Magyar Hiradó, 1975. január-június (67. évfolyam, 1-26. szám)

1975-03-27 / 13. szám

at. oldal MAGYAR HÍRADÓ IGAZ TÖRTÉNETEK, KALANDOS HISTÓRIÁK ELÉGETTÉK-E AZ ORLEANS-I SZÜZ-ET? (FOLYTATÁS) Ál-Johannák Ezek szövegek már 1683-ban megjelentek a “Mercure Galant” cimü lapban, és szenzáviót keltettek. Ugyanakkor közzétették Jeanne des Armoises házassági szerződését, bár később az eredetit nem sikerült megtalálni. Lehetsé­ges, hogy a szerződés hamisítvány, melyet Vinet atya fabrikált a XVII. században. Ez vo­natkozik arra az adománylevélre is, amely a “Lotaringia története” cimü régi műben ta­lálható. E szerint Robert des Armoises bizo­nyos birtokokat adományozott feleségének, “Johannának, a Francia Szűznek”. Az ado­mányozásra vonatkozó mondatot ez a magya­rázat követi: “Ez az orléans-i szűz, vagy in­kább az a kalandornő, aki felvette az orléans-i szűz nevét, és férjhez ment Robert des Ar­moises nevű nemesurhoz”. Ismerjük Jeanne des Armoises életét az ezután következő há­rom évben is, azaz 1436-tól 1439-ig. Meg kell jegyeznünk, hogy ebben a három évben a la­kosság ingadozott: nem tudta eldönteni, higy­­gyen-e azoknak a híreszteléseknek, melyek szerint Johanna megmenekült. Egyrészt a du Lys fivéreknek 1436-ban fizettek a “megmene­kült” Johannától származó levélért, másrészt viszont a lelki üdvéért mondott halotti misé­ért is 1439 májusában, éppen Armoises-né Orléans-ba érkezésének küszöbén. VII. Károly politikájában csakhamar for­dulat következeit be. 1436-ban, amikor meg hóditotta Páriszt, a király még nem döntött, érdemes-e Jeanne des Arboises-t a csoda foly­tán megmenekült orléans-i szűznek nyilvání­tani. (Országszerte súlyosan elitélték Károlyt, mert mit sem tett a Szűz megmentéséért.) Most azonban a király már jobbnak látta, ha nem teszi ki magát a kalandornő zsarolásának, hanem az igazi Johanna emlékét használja ki a maga céljaira. Eközben Jeanne des Armoises Orléans-ból olyan területre ment, ahol még folytak a har­cok az angolok ellen. Találkozott Giles de Rais marsallal, aki jól ismerte az igazi Johannát. A marsall megbizta a nőt, vezesse a csapato­kat Pcitoutól északra. Hogyan zajlott le Jean­ne des Armoises katonai karrierje, arra nem derült fény. 1440-ben Párizsba ment ahol a nép már régóta türelmetlenül várta. A párizsi oarlament azonban, mely abban az időben bí­rósági intézmény volt, elrendelte — nyilván­valóan a királlyal egyetértésben —, hogy nem szabad a fővárosban Jeanne des Armoises-nak lelkes fogadtatást rendezni. Még mielőtt Pá­rizsba ért volna, útközben letartóztatták, és a parlament elé vezették, amely névbitorló­nak nyilvánitotta és pellengérre állította. A nő adott néhány felvilágosítást a múltjára vonatkozóan. Elmondta, nogy járt Itáliában, feloldozást kérni a pápától, amiért szüleit megverte, majd részt vett a háborúban, s ezért katonaruhát vett fel. Ebből támadt az az öt­lete, hogy az orléans-i szűznek adja ki magát. Miután Jeanne des Armoises elismerte a név­bitorlást, szabadlábra helyezték. Hol fejezte be életét, az homályban maradt. Robert des Armoises halála után állítólag újra férjhez ment, ám egyes kutatók úgy vélik, hogy ez nem ugyanaz a nő volt. Egy dokumentum sze­rint, mely 1457-ből származik, bocsánatot nyert szűznek nevezte magát. Két csaló Tény, hogy 1440 után ál-Johannák bukkan­tak fel: egy 1452-ben Anjouban — ezt a nőt az orléans-i szűz két unokatestvére felismer­te mint Johannát, a másik néhány évvel ké­sőbb. Mindkettőről csakhamar kiderült, hogy csalók. Ezekről az ál-Johannákról csak a ku­riózum kedvéért szólunk, meg azért, mert eb­ből is látszik, milyen sokáig nem akart a nép beletörődni a nemzeti hősnő pusztulásába. Bonyolultabb a dolog Jeanne des Armoises esetében, akinek orléans-i élményeit, mint láttuk, nehéz megmagyarázni, ha őt szélhá­mosnőnek tartjuk. Igaz hogy bármiféle “fel­ismerés” vajmi keveset bizonyít, mert lehet olyan okot találni, amely “felismerésre” kész­tethette a lotaringiai hühérurakat. VII. Ká­rolyt, de még a du Lys fivéreket is. Ámde ugyanilyen joggal gyanúsnak tarthatjuk Jeanne szélhámosságának “leleplezését” is, szintúgy a bűnbánó vallomást, melyet a pá­rizsi parlament tőle kicsikart. Jeanne des Armoises megjelenéséről rég­óta tudunk; Anatole France is megemlíti Jean­ne d’Arcról irt életrajzában. Még a 19-ik szá­zad elején is időről időre megjelent néhány mü, melyeknek szerzői kétségbe próbálták vonni Johanna tűzhalálát. Az utóbbi két év­tizedben egész irodalom keletkezett Johanna megmeneküléséről. E müvek közül néhányat nyíltan reakciós tendencia jellemez, más mü­vek szerzői viszont éppen az ellen lépnek fel, hogy klerikális szerzők Johanna történetét egy katolikus szent életévé torzítsák el. Van­nak persze olyan könyvek is, amelyek a régi történelmi rejtélyt szenzációkeltésre használ­ják ki. Adjuk át a szót az “ortodox” változat egyik ellenfelének, a föntebb már idézett Grimod­nak, aki “Elégették-e Jeanne d’Arcot” címmel irt könyvet az orléans-i szűzről. Grimod Johannának nem a megmenekülé­sét tartja legendának, hanem a máglyahalálát. Úgy véli, hogy ezt a legendát az orléans-i szűz környezete terjesztette azért, hogy a vérta­­nuság dicsfénye övezze a leányt. Jeanne des Armoises orléans-i tartózkodásával kapcso­latban Grimod figyelemre méltónak tartja, hogy a nőt felismerték a város polgárai és nemesei, akik az ostrom idején jól ismerték Johannát. Ezek az emberek Johannával egvütt még VII. Károly reimsi koronázásán is részt vettek. Azóta pedig nem sok idő, csak mintegy hat év telt el. Van-e jogunk ma, több mint öt év­század múltán kétségbe vonnji azt a megálla­pításukat, hogy a városba érkezett “Armoi­ses-né” azonos az orléans-i szűzzel? Ráadásul úgy kétségbe vonni, hogy nem is tudjuk bi­zonyítékok felvonultatásával megindokolni, mi késztethette ezeket az embereket arra, hogy részt vegyenek egy csalásban vagy áldo­zatul essenek a szélhámosságnak. Hiszen az az érv, hogy a du Lys fivérek haszonlesésből ismerték el Jeanne des Armoises-t a nővérük­nek, szintén merő feltételezés. Emellett nem szól egyéb, csak az ifjabb fivér, Pierre du Lys szorult anyagi helyzete s az, hogy mindketten kaptak — egyébként csekély — jutalmat Jeanne des Armoises levelének továbbításá­ért. Érdekes, hogy az utóbbi, mihelyt Lota­­ringiában megjelent, azonnal sietett kapcsolat­ba lépni a fivéreivel; vakmerő lépés ez egy névbitorló részéről, ha csak nem előzetes meg­egyezés következtében tette, ilyesmiről azon­ban sehol sincs szó. Különben pedig miért nem kérdezte meg senki Johannától, hol töltötte az előző öt évet. amely megmenekülése óta eltelt? Ö maga sem érintette ezt a kérdést — legalábbis a rendel­kezésre álló források egyikében sem történik emlités erről. Nyilvánvaló, hogy volt ok erre a hallgatásra, s ez a körülmény egyáltalán nem ingatta meg a Jeanne des Armoises állí­tásainak igaz voltába vetett hitet. Grimod véleménye szerint érdemes to­vább kutatni. A kérdés az: vajon az orléans-i szűz valóban elégett-e a máglyán 1431. május 30-án Rouenban, s nem lehet-e találni vala­miféle adatokat arról, hogy sikerült kicsúsz­nia hóhérai keze közül? Nincs akta a kivégzésről Mint már említettük, a roueni per minden részlete ismeretes, fennmaradtak a teljes jegy­zőkönyvek. Hiányzik azonban egy fontos do­kumentum: az a hivatalos akta, amely igazol­ja Johanna kivégzését vagy legalább említést tesz az ítélet végrehajtásáról. Garcon akadé­mikus, jeles francia .jogász, aki tanulmányoz­ta Jeanne d’Arc történetét, azt Írja, hogy ilyen akta lefektetése az akkori bírósági szabályok értelmében volt kötelező. (Folytatjuk)

Next

/
Thumbnails
Contents