Magyar Hiradó, 1975. július-december (67. évfolyam, 27-52. szám)
1975-08-21 / 34. szám
20. oldal MAGYAR HÍRADÓ IGAZ TÖRTÉNETEK, KALANDOS HISTÓRIÁK VISSZA A TERMÉSZETBE (Folytatás) Egy éjszaka néhány bennszülött megpróbált felmászni a létrán, de túl részegek voltak, igy könnyűszerrel lelöktük őket. A folyó túlsó partjáról érkező ricsaj az idegeinket borzolta. Ha ez a társaság itt marad, nekünk kell elmennünk. És néhány nappal később, már napfelkelte előtt becsomagoltuk kevés ingóságunkat és végül távoztunk. Elmenekültünk a részeg telepesek egyre ellenségesebb tekintete elől. — Mit teszünk, ha látunk egy szkúnert? — kérdezte a feleségem. — Omoába sietünk — válaszoltam .— És ha éjjel érkezzik, Tioti értünk jön és elvisz. — Hát igen, végül is meegfutamodunk ez elől az élet elől. Pedig nem ezt akartuk . . . — mondta Liv. Elleste a gondolataimat. — Csak öljük itt az időt — ismertem be. — Ülünk ,mint a falusiak, és várjuk, hogy a kókuszdió az ölünkbe pottyanjon. De be kell látnunk, akkor is elhagytuk volna Fatu-Hivát, ha úgy találjuk, hogy az ember megszabadulhat a modern élet problémáitól azzal, hogy visszatér a természetbe. Akkor azért mentünk volna haza, hogy felfedezésünket közöljük a többiekkel. Úgy érkeztünk Fatu-Hivára, hogy tele volt a szivünk megvetéssel a huszadik század civilizációja iránt, meg voltunk győződve arról, hogy az embernek mindent elölről kell kezdenie. Most pedig itt ülünk a barlangunkban, és arra várunk, hogy visszatérhesünk. Nem a természetbe, hanem a civilizációba. Most már szelidebben ítéltünk. Láttuk, hogy a moszkitók a fatu-hivai dzsungelben majdnem megőrjítettek bennünket, és megfertőztek elefantiázsissal. Ha nem kapunk orvosi segitséget Hivaoán, bizony, elveszthettük volna a lábunkat. Még hetekig kellett várni a hajóra, amely visszavitt minket a civilizációba. Végül fájó szívvel búcsúztunk Tiotitól, Willytől, olanetől, és a többi falusitól, akik kikisértek bennünket a kikötőbe. Keserűen indultunk viszsza, de meg kellett tennünk. Mert már akkor is tudtuk — és azóta is tudom —, hogy az egyetlen hely, ahol a természetet megtalálhatjuk, az bennünk van. Itt van bennünk most is, változatlanul és örökre. VÉGE. A TÍZEZER DOLLAR A Lido-bárban, egy háztömbbel a hollywoodi lóversenypályától olyan sötét volt, mint valami bányában. Az egyik eldugott sarokban egy férfi beszélt visszafojtott hangon a többiekkel, egy nővel és két másik férfival. — Oké, emberek, ha szabad kérnem, most még egyszer, utoljára, rögzítsük a helyzetet, a tennivalókat! Dallas Gaghan szivarjával az egyik férfira mutatott: — Nos, Richard. A férfi még szélesebben mosolygott, amint válaszolt: — A helyemen ülök a lóversenyüálya tribünjén, A-szektor, pontosan a cél felett . . . Abban a pillanatban, amikor véget ér az ötödik futam, kisietek a folyosóra, felszaladok a tribün tetejére, ahonnan le lehet látni a parkolóhelyre. Felemelem a programfüzetet, mégpedig annyiszor, amennyi a győztes ló száma. — Jó — mondta Gaghan, s most a másik férfi felé fordult, aki elég savanyúan nézett maga elé. — Tehát Carl . . . — Én a kocsimban ülök a parkolóban. A pálya környékén nincs telefon, nyilvános telefon, úgy értem. De a2 én autómban van. Figyelem Richardot, hányszor emeli fel a műsorfüzetet. Majd azonnal felhívom a Royal kávéházat a Dowbeyn, s közlöm á győztest Marleneval. — Helyes. Nagyon helyes. Gaghan a lány felé nézett: — És te tudod-e, mi a teendőd? A kissé molett szőke nő rávágta: — Én a Royalban a kaszirnő mellett ülök, ott, ahol a telefon van. Táskámban tiz különböző szinü sálkendő lesz, egy-egy a versenyben induló lovak mindegyike számára. A fekete az 1-es számú lovat jelzi, a fehér kendő a 2-est, a zöld a 3-ast, a narancssárga kendő a 4-est. . . Folytassam? — Nem szükséges, értjük. — Szóval, amikor Carl telefonon felhiv, felveszem a kagylót, megtudom tőle a győztes ló számát. Kiveszem a megfelelő kendőt a táskából, nyakamra teszem, kisétálok a kávéházból és elindulok az utcán. — Tökéletes, aranybogaram! Eközben, mint mondtam, én szemközt leszek. Artie Slyker barátom nem hivatalos fogadóirodájában. Körülbelül harminc lépésnyit haladsz a Royaltól, akkor észreveszlek, ott leszek a fogadóiroda ablakában. Látom milyen sál van a nyakadon, ez jelzi, melyik ló győzött az ötödik futamban. Képzeljétek el, szinte abban a pillanatban, amikor a ló átért a célvonalon! Ebben az időpontban Richard sógorának segítségével Slyker irodájában átmeneti üzemzavar támad a villanyvezetében ... a rövid idő alatt lesz az én dolgom, hogy rábeszéljem Artie Slykert, hogy fogadja el az én tétemet. — Ez a vállakózás legnehezebb része— jegyezte meg Carl. Marlene közelebb húzódott Gaghanhoz: — Szerintem nem lesz semmi hézag. Dallasnak ez semmi. Az a horgasorru csibész, az a Slyker térden állva könyörög majd neked, hogy tedd meg a tizer dollárt. — És ez a pénz — mondta még mindig kétkedve Carl — ha nem csalódom, valami sötét forrásból származik, amiről egyébként nem is szeretnék hallani . . . — De ha már megemlítetted — komorodott el Gaghan — jól sejted. A pénz Bull Rozzotól van. Kitől mástól kaphatnék tizer dollárt?! — De Bull Rozzo ismert arról, hogy tiz százalék kamatot kér. Naponta! — No és? így a dolog belekerül nekünk ezer dollárba. Csak rövid időre kell nekem, amig megteszen a fogadást Slykernél. A nyereségből könyen kifizethetjük Bull Rozzót. — Nekem jó ... Ez a te ügyed . De, remélem, azt is tudod, mi szokott történni azokkal az emberekkel, akik Bull Rozzónak nem fizetik vissza idejében a kölcsönkért pénzt, kamatos kamattal együtt? Mindegyiknek a torka megismerkedik a borotvával, ehhez nagyon ért Rozzo. — Erre nem kell emlékeztetned engem, Carl — mondta Gaghan, s órájára pillantott. — Most egy óra van. Az ötödik futam 2:45 órakor kezdődik . . . Richard, indulj el aversenypályára. Marlene megy a kávéházba! Mindketten eltűntek. Gagha még ezt mondta: — Én a negyedik és az ötödik futam között megyek be Artie Slyker irodájába. Te, Carl, menj a parkolóhelyre, várd meg Richard jelzését. — Ne aggódj, én pontos leszek — válaszolt Carl, az asztalra könyökölve. — De, mondd csak, bízol Marleneban? Hiszen csak rövid ideje ismered? — Az életben mindig vannak kivételek — bölcselkedett Gaghan. — Arról is szólva, hogy a lány semmit sem nyer abból, ha becsap minket. — Lehetséges . . . De, hidd el, lettek volna jó néhány an, akikben talán jobban megbízhattunk volna, s akik szintén vállalaták volna a nekik adott szerepet. — Carl, már megmondtam neked, hogy csak olyan emberjöhetett számításba,aki Artie Slykert egyáltalában nem ismeri. Látásból mindenkit ismert a környékről! Marlene nincs régóta a városban, s Slyker nem ismeri őt. —Ezt mondja ő — morgott Carl. — Ha már lány kellett, Susan jobban el tudta volna látni a feladatot. (Folytatjuk)
