Magyar Hiradó, 1975. július-december (67. évfolyam, 27-52. szám)
1975-07-03 / 27. szám
I i 14. oldal MAGYAR HÍRADÓ LEGYÜNK IRGALOMMAL Irta: DOHNÁNYINÉ ZACHÄR ILONA A tizenkilencedik század közepén, amikor az Indián törzsek egyre nagyobb viszontagságokat zenvedtek el, mivel bizonyos területre lettek beszorítva mely egyre jobban összezsugorodott, és a fehér ember egyre jobban éreztette felettük hatalmát, az Omaha törzs főnöke, egy kiváltságosán bátor, bölcs és egyenes, mondhatnék szépjellemű férfi volt. Noha lelke mélyén végtelenül neheztelt a fehér emberre és kormányára, mely úgyszólván naponta hozott zacMr^uína valami uj rendeletet ellenük, mely .zerint kiűzte őket földjükről, más, szűkös, terméketsn területre terelve őket, ahol alig volt vad, mely az •ndián nép táplálékát szolgáltatta, mégis békességre intette híveit és arra, hogy inkább tanuljanak a misszionáriusok iskolájában és igyekezzenek úgy élni, mint a fehérek, főldmiveléssel, állattenyésztéssel foglalkozva, mert látván látta, hogy a múltbeli közösségi életmód nem állja meg többé a helyét és menthetetlenül kivesznek valamennyien. Közben figyelmesen tanumányozta a fehérek szokásait és a misszionáriusok tanait, saját, gyermekeit is odaküldve, hogy minden elsajátítsanak, ami jövő életükre szükséges lehet. Vallásukat tanulmányozva, arra a megyőződésre jutott, hogy az ő istenük, Wakonda voltaképpen ugyanaz az Isten, akit a keresztények imádnak, csakhogy ők nem tudták, hogy Fia van, Jézus Krisztus. Ellenezte azt az ősi indián szokást is, mely szerint évente egyszer óriási vadászatot tartottak, melyre a törzs minden tagja felvonult, hogy körülkerítsék és megöljék az elérhető bivalycsordákat. Az állatok húsát aztán gondosan felmetélték, megszáritották és elkészítették, még a beleket is megfőzve, hogy legyen táplálékuk. Ugyanis látta, mennyire fogynak a bivalyok és inkább szerette volna népét állattenyésztésre, földmivelésre szoktatni. Ezen az utolsó vadásaton azonban ő maga is résztvett, lován maga elé ültetve őt éves leánykáját, Fényes Szemet, aki a miszsziónárius iskolában Susette nevet viselte. Doroty Clarke Wilson leiija,, hogy amikor a bivalycsorda felbukkant és az indiánok üvöltve vetették rá magukat, a kislány rémülten takarta el szemét. „Megölik őket!”: zokogta kétségbeesetten. „Szegény állatok!” Erre az apa megparancsolta a kislányának, hogy ne hátráljon meg ettől a látványtól, mert az gyávaság. HETI NAPTÁR JULIUS (RÁK HAVA) 7 — Hétfő: Cirill 8 — Kedd: Teréz 9 — Szerda: Lukrécia 10 — Csütörtök: Amália 11 — Péntek: Lilla 12 — Szombat: Izabella 13 — Vasárnap: Jenő És megpróbálta megérteni vele, miért ölik meg honfitársai a bivalyokat. „Azért, hogy veled együtt népünk ehessen és erőssé válhasson” mondta. „De csak annyit ölnek meg, hogy elég eledelük legyen télire, és April L^jos: TAVASZ A HÁZSONGÁRDI TEMETŐBEN Apáczai Csere Jánosné, Aletta van der Maet emlékének. A tavasz jött a parttalan időben s megállt a házsongárdi temetőben. Én tört kövön és porladó kereszten Aletta van der Maet nevét kerestem. Tudtam, hogy itt ringatja rég az álom, s tudtam, elmúlt nevét már nem találom. De a vasárnap délutáni csendben nagyon dalolt a név zenéje bennem. S amíg dalolt, a századokba néztem s a holt professzor szellemét idéztem, akinek egyszer, meleg lett a vére Aletta van der Maet meleg nevére. Ha jött a harcok lázadó sötétje, fénnyel dalolt a név, hogy féltve védje. S a dallamot karral kisérve halkan, napsugaras nyugat dalolt a dalban, hol a sötétség tengerárja ellen ragyogó gátat épitett a szellem. Aletta van der Maet nevét susogta, mikor a béke bus szemét lefogta. S mikor a hálátlan világ temette, Aletta bpja jajgatott felette, mig dörgő fenséggel búgott le rája a kálvinista templom orgonája. Aztán a dal visszhangját vesztve, félve belenémult a hervadásba, télbe. Gyámoltalan nő — szól a régi fáma — urát keresve, sirba ment utána... A fényben, fenn a házsongárdi csendben tovább dalolt a név zenéje bennem. S nagyon szeretném, hogyha volna könnyem, egyetlen könny, hogy azt a dallamot Aletta van der Maet-nak megköszönjem. egyetlen morzsányit sem fognak elpocsékolni. Nem úgy, mint a fehér ember,” és itt a hangja keserűvé vált, „aki csak azért öl, .mert a gyilkolás sport számára, vágy mert jóizűnek találja valamilyen állat nyelvéÉavagy szivét, otthagyva a hiillát, hög^ á földön megrohadjon.!” Ennek az indiánnak a szavai mély visszahangra találtak benne. Mennyire igaza volt, hogy azok a néptörzsek, melyeket vérengzőeknek és vadaknak nevezünk, csak azért öltek, mert élelemre volt szükségük, de különben kíméletesen bántak az állatokkal. De a civilizált, vallásos fehér ember már a régi időktől fogva sportnak,, szórakozásnak tekintette a vadászatot. Micsoda vérengzés folyt már a középkorban! És ma is — milyen kíméletlenül lövik le a nyulakat, szarvasokat, foglyokat és más állatokat csak azért, hogy aztán otthagyják őket vérükben, esetleg félholtan, csakhogy eldicsekedhessenek vele, hányat lőttek le. A civilizáció voltaképpen rettenetesen kegyetlenné tette az embert. Szinte kéjjel gyilkol és ha nem talál állatot, embertársát mészárolja le. Sőt apa fiát, fiú szüleit, de még az anya sem kivétel, ha meg kell ölni gyermekeit. Kevesen tudnak arról az elképesztő kegyetlenségről, amellyel kísérletezés ürügye alatt ezrével mészárolják, szabdalják fel elevenen az állatokat, hogy valamiről meggyőződhessenek, amit computer segélyével is kitalálhatnának. Ma már a highschoolokban, sőt elemi iskolákban is tantárggyá vált, . hogy elevenen vagdaljanak fel kutyákat, macskákat, csak azért, hogy a gyerekek megfigyelhessék, hogyan véreznek el, hogyan lüktetnek az ereitk, stb. Egy ismerősöm kislánya kijelentette, hogy képtelen az élő macskába döfni a kést, mire a tanítónő hazakergette és hivatalosan megintette az engedelmesség megszegéséért. KALENDÁRIUM ÉS CSÍZIÓ Az év napjait számontartó lapunkat, noteszunkat, könyvünket ma is két névvel nevezhetjük meg. Van rájuk egy köz- és irodalmi nyelvi szavunk, a naptár és egy népies, régies szavunk, a kalendárium. S hajdan volt még egy régi, ma már kihalt, illetőleg csak egy szólásban élő szavunk is, a csízió. A naptár nyelvújítási összetett szó, Barczafalvi Szabó Dávid alkotása, 1787-ből. A nyelvújítás idején ugyanis számos tár utótagu összetétel keletkezett: könyvtár, leltár, szótár stb. Barczafalvi Szabó Dávid a naptár szavunkat a latin kalendárium magyarosítására alkotta. Minthogy a naptár szó csak lassan-lassan hatolt be a falusi lakosság nyelvébe, az öregek ma is kalendáriumról beszélnek. S noha a naptár a kalendáriumot mindinkább háttérbe szorította, a népi használaton túl még volt ok, ami miatt a kalendárium máig is megkapaszkodhatott egy-egy nyelvi fordulatban, stilusrétegben. A régebbi irodalomban állandóan olvashatjuk: 'Ablaka csak egy van, és annak is / Üvege csak a fele, / Fele pedig ó kalendárium / Kitépett levele’ (Petőfi): „A farsang végére Dorottya-napot mutatott a kalendárium” (Krúdy). Különösen az olyan naptárt mondjuk kalendáriumnak, mely olvasmányokat is tartalmaz, ismeretterjesztő cikkeket, hasznos dolgokat. A kalendárium szót bizonyos szókapcsolatok is őrzik: az a családtag, aki a családra vonatkozó minden dátumot, eseményt fejben tart, az eleven kalendárium. A csízió szó valamikor ugyancsak naptárfélét (Folyt, a 15. oldalon)
