták a betyárkodást. Ezemyolcszázhetvenötben egyszer a két Bogár fiú — Félegyháza felől jövet Halas felé — útközben a móricgáti pusztagazdával találkozott. — Na, Imrém, hová iparkodol? — kérdezte tő­lük. De csak formaképpen, mert a betyárok nem szokták senkinek az orrára kötni, hogy hova-merre tartanak. Azt sokszor ők maguk se tudták. Bogár Imre azonban igy felelt: — Éppen kegyelmedhez akartunk volna beálli­táni, hogy majd ott lenyergelünk, egy kicsit megpi­henünk. • — Jól van, fiaim — felelte a pusztagazda. — Tudjátok, hogy nálam mindig szívesen látott vendé­gek vagytok!... Csak menjetek, pár óra múlva én is- megfordulok majd a piacról. Akkor majd jót el is be­szélgetünk megint, egy kis harapnivaló, meg egy-két kancsó jó bor mellett. A betyárok csakugyan a pusztagazda tanyájára lovagoltak. Ott a pusztaháznál lenyergeltek, lovaikat bekötötték az istálóba. A tanyabeliek szívesen fogadták őket, hiszen Bo­gár Imre és legényei ártalmatlanok voltak a maguk­­fajta, vagyonilag kisebb emberekre nézve. Imrének az volt a jelmondata, hogy ,,csak nagyvadakra vadá­szunk!” Barátságos üdvözlés után a tanyán levők visz­­szamentek a munkájukhoz, kukoricát kapálni. Bogár Imre, mivel fáradt volt, éjszakai „munka” után, az istálóban a szénásketrecbe feküdt le, hogy majd alszik egy jóizűt. öccsét, Jakabot megbízta, hogy a „szemét jól nyitva tartsa”, kivigyázzon, nehogy váratlan támadás érhesse őket. De Jakab csak az első félórában cselekedett úgy, ahogy bátyja ráparancsolt. Aztán odasétált ő is a ku­­koricakapálók közé beszélgetni, de leginkább, mert volt ott egy szemrevaló lány is, aki máskor már hagyta neki magát megölelgetni. Annak csapta most is a sze­let. Zza:.. azonban nagy dolog történt. A puszta­gazda Félegyházáig gondolt egyet, jelentkezett a pan­­durkapitányságon. Elmagyarázta: ha most ügyesek lesznek, a Bogárakat az ő tanyáján elfoghatják. Nagyösszegű vérdij volt kitűzve Bogár Imre, az utolsó szabadon járó betyárfejedelem fejére. A többi nagy, Rózsa Sándor, Sobri Jóska, Patkó Bandi, An­gyal Bandi, Savanyu Jóska már mind előbb pandur­kézre került. A vérdijra fájt a pusztagazdá foga... Hat pandúr sebes vágtában azonnal elindult a mondott helyre. Ott úgy odakerültek, hogy a kutyák se vették észre őket. Bogár Imre a szénás ketrecben aludt mélyen, a pandúrok hát könnyűszerrel megvasalták. Talpra ugrott arra és megvasalt kezeit az egyik pandúr fején átvetve, nyakánál fogva szorította magához. Meg is fojtotta volna, de egy másik pandúr a fegyvere boldo­gabbik végével akkorát vágott rá, hogy a válla eltö­rött. Nyilván fejbe akarta csapni, de Bogár Imre a du­lakodás közben éppen elrántotta a fejét. Jakab csak későn vette észre a bajt, ezért jobbnak látta elinalni. Imre segitséget nem kapott, máris vit­ték Kiskunfélegyházára. Statárium volt akkor a be­tyárokra, rögtönitélő bíráskodás. A törvényszék egy­kettőre el is ítélte, kötél általi halálra. Mielőtt egy titokzatos, gazdag urinő, aki Bogár Imrének valóságos szeretője volt, megpróbálhatta HUMORESZK . Tessék kérni! A férfi aznap már kilenc üzletbe.! járt, és mindenütt amint belépett az ajtón, tisztelettudóan, barátságosan, udvariasan, harsányan, teli tüdővel, zengő, érces hangon köszönt. Neki viszont egyik üzlet­ben sem köszöntek vissza. Vajon miért? A köszönés energiavesztességgel jár? Fárasztó? Káros hatással van az idegrendszerre? Súlyos komplikációját okozhat életfontosságú szerveink vérellátásában? „De hiszen akkor én valósággal gyilkolom magam ezzel az állandó köszöntgetéssel” — futott át agyán a gondolat. — Lehet, de nekem mégis tovább kell kísérleteznem! Egyszerűen elviselhetetlen szá­momra, hogy tiszteletadásomat ne viszonozzák hason­ló tiszteletadással. Ebben az üzletben köszönni fog­nak nekem! Még akkor is ha ítéletnapig kell vámom! Kiharcolom, kikényszeríteni azt a bűvös szót! — mor­molta a férfi végtelen elszántsággal és benyitott az aj­tón. Zömök, enyhén kopaszodó fiatalember állt a pult mögött. Savókék szemével révetegen bámulta a mennyezeten libegő pókhákót. — Jó napot kívánok — mondta a vevő halkan, végtelen szeretettel, igazi humanista módjára, aki ma­gához akaija ölelni a világot s ebben a világban ter­mészetesen ez a kedves, aranyos eladó is benne van. A savószemű fiatalember búcsúpillantást vetett a pókhálóra, aztán kissé a pult fölé görnyedt. A hangja monoton volt. Az ezernyi szürke árnyalat közül a leg­szürkébb: — Tessék kérni! A vevő könnyed kecses balett-mozdulattal előbb­re lépett és dallamosan igy szólt: — Jó napot kívánok. Köszöntem. Az eladó homlokán lüktetni kezdett egy apró kis ér: — Tessék kérni! A másik mosolygott, boldogan, derűsen, mint aki örül az áprilisi napfénynek, a természet nagyszerű újjáéledésének. — En köszöntem önnek, kedves, rajongva szere­tett felebarátom. Mi következik ebből? Megpróbálom finoman, tapintatosan rávezetni. Ha én egyszer azt volna nagy összeggel kiváltani, már fel is akasztották. Ez az urinő hintón vágtatott az akasztás színhe­lyére, Bogár Imre életét valamiként megmenteni. A biró észrevette, hogy a hintó közeledik és sejtette, mi készül. Intett a hóhérnak, hogy siessen az akasztással. Az urinő elkésett, hogy legalább halasszák el az Ítélet végrehajtását, amig a kegyelmet meg nem próbálja betyárszeretőjének a császártól elnyerni Bécsben, arra hivatkozva, hogy Bogár Imre sohasem ölt embert. — Ki lehetett az a titokzatos urinő? — kérdeztem. — Magam is sokat törtem már ezen a fejemet — felelte Nagy Czirok László — Lehet, hogy ezt csak a nép találta ki... Csak annyi biztos, hogy ebből népdal is lett, amit a Nagyalföldön néha máig is eldalolnak: I Bogár Imre lefeküdt a szénába. Jakab öccsét állította strázsára. Mig odajárt lányt ölelgetni Jakab: Hat pandúr az alvó Imrére akadt. Bogár Imrét kisérik a tömlöcbe, Utána megy a kedves szeretője. Váltságdíjjal van tele az erszénye, könnytől ázik a patyolat kendője. Jaj, de szépen kifaragták azt a fát, amelyikre Bogár Imrét akasztják. Lobogtatja a szél ingét, gatyáját, összeveri rézsarkantyus csizmáját. mondom önnek, hogy jó napot, akkor ön erre azt fe­leli, hogy... Na, mit felel? — Tessék kérni! — lihegte céklavörősen a férfi a pult mögött és apró fecnikre tépte a keze ügyében he­verő rejtvényujságot. — Ha én egyszer udvariasan azt mondom, (Folyt, a 15. oldalon)---------------------------1-----------------------------------------­Hogyan élnek a szovjet fejesek? (Folyt, a 8. oldalról) kaiméval magukkal hozott nemesvalutáért csakis ők vásárolhatnak ezekben az üzletekben. Mindez azonban csak egyik része annak a sok­sok kedvezménynek, amelyet a szovjet elit élvez. Jólle­het az orvosi ellátás, a kórházi ápolás a Szovjetunió­ban ingyenes, de vannak akik számára még „ingyene­sebb”, főleg pedig sokkal jobb. Az egészségügyi mi­nisztérium Negyedik Főosztályának nevezik azt, amely irányitója azoknak a kórházak­nak, klinikáknak, gyógyszertáraknak, ame­lyek kizárólag a magas pozícióban levő személyek szolgálatában állnak. Az ő számukra nincs elérhetet­len gyógyszer, megoldhatatlan kezelési mód. Ugyanez vonatkozik nyaralásra, üdülésre, betegség utáni lába­dozásra — az ilyen különleges helyre szóló kedvezmé­nyes beutalás értéke fölér egy—két havi külön fizetés­sel. Mindezen túl pedig a szovjet elit, a kiváltságos osztály jó kapcsolatai révén sokkal több előnyt élvez, mint a kapitalista országok legjobbmódu családjai. A kapitalista országokban végülis a szabad piac min­denki számára rendelkezésre áll, a Szovjetunióban a­­zonban a választék csak a kiváltságosaké. Egy jó pozí­cióban levő szovjet hivatalos személy jobb lakáshoz jut, nem kell évekig várnia arra, hogy autótulajdonos lehessen, gyerekeit pedig a legjobb iskolákba, egyete­mekre járathatja, majd azok elvégzése után — a leg­jobb, legjövedelmezőbb állásokba. És igy halad és hat tovább a kiváltságok láncreaciója a szovjet társada­lomban. Nem kétséges persze, hogy a kiváltságoknak ára van. Nem adják ingyen. De akik részesülnek benne, azok úgy vélik, megéri azt, amit nyújtani kell érte. Vándor Péter

Next

/
Thumbnails
Contents