Magyar Hiradó, 1975. július-december (67. évfolyam, 27-52. szám)

1975-07-03 / 27. szám

». «Mal MAGYAR HÍRADÓ IGAZ TÖRTÉNETEK, KALANDOS HISTÓRIÁK BONYOLULT ESET (FOLYTATÁS) — Ezt tudjuk — mondta Tobey. — És hogyan folyt le az este, amikor férje öngyilkos lett? — Elmondta nekem, hogy műtermében, a stúdióban, kinyitotta valamennyi gázcsapot, miután az aitót és az ablakot bezárta. Közbeszóltam: — Tény tehát, hogy Miles Rigby öngyilkos akart lenni. De hogyan, Jake Tobey? — Ez csak nem vitás?! Gázzal! — Hogyan találták meg akkor az úszóme­dencében? A boncolás szerint Rigby nem szenvedett -gázmérgezést, hanem vizbe ful­ladt. Tobey az ég felé meresztette szemét. — fTogyan?! És miért?! Lehet, hogy Rigby lassúnak találta a gáz terjedését és hatását, ezért gyufát gyújtott. Megint csóváltam a fejemet: — A stúdióban a robbanás nem volt na­gyon nagy, arról nem is beszélve, hogy a me­dence elég távol van ahhoz, hogy a robbanás odadobta volna Rigbyt. Mit gondol, Mr. To­bey, hogyan került Miles Rigby az úszómé' dencébe? — Nagyon egyszerű a válasz !— mondta Tobey. — A stúdióban meggyujtott egy gyu­­faszálat, ettől a ruhája tüzet tüzet fogott, mire ő a medencéhez rohant. — És miért rohant Miles Rigby a meden­céhez? — Nos, hogy eloltsa a lángoló ruháját! — kiáltotta Tobey. De ebben a pillanatban hirtelen elhallga­tott, s a szájára ütött. Én meg az esküdtszék felé fordultam: — Mindannyiunk nevében köszönetét mon­dok Jakey Tobeynak, hogy ilyen világosan feltárta előttünk Miles Rigby halálának kö­­rülméneyit. Rigby meg akarta ölni magát. Va­lamilyen okból, ami ma már kideríthetetlen, gyufát gyújtott a gázzal teli stúdióban. Ruhá­ja tüzet fogott, s Rigby kétségbeesetten bele­rohant az úszómedencébe, hogy eloltsa a lán­gokat. Szerencsétlen módon beütötte fejét a medence sarkába, eszméletlen állapotban a vizbe esett és belefulladt... És miért rohant Miles Rigby a medencéhez? Nem azért ,hogy megfulladjon a vízben, hanem éppen ellen­kezőleg: hogy megmentse életét! Ebben az idő­pontban már nincs jelentősége annak, ami néhány pillanattal előbb esetleg még az eszé­ben járt ... Az esküdtszék tiz perc alatt meghozták a verdiktet, miszerint Miles Rigby nem köve­tett el öngyilkosságot. Faye a bíróság épülete előtt várt engem. Belémkarolt: — Most már nem kell titkolóznunk, hogy szeretjük egymást! Bólintottam. Már azelőtt is tetszett nekem Faye, de mint gazdag özvegy, még kívánato­sabb volt. Jake Tobey-vei a biztosítási irodánál talál­koztunk. Kesernyésen mosolygott: — Mindegy. Az én társaságom ötvenezer dollár miatt még nem megy csődbe. — Ej, ej! — mondtam. — Tobey, maga jobban ismerhetné a biztosítási feltételeket. Nem ötvenezer dollárról van szó, hanem száz' ezerről. Tobeynek tátva maradt a szája. — Százezer?! Honnan veszi ezt az ostoba­ságot? — Miles Rigbeyt a hivatalos megállanitás szerint halálos baleset érte. És balesetnél az özvegy a kétszeres összeget kapja. Az ügynök majd összeesett. Faye meg foly­tatta: — Megtenné a szívességet/hogy egy kissé meggyorsítsa az összeg kifizetését? Több ter­vem van a százezerrel, amit a férjem rám ha­gyott. Amikor továbbmentünk, igy szóltam Faye­­hez: — De most már elő az igazsággal! Mivel dühítetted úgy fel a férjedet, hogy igy elvesztette a fejét? — Már akkor dühös volt, amikor közölte, hogy beragasztotta a stúdió ablakait, ajtaját és kinyitotta a gázt. De aztán teljesen elvesztette a fejét, amikor mondtam neki, hogy most már aztán nem gyújthat rá a műteremben? Hogy én nem gyújthatok rá? — ordított. — És vette a cigarettát, meg a gyufá h, csu­pán az ajtóból kiabált vissza csak azért is. VÉGE FEKETCN-FEHEREN ... Victor Janeiro kedvtelenül nézett fel, ami­kor, közvetlenül a záróra előtt, egy akohol­­szagu nő lépett be az antikváriumába. — Maga vásárol könyveket, igaz? — kér­dezte a nő. — Csak értékeset, ritkaságot. Az asszony bólogatott: Rendbe. Ez egy napló. S miközben Victor Janiero szive hebeseb­­ben kezdett verni, az asszony kinyitotta kézi­táskáját: — Mutatóban leírtam a napló néhány rész­letét. Olvassa csak! — Honnan van ez magának? — Ahogy mondtam már, egy naplóból Ír­tam ki. Ne aggódjon, a napló biztos helyen van. De ha nem vásárolja meg, máshol kell próbálkoznom. Janeiro összeszedte m^gát, s ezt ideadja a naplót, mielőtt a rendőrséget hívom. A naplót ugyanis nemrég egy csomó pézzel együtt, mappámmal ellopták. A nő rámosolygott: — Ugyan, ugyan, uram. Három tanú van rá, hogy én ezt a naplót egy szemétvödörben találtam. De, megnyugtathatom efelől, csak én olvastam el. — Ez hamisítás! — Ne beszéljen ostobaságokat. A naplót maga irta, kézzel, felismerhetően. Talán azt állítja, hogy maga — ahogyan a naplóban szépen leírta — nem rabolt ki egy bankot És a szép kis históriákat a nőkkel. Ezeket is megörökítette! — Minden csak hazugság! Victor Janeiro sóhajtott. Hogyan is magya­rázhatná meg ennek az idegen nőszemélynek, hogy ő fantáziadus ember, s amikor egy isme­rőse naplót ajándékozott neki, a sok üres oldal arra késztette őt, hogy teleirja a lapokat. Egy­re jobban beleolvalta magát persze sohasem történtek meg. Volt ő ezekben Don Juan, vér­beli gengszter, könyörtelen bankrabló . . . Semmi sem volt igaz. Mindez csak a képzele­tében játszódott le, mindig ő volt a hős, igaz, csak negativ hős. Szüleinek életbiztosításából maradt pénze, ebből vette az antikváriumot. Valóiában félénk, ügyetlen ember volt, nem pedig rabló, kémügynök, gyilkos, álmodozó félisten, ahogyan a végén már ő is látta magát a naplójában. Szája kiszáradt: — Mit akar? — A zsákmány egy részét. — Miféle zsákmányét? — Jól adja! Hát annak az egy részét, amit a bankrablásnál elhappolt. — Értse meg, semmiféle zsákmány sem volt. Mindent csak kitaláltam. Szórakozásból! És leírtam. — Hogyne érteném, uram. De velem ne vicceljen, és én sem viccelek magával. Maga a naplójában leírta, hogy egyedül a bankrab­lásnál ötvenezer dollárt zsákmányolt. Felez­zünk! Különben átadom a talált naplót a rend­őrségnek. Ebben a pillanatban egy vásárló nyitott be a boltba. Az asszony még gyorsan ezt mondta: — Holnap este várom. Ha nem . . . A címet ott hagyta. Beryl Ambrose-nak hív­ták. Amikor Victor este becsukta az üzletet, keze reszketett. Azokra az ártatlanokra gon­dolt, akiket hamisan tanuzó zsarolók eláztat­tak a bíróságnál, s most börtönben ülnek . . . ★ Az utca, ahol Beryle Ambrose lakott, pisz' kos volt. Körülbelül tizenhat éves lány nyi­tott ajtót. Folytatjuk

Next

/
Thumbnails
Contents