Magyar Hiradó, 1975. július-december (67. évfolyam, 27-52. szám)
1975-08-07 / 32. szám
2». oldd MAGYAR HÍRADÓ IGAZ TÖRTÉNETEK, KALANDOS HISTÓRIÁK VISSZA A TERMÉSZETBE (Folytatás) újabb vállalkozását, hogy papirusz csónakkal szelje át az Atlanti-óceánt, s ezzel is tanúsítsa: az egyiptomi kultúra eljuthatott Dél-Amerikába. Ifjú feleségemmel, Liwel, faképnél hagy tűk a hivatalokat, a technika világát, és kimenekültünk a huszadik századi civilizáció ölelő szorításából. Liv húszéves volt, én huszonkettő. Még egyetemi éveink idején gondosan kiterveltük utunkat. Szüléink nemzedékének a tudományba vetett, feltétlen hite ellen lázadva elhatároztuk, hogy visszatérünk a természetbe, és paradidicsomunkat a csendes-óceán Marquesas szigetcsoport déli szögletében, Fatu-Hiva szigetén véltük megtalálni. A hegyekkel borított távoli sziget bővében volt ehető gyümölcsnek meg ivóvíznek, s bár a francia gyarmatbirodalomhoz tartoztott, nem élt rajta fehér ember. Előzőleg több hetet töltöttünk Tahitiban, hogy valamennyire elsajátítsuk a bennszülöttek életmódját, s aztán egy kétárbocos szkúneren elvi toriáztunk Fatu-Hivára. Három hétig hajóztunk a tengeren, amikor egy reggel arra ébredtünk, hogy előttünk magaslanak Fatu-Hiva hegyvonulatai, amelyek körbefogták az őserdők zöldjét. A dzsungel fülledt szaga megcsapta az orrunkat. “Egészségtelen kiima — mondta a kapitány —, a bennszülöttek mindenféle betegségekben szenvednek, maguk is megkaphatják.” Egy folyó torkolatánál fekvő falu, s egy lakatlan völgy találkozásánál tettek bennünket partra. A kapitánytól azzal búcsúztunk, hogy legközelebb feltehetően egy év múlva újra találkozunk, ha megint kiköt a szigeten. Két bőröndünkkel a parton álltunk. Ezek tartalmazták mindazokat a holmikat, amelyekre Norvégiától idáig, az utón szükségünk volt. Most fölöslegessé váltak. Willytől, a félig európai származású falusi boltostól — akinek az apja Paul Gauguin barátja volt — megtudtuk, hogy a völgy távoli végében — ahová a bennszülöttek is csak ritkán vetődnek el, és ahol elhagyott kerteket nőtt be a dzsungel — megtaláljuk azt a helyet, amelyet keresünk. Ádám és Éva, amikor az Úristen kiűzte őket Éden kertjéből éppen az ellenkezőjét érezhették annak, amit mi, amikor másnap napfelkeltekor megkezdtük utunkat. Omoa buja növényzetű völgyében. Hiszen mi visszatértünk a paradicsmba, ahol tarka trópusi madarak, a Marquesas kakukkok kora reggeli koncertjétől visszhangzott a völgy. Siettünk, hogy mielőbb behatoljunk a mindent elnyelő vadonba, és mielőbb magunk mögött hagyjuk a bennszülöttek faluját. Kaoha, jó napot — kiáltották, és integettek nekünk. Az őket gyötrő számtalan betegség ellenére boldognak látszottak, bár egyikükmásikuk, akinek lába törzsvastagságura dagadt, már járni is alig tudott. A elefantiázist, amelytől szenvedtek, a fehér ember hurcolta be akaratlanul a szigetre, a moszkitókkal. Egyéb betegségek az egészségügyi ellátottság teljes hiánya miatt terjedtek el. Vezetőnknek, Ioane-nak, pontos elképzelése volt arról a helyről, amelyet jövendőbeli otthonunknak szánt: itt lakott valaha a sziget utolsó királya. Egy mesteségesen kiképzett fennsíkon álltunk meg, amelyet úgy beborított a növényzet, hogy le sem lehetett látni a völgybe, sőt még magát a helyet sem lehetett szemügyre venni. Megtudtuk, hogy ez a királyi terasz. Nem tűnt valami vonzó helynek, de felfedeztünk néhány kókuszpálmát és kenyérfát meg egy aranyszínű gyümölcsökkel karácsonyfaszerüen megrakott, soha nem látott méretű óriási citromfát. Lábunk előtt egy tiszta, hideg vizű forrás csörgedezett. Ha erre a helyre esett a királyi család választása, úgy véltük, mi se találhatunk ennél különbet. Az első éjszakát a magunkkal hozott kicsi sátorban töltöttük. Amikor a dzsungelre ráborult az éjszaka, utoljára használtunk gyufát. Ettől kezdve parazsunkat a hamu alól kell majd életre keltenünk, s ha végképp kialudt a tűz, hibiszkusz ágak dörzsölésével kell újra meggyujtanunk. Háromnapi kemény miüikával megtisztítottuk a teraszt, és nekilátottunk, hogy faágakból és levelekből megépítsük uj otthonunkat. Alig fogtunk hozzá, amikor az ösvényen feltűnt Ioane a két bőröndünkkel, amelyeket szádékosan Willynél, a boltosnál hagytunk. A bőröndök tartalma — ruhák, ingek, cipők — fejében Ioane, a felesége és még négy bennszülött végül is házépítési kísérletünket lefitymálva, szakszerűen összetákolt számunkra egy bambuszkonyhát, amely megvéd minket az esőtől és a bogaraktól. Miután a falusiak elhagytak bennünket, uj élet kezdődött. Elpakoltuk a sátrat, és beköltöztünk uj otthonunkba. Most már magunknak kellett ellátásunkról gondoskodni. Polinéz módra kőből kályhát építettem, amelyet egy kókuszdiólevelekkel fedett tákolmány védett esőtől, naptól. Edénykészletünkkel Robinson Crusoe is meg lett volna elégedve. Tányérként agy, lapos gyöngykagylókat használtunk, amelyek a szivárvány minden színében csillogtak a napsütésben. Félbevágott kókuszdiókból ittunk, és kanalainkat kemény bambuszból faragtuk ki. Vizhordó edényünket kivájt és alacsony tűz füstjénél kiszárított tökből készítettük. A völgy legszebb és legdusabban termő részén telepedtünk le. A bennünket körülvevő bőség valójában a vadont megszelídítő emberek kísérletének sikerét tanúsította. Hiszen a mi itteni létünket is nagyrészt azok a táplálékot nyújtó fák, növények tették lehetővé, amelyeket “elődeink” ültettek. A legtöbb növény az év minden szakában virágzott és termett, s állandóan ellátott bennünket gyümölccsel, diófélékkel. A kenyérfa gyermekfej nagyságú gyümölcsét zabkása■szerü péppé feldolgozva, egész éven át tudtunk enni. A hideg forrásvizén kívül narancs- és nádcukorral édesített citromlevet ihat tunk, tejet a kókuszdiókban találtunk. Tahitiban Liv megtanulta, hogy lehet a naracsfák elszáradt leveléből Ízletes teát főzni. Azonban bármennyire is teletömtük a hasunkat, éhesek maradtunk. Egy éjjel arról álomdtam, hogy finom, véres bifsztéket eszem, s bosszankodtam, hogy feleségem felébresztett álmomból. Végül is magam fabrikálta csapda segítségével sikerült apró rákokat fognunk a közeli folyóból, s ezzel húsellátásunkat is megoldottuk. Napjaimat azzal töltöttem, hogy ennivalót gyűjtve, az erdőt jártam. De zoológiái gyűjteményem számára kis állatok után is cserkésztem, amelyeket aztán üvegekben, dobozokban raktároztam el. Arra gondoltam, hogy gyűjteményemet elküldhetem egy szkúnerrel, hogy másvalaki tanulmányozhassa. Mindenünk megvolt, amit kívántunk. Nem hiányoltuk a civilizációt. De aztán jött az eső. Nem olyan hirtelen áradással, amely elmosta volna kunyhónkat, hanem mint egy lopódzó tolvaj, amely ellopta előlünk a napot, és otthagyott minket anedves nyomorúságban. A tető egy csepp vizet sem engedett át, mégis mindent átitatott a nedvesség. Fülünk éjjel-nappal megtelt a hulló, szitáló, csöpögő, csobogó, gőzölgő, fröcsögő mindenütt áradó viz zajával. Kunyhónk egy sártenger közepén hányódó csónakká változott. Fokozatosan arra kényszerültünk, hogy mozgásterületünket a kunyhónk közvetlen környékére korlátozzuk, mert hamarosan csúnya kelések és nyitott sebek borították a lábunkat. Livnek három, teáscsésze nagyságú kelét hőtt a lábán az én lábam és bokám is tele'volt nyitott sebekkel. Áz ő fájdalmas kelései minden látható ok nélkül támadtak, amig elgennyesedve ki nem fakadtak, mig az én sebeim alig észrevehető horzsolásként kezdődtek. (Folytatjuk)
