Magyar Hiradó, 1975. január-június (67. évfolyam, 1-26. szám)

1975-01-30 / 5. szám

MAGYAR HÍRADÓ IGAZ TÖRTÉNETEK, KALANDOS HISTÓRIÁK PUSZTÍTÓ mérgek és terjesztői (FOLYTATÁS) Olaszországban viszonylag erős részleg tevékenykedett, hogy az onnan irányított ká­­bitószercsempészetről adatokat szerezzen és ennek alapján igyekezzék meggátolni a méreg bejutását az Egyesült Államokba. Charles Si­­ragusa, a kémelháritástól átszerződetett tiszt, a kirendeltség vezetője, mégis inkább csak ki­sebb sikerrel dicsekedhetett. Lucky Luciano, az ötvenes években a világ “legtekintélye­sebb” maffiása, ura volt a helyzetnek, min­dent tudott és irányított, s gondoskodott róla, hogy Siragusa minél kevesebbet tudjon meg. Pedig hát a nyomozók nem fukarkodtak a pénzzel, ha besúgók fontos adatokat jelen­tettek, de amikor ezeket az árulókat sorra hol­tan találták, már alig akadt valaki, aki vál­lalkozott volna a hatóságok támogatására. És akkor, 1959 szeptemberében Siragusa azt hitte, hogy végre nagy fogást csinálhat. Értesülései szerint a csempészek nagyobb mennyiségű iráni eredetű heroint szándékoz­tak az Egyesült Államokba szállítani, mégpe­dig az Independence óceánjárón, amely a mar­­seille-i kikötőből indult az Eevesült Államok­ba. A “bizalmi emberek” azt is elárulták, hogy a heroint egy Marfa nevű olasz magán jacht szeptember 4-én viszi Nizzába. Azt a nizzai Hotel Ruhl 333-as szobájában 45 ezer dollár ellenében két amerikainak adják át, akik Mallrow és Bekker néven már napok óta ott is laktak. A jelszó az volt: hogy “A bárban Johnny vár önre”, mire a vevőknek azt kellett válaszolniuk, hogy “Köszönjük, már beszél­tünk Johnnyval”. Siragusa azzal az ürüggyel, hogy útlevelük hamis, feltűnés nélkül letar­tóztatta “Mallrow”-ot és “Bekker”-t, s a ki­dolgozott utasítás alapján szerepüket Sira­gusa két, ügyesnek tartott embere vette át. A kábítószer-csempészek ellen harcoló nyomo­zók szerették volna végigjátszani a játékot, hogy minél több értesülést szerezzenek. A legalaposabb kutatás után sem A két csempész szerepét játszó ember tehát magához vett 45 ezer dollárt. A szállítmányt ki kellett fizetniük, nehogy a csempészek idő előtt gyanút fogjanak, Siragusa pedig további négy emberével együtt a 333-as szobával szomszédos lakosztályában rendezkedett be. A legjobb lehallgató készülékeket szerel­ték fel. hppy mindent pontosan követhesse­nek. A biztonság okáért gondoskodtak arról is, hogy ha a Hotel Ruhlban valamilyen okból nem mennének az elképzelések szerint a dol­gok, egy különítmény azonnal csapjon le a “Marfá”-ra és kutassa át. A Marfa megérke­zett, a csempészek partra is szálltak. A Hotel Ruhlban is tervszerűnek látszott minden. Siragusa hallotta a kopogást, amint a csempészek beléptek a 333-as szobába. Még azt is hallotta, amint becsukták maguk mö­gött az ajtót. De azután egy jó negyedórán ke­resztül hiába figyelt megfeszítetten, egyetlen hangot sem észlelt a lehallgatókészüléken. Úgy vélte, hogy a technika mondta fel a szol­gálatot. Nem várt tovább, hanem embereivel együtt rajtaütött a 333-as szobán. Nagy meg­döbbenésére a kábítószer-vevőnek álcázott két emberét a szőnyegen összekötözve, öntu­datlan állapotban találta. Eltűnt a 45 ezer dol­lár is. A két nyomozó — olyan gyorsan és vá­ratlanul történt minden — még a két csem­pész személyleirását sem tudta megadni. Igaz, ez rendelkezésre állt a kikötőt és a szálloda bejáratát figyelő nyomozók révén, de a nyo­mukra többé nem bukkantak. A Marfát pedig hiába szedték szinte izekre, a legalaposabb kutatás után sem találták a kábítószernek még a nyomát sem. Luciano emberei pontos és ala­pos munkát végeztek . . . Egy pap a Szexy Stúdióban Elmer Burke, Vito Genovese bizalmasai­nak egyike nőm tudott lemondani arról a fur­csa szenvedélyéről, hogy rendszeresen fel­keresse azt a “Szexy Studió”-t, amely az 51. utcában működött, őt dollár beléptidijért — sok hasonló működik New Yorkban és az Egyesült Államok más városaiban — mezte­len nőket fényképezhet itt bárki. A modellek tetszés szerinti pózt vesznek fel, s az sem baj, ha valakinek egyáltalán nincs film a fényké­pezőgépében . . . Szó sincs róla, ezeknek a “stúdióknak” vaj­mi kevés közük van a fotóművészeihez, annál több a pornográfiához és a prostitúcióhoz. Ez a legolcsóbb módja annak, hogy egy nőknél nem túlságosan sikeres amerikai meztelen nőt láthasson. A nagy forgalom, kis haszon elvére építenek a vállalkozók, akik egyébként ezeket a “foto-studiókat” rendszerint más, már drá­gább, s “teljesebb szolgáltatást” nyújtó intéz­ményekkel együtt működtetik. Az üzleti gya­korlat szerint sok vendég, aki eredetileg csak öt dollárt szánt egy “kis kiruccanásra”, a lá­tottak után már úgy felvillanyozódik, hogy sokkal többet is hajlandó fizetni, csakhogy le­csillapodjék. Elmer Burke egy ilyen stúdiót látogatott, pedig megengedhette magának, hogy sokkal, de sokkal drágább élvezeteknek hódoljon. S nem számölt vele, hogy egy tisz­­teletes látogatásai a “Szexy Studió”-ban fel­tűnhetnek valakinek . .. Pedig feltűntek. A New York-i kikötő vám­hivatalában dolgozott Powers hadnagy, aki egy szép napon a Szex Stúdióban nagy meg­lepetésére találkozott O’Connor atyával, a be­vándorlók lelkipásztorával. Powers és O’Con­nor jól ismerték egymást: mindkettőjüket a kikötőhöz kötötte a hivatásuk. Az aya mindig a vámosokkal együtt szállt fel a befutó hajók­ra, megkereste a bevándorlókat, hogy a “nyáját” rögtön gondoskodásába vegye. Powers csodálkozott, hogyá a jámborság min­taképének tartott lelkipásztor, az isten szolgá­ja olyan helyen magától értedődően mozog, ahová ő a tévelygő is csak némi lelkiismeret­­furdalások árán szokott ellátogani. A furcsa találkozóról be is számolt egyik felettesének, aki már nemcsak furcsának tartotta O’Con­nor atya hobbyját, hanem kifejezetten gya­nakodni is kezdett. E ettől kezdve — titokban — a kikötői hatóságok figyelték a tiszteletes minden lépését. S éppen akkor kapták rajta, amikor befutott az Independence. Hetvenöt bevándorló érkezett a hajón Olasz­országból. O’Connor atya megáldotta őket, s kegyesen szólt hozzájuk. A csendes, dolgos. büntelen életről beszélt, és isten kegyelméről, amelyben a bűnösöket részesíti. Az egyik be­vándorlót könnyekig meghatották a pap sza­vai, s egy mintegy fél méter magas, Pál apos­tolt ábrázoló szobrot nyújtott át hálából ne­ki. A pap magasra emelve vitte a szobrot a partra a vámszolgálat emberei elkérték s át­vizsgálták. S a Sexy Stúdióban támadt gya­nú biigazolódott: a belül üreges szobrot he­roinnal töltötték meg. “Kiskereskedelmi érté­két” — vagyis azt az árat, amelyen végül is eljutott volna a szenvedély rabjaihoz — sok millió dollárra becsülték. A kábítószert le­foglalták. O’Connor tiszteletest pedig letar­tóztatták. O’Connor tiszteletest pedig letar­­kellett kezdenie beszélni. Az ujjlenyomata alapján ugyanis amúgy is kiderült, hogy “O’Connor tiszteletes” Elmer Burke, többször bűntett előéletű gengszterrel azonos. O’Connor, alias Elmer Burke letartóztatá­sát jó darabig sikerült titokban tartani. Ne­hogy a gengszter-szövetség emberei hozzáfér­kőzzenek, azonnal elszállították New York­ból, s Kansas City különlegesen jól őrzöott börtönben folytatták kihallgatását. A fogoly egyezséget kötött a hatóságokkal: hajlandó vallani, ha különleges elbánásban részesül. Az ígéretet megkapta, s akkor részletes vallo­mást tett az elosztókról és közvetítő keres­kedőkről, s arról is, hogy az egész vállalkozást Olaszországból Lucky Luciano, az Egyesült Államokból pedig Vito Genovese irányítot­ták. E vallomás alapján letartóztatták Vito Geno vesét. Riesel tragédiája Genoveséről az Egyesült Államokban min­denki tudta, hogy ő az alvilág, s a kábitószer­­kereskedelem feje, de elitélni mindeddig nem '•’került Tizenkétszer állt már bíróság előtt, de mindig felmentették. Még 1956-ban egy bátor újságíró, Victor Riesel, a tefevizió nyil­vánossága előtt mondta el, hogy Genovese az Egyesült Államok “első számú közellensége”, aki uralma alatt tartja a New York-i kikötőt. (Folytatjuk)

Next

/
Thumbnails
Contents