Magyar Hiradó, 1975. január-június (67. évfolyam, 1-26. szám)
1975-05-29 / 22. szám
at. «m»i magyak híradó IGAZ TÖRTÉNETEK, KALANDOS HISTÓRIÁK KAPITÁNY KONTRA VEZÉRKAR (FOLTTATA») ÚJABB TÁRGYALÁS 1889. junius 3-án Londonban Esterházy interjút adott a “Le Matin” tudósitójának. Ismét megerősítette, hogy a bordereau-t ő irta. és hogy erről Sandherr, Billot, Boisdeffre és Gonse kezdettől fogva tudott. Ugyanezen a napon- 1899. junius 3-án a semmitőszék egyhangúlag úgy döntött, hogy bár egyes tagjai Dreyfust bűnösnek tartják, a feltárt tényekre való tekintettel megsemmisíti az 1894. évi ítéletet, és átadja az ügyet újabb vizsgálatra a hadbiróságnak; ez az utóbbi lépés a nacionalistáknak tett engedmény volt. A semmitőszék döntése tehát tulajdonképpen elítélte Mercier és Boisdeffre 1894. évi törvénytelen eljárását. Adreyfusard'ok egy részének kísérletét, hogy a parlamentben határozatot fogadtassanak el a tábornokok felelősségre vonásáról, nem koronázta siker- jóllehet a szavazás eredménye sokatmondó volt (kétszázhetvenhét “ellene”, kétszázhuszonnyolc “mellette”), A lázas agitáció, a féktelen programuszítás dacára a Dreyfus-ellenesek helyzete nagyon ingataggá vált. 1899. augusztus 7-én összeült Rennes-ben a hadbíróság. A tárgyalásokra Dreyfust is elhozták az Ördög-szigetről. “Megöregedett; harminckilenc éves öregember” — irta róla “The Times” tudósítója. Közvetlenül a tárgyalás kezdete előtt a nacionalista sajtó Mercier közreműködésével folytatta annak a hazugságnak a terjesztését, hogy a vezérkarnak cáfolhatatlan bizonyító' kai vannak Drevfus ellen, de ezeket egy európai háború kirobbantásának kockázata nélkül nem lehet nyilvánosságra hozni. A Dreyfus által irt bordereau-n — állították — II. Vilmos császár megjegyzései is szerepeltek, és ezért azt vissza kellett juttatni a német nagykövethez. aki a dokumentumról fényképfelvételt készített, maid pedig — valószínűleg Esterházy segítségével — még egy másolat készült erről az iratról, és ezt a másolatot terjesztették 1894-ben a bíróság elé. Maga Mercier később, mivel nem merte nyíltan megismételni ezt a tőle kiindult badarságot, már csak egy ilyen “hipotézis” lehetőségéről beszélt. A bizonyítékok régi rendszere szertefoszlott — .fokozatosan uj, szintén hazugságokra és hamisítványokra énült rendszer jött létre. A per nyílt részrehajlással folyt. A tanúként szereplő tábornokok és tiszték naponta tanácskoztak, és mindenkinek kiosztották a feladatát. A bíróság lépten-nyomon akadályokat gördített a védelem elé. A tábornokok részé' ről szinte lenézően kezelt hét biró szánalmas látványt nyújtott. Egy orosz megfigyelő ezt irta a perről: “Engem csak az lepett meg, milyen jelentéktelen figurák ezek a katonák ahhoz a rendkívüli felelősséghez mérten, amely ebben az ügyben rájuk hárul. A hadbíróság komikusán dörgedelmes apparátusban — a sisakok, szuronyok és kardok mellett, a “vállhoz” és “fegyverbe” kiáltások közepette — szinte homályba veszett a nagy pulykakakasra emlékeztető ügyész furcsa feje, a bírósági elnök szörnyen hosszú ősz bajusza ... Carriére őrnagy, az ügyész, úgy festett, mintha csupán a “tanu”-nak, Mercier tábornoknak az ordonánca volna. — Carriére! ~ ripakodott rá hirtelen a rettegett tábornok. — Tábornok ur ... — Miért engedi, hogy a védelem igy viselkedjék? — De én abba nem avatkozhatom bele . . . — Mindig be kell avatkozni! ELÉGTÉTEL Dreyfust két ügyvéd védte: Demange és Labori. Mindkettő remek szónok, az utóbbi Zola perében is szerepelt. Demange igyekezett az ügyet úgy kezelni, mintha szokásos bünperről volna szó. Azt remélte, hogy ha pontosan kimutatia a bizonvítékok plécr+olen voltát, sikerül megértenie álláspontját a hadbírókkal (mintha ugyan tárgyilagos bírák előtt állna!) és felmentő ítéletet érhet el. Labori a bizonvitási eliárás ragyogó végig vitelé vei a klerikálisok és a militaristák féktelen gyűlöletét vonta magára. Még merényletet is követtek el ellene: rálőttek, és a sebe miatt tiz napig nem vehetett részt a tárgyaláson. A tábornokok megpróbálták zsarolni is ezt a ma' róan gúnyos, szellemes és ékesszóló ügyvédet, de ezzel a módszerrel is kudarcot vallottak. A bíróság minden uton-módon akadályozta a tevékenységét. “Megállapítom — mondta keserűen Labori —, hogy mindannyiszor megvonják tőlem a szót, mihelyt az ellenfelet olyan falaira sodrom ahol V<Waipn velem szembeszállni.” Kollégájától eltérően Labori nem volt hajlandó az ügy politikai oldalát elködösiteni. Ugyanakkor mégsem lehet őt annak a “titán”-nak, Mercier olyan engesztelhetetlen ellenfelének tekinteni, amilyennek sok kortársa ábrázolta (és amilyennek, úgy látszik, önmaga is tartotta magát.) A katonai törvényszék üléseinek megnyitása előtt néhány nappal egy katolikus lap, a “La Croix” provokációs célzattal kinyilat' koztatta: “Már nem kérdik, bünös-e vagy ártatlan Dreyfus. Azt kérdezik, ki lesz úrrá másikon: az ellenség vagy a hadsereg barátai.” A védőbeszédet csak Demange tartotta. Mathieu Drevfus, Jaurés és még néhányan rábeszélték Laborit, mondjon le védőbeszédének megtartásáról, nehogy a katonai mundérben feszitő bírákat felingerelje. Egyébként a beszéd aligha j;udta volna a bíróság döntését megváltoztatni. A bírák egymás közt megjegyezték, hogy bár hivatalos vádanyag nem tartalmaz bizonyítékokat Dreyfus árulására, vannak más adatok, amelyek bűnösségéről tanúskodnak. A törvényszék tagjai öt szótöbbséggel kettő ellenében bűnösnek nyilvánították Dreyfust, de az enyhítő körülmények figyelembevételével ezúttal tízévi börtönre ítélték . . . 1904 márciusában a Legfelsőbb Bíróság Büntető Tanácsa határozatot hozott arról, hogy foglalkozni kell az “ügy” felülvizsgála' tával. A semmitőszék valamennyi tanácsának együttes ülésén azután megsemmisítették a rennes-i haditörvényszék Ítéletét. Dreyfust parlamenti határozat alapján visszavették a hadseregbe, őrnagyi rangban újra a vezérkarhoz osztották be, és a Becsületrend Lovagja érdemrenddel tüntették ki. Ő azonban azonnal nyugdíjazását kérte. Picquart is visszakerült a hadseregbe dandártábomoki rangban. Az “ügy” egy másik hőse, Emilé Zola, ebben az időben nem élt. Hamvait 1908 júniusában a Panthéonban helyezték el. VÉGE * * * CHRISTINE ES A MINISZTER Christine Keeler kisasszony afféle “good time-girl” (vagyis “kellemes időtöltés kisasszony”) volt, és Profumo angol hadügyminiszter a karrierjét adta érte .Igaz, Christine Keeler kisasszony emlékirataiban, amelyért egyes források szerint narmincezer, mások szerint ötvenezer fontot fizettek, nagy elisme' réssel emlékezett meg róla: “Úgy bolondult értem, mint senki a sok férfi közül, akikkel az elmúlt években . . . megismerkedtem . . .” "KÉSŐBB TUDTAM MEG, HOGY HADÜGYMINISZTER" A hadügyminiszter és a “kisasszony” egy bizonyos Stephen Ward közvetítésével a hírhedt clivedeni kastélyban ismerkedett meg egymással. Mindez 1961-ben, egy forró júniusi éjszakán történt, és Keeler kisasszony még 1963-ban, két esztendő után is jól emlékezett a részletekre, ami — tekintetben véve tekintélves forgalmát — talán azt bizonyítja, hogy számára sem volt közömbös a miniszter. Folytatjuk