Magyar Hiradó, 1975. január-június (67. évfolyam, 1-26. szám)
1975-03-20 / 12. szám
.MAGYAR MIKADO 15. oldal A FEKETE BIKA Irta: HALMI DEZSŐ Lassan, cammogva haladt a tehervonat Miskolc felé. A kis, vontató mozdony nehezen birkózott meg a széllel, a szembevágó esővel. Egy csillag nem volt az égen, őszi eső szitált végig a sötétbe burkolt mezőn. 1884. évet jelzett a kalendárium. A mozdonyvezető előrehajolva figyelte a sínpárt, szemét jól neki kellett mereszteni az éjszakának, mert a világitó lámpák fénye nem sokat mutatott a kereszt-csikban hulló esőben. A mozdony előtt feltűnt egy fekete tömeg, nagy puffanás, a masina maga is megrázkódott az ütéstől, a vezető fékezett, a mozdony azonnal engedelmeskedett al parancsnak, hiszen nem sok biztatás kellett volna, hogy végleg a pihenést válassza. Ekkor még nagyon kezdetleges volt a vasúti forgalom, különösen ezen a vidéken, hiszen a rendszeres közlekedés csak 1880 január 8-án indult meg! A MÁV. a mozdonyok egy részét az Északi Vasut-Társaságtól szerezte be s az itteni forgalomban a ,,355” sorozat számú gépeket állitotta be. E kis mozdonyok ma már csak múzeumokban találhatók meg. jHa valaki szeretne összehasonlítást tenni, milyenek is voltak ezek a régi járművek, akkor példának hozhatom fel a Miskolc-Mezőcsát között, az 1920j-as évek elején közlekedő ,,377”-es, valamint az 1930--as 1 években is látható ,,275”-ös sorozatszámu mozdonyokat, vagy ,, mozdony kákát”. Ez utóbbiak egészen a ill. Világháborúig maradtak forgalomban. Ha valáki visszaemlékszik, mi ezeket a kis vontató „játékszereket” csak ,,Kávédaráló”-nak, ,,Muki”-nak, vagy ,,Kacsá”-nak hívtuk. Csak lassú szuszogással, fújtatva jobbról-, balról indultak el s nem egy esetben fordult elő, hogy hamarabb értünk az állomás végére, mint a mezőcsáti szerelvény. A mozdonyvezető ötven év körüli férfi volt. Ápolt, szőke korszakán övezte arcát és jóságos, kék szemei megértést, barátságot sugároztak. Származása német volt, egy régi „soltész” (:A soltész telepítési vállalkozó volt, ki a királlyal, földesurral állapodott meg lakatlan területek betelepítésére. Az uj földet ő parcellázta, jelölte ki az uj község helyét és minden adófizetéstől mentes volt.:) családból származott, Krompachban született. Lakatos mesterséget tanult. Látva azt a sok becstelen, igazságtalan meghurcoltatást, melyeknek vége legtöbb esetben a bitófa volt, az 1848-49-es Szabadságharc után Miskolcra költözött. Elitélte a Habsburgok, Ferenc József és osztrák tábornokok kegyetlenkedéseit. Egy magyar, nemes leányt vett feleségül, kinek apját Haynau pribékjei küldték a halálba. De térjünk vissza oda, ahol azon a bizonyos éjszakán megállt a vonat. Abban az időben nem volt kellemes dolog mozdonyt vezetni, mert a vezető ki volt téve az időjárás minden veszélyének és szeszélyének. A vezetőfülke nem volt fedve, bevágott az eső, keresztbe süvített a szél, a kavargó hó pedig az arcokon és a kazánon olvadt el. Amint a vonat megállt, a mozdonyvezető a fűtővel együtt leszállt és keresték azt a fekete tömeget, ami a vonatnak ütődött. Nem sokáig kellett tűnődniök, mert az egyik kocsi mellett vergődve találtak egy fekete bikát, mely éppen az utolsókat rúgta. Ketten sem tudták megmozdítani a hatalmas állatot, igy sorsára hagyták és folytatták Útjukat Miskolc felé. Rácz mozdonyvezető azonnal jelentette az esetet feletteseinek, jó német-magyarsággal mondva el, hogy miképpen múlt ki egy bika, valahol Csincse-tanya közelében. A tulajdonos sem hagyta annyiban a dolgot, nem nyugodott bele a bika elvesztésébe, mely kis jövedelme egy részét biztosította, ügyvédet fogadott és beperelte a MÁV.-at. A törvényszéki eljárást Miskolcon folytatták le, a MÁV., mint alperes kapta meg az idézést. A miskolci Üzletvezetőségnek gyűlt meg a baja a bikával és fel kellett készülniük a tárgyalásra. Kihallgatásra idézték be Rácz mozdonyvezetőt. A jegyzőkönyvelést négytagú bizottság végezte. Hívja be Rácz Jánost, — kiabált ki az egyik a folyosón ácsorgó altisztnek. Rácz mozdonyvezető még egyet szippantott pipájából, élvezettel eregette ki a füstöt, kiverte pipáját, a hamut eloltotta, majd a pipát e szavakkal nyomta az altiszt kezébe: „Erre meg úgy vigyázni maga, mint a két szememre, mert ha nem, én kitekerni maga nyaka.” Na Rácz ur gyüjjék csak be, az urak akarják magát meghallgatni, — vágott vissza az altiszt, amint a meleg pipát markában szorongatta. No, üljön le Rácz Bácsi és mondja el nekünk, hogy mi is történt azzal a fekete bikával. NÉPSZOKÁSOK HÚSVÉTI KISKALAUZ A NYUSZI A PIROS TOJÄS. A képeslevelezőlapok. csokoládészobrok és egyéb „műalkotások” ábrázolása szerint, husvéttájt szövetkezetbe tömörülnek a nyulak és tojásfestéssel foglalkoznak. Köztudomású viszont, hogy a nyúl nem rak tojásokat. Ez a hüllők és a madarak dolga. Akkor hát mégis, miért a nyuszi „hozza”, sőt, „tojja" a piros tojásokat? Tévedésből. Méghozzá a német nyulak tévedéséből. Ez a hagyomány ugyanis német földön született. Első nyomára 1862-ben bukkantak a kutatók. A tévedés pedig a következő volt. Husvét alkalmával korábban gyöngytyukkal és annak tojásaival ajándékozták meg egymást az emberek. A gyöngytyuk német neve: Haselhuhn, amit sok, helyen, rövidítve, Hasel-nak is mondanak. Tehát sokat beszéltek husvét idején a Hasel-ról, meg a tojásairól. A Hasel-tól csak egy hangnyira van a Hase. Ez viszont nyulat jelent! S nyulat is ajándékozgattak, mert a szapora tapsifüles is beletartozott a szép tavaszünnep szereplőinek körébe. A Hasel és a Hase a népies magyarázatban összekeveredtek egymással, s a gyöngytyukok jogos tojásai a nyulak illetéktelen birtokába kerültek. Ezért hozza ma a nyuszi a piros tojást — legalábbis Albert Becker német tudós véleménye szerint. Ámde tudni kell, hogy Svájcban a kakukk, Thiiringiában a gólya. Wesztfáliában a róka. Bajorföldön a kakas foglalkozik pirostojás-szállitással. Ez a különös és természetrajzilag értelmetlen vélekedés végső soron az ősidők szokásaiba és hiedelmeibe gyökerezik vissza. A HIMES TOJÁS TITKA. A rokon finn nép ősi hite szerint az egész világ — tojásból lett. A Kelevala igv szól erről: Tört tojásnak alsó fele / Válik alsó földfenékké. / Tört tojásnak felső fele / A felettünk való éggé... A tojás ősidők óta az élet jelképe minden népnél. Ez őrzi a születés titkát, ez a mindig megújuló élet záloga. Érthető tehát, hogy tavasszal, a természet ujrazsendiilése idején fokozottan is feléje fordul az emberi képzelet, és a tojás: az élet, a lélek „fészke” a Ö letette kalapját, helyetfoglalt és igy folytatta. Kérem uraimnak, en sokat mondani nem tudni. Az iccaka setét volt, eső veri arcom ráncosságát, elől nem látni semmit és jött egy nagy „puff" és a bika kimúlt. A jelenlevők csak hallgattak, mintha nem értették volna az elmondottakat. Hát úgy látni az uraságok nem igen érteni ez ügyben — szólt ismét Rácz Bácsi elmondom újra. „Iccaka is fekete, bivaly-bika fekete, hát mért nem tette az piros lámpás?" Lett erre nagy nevetés, ily logikus válaszra nem számitottak. Hát magának Rácz bácsi teljesen igaza van, — toldotta meg a tárgyalást vezető — a kihallgatást befejezem, az ügyet lezártnak tekintem, a jegyzőkönyvet pedig felterjesztésre rendelem. A továbbiakat az Üzletvezetőség fogja elintézni. A törvényszéki tárgyaláson a bika árát megítélték a tulajdonosnak azzal az indoklással, hogy elvégre minden kobórló. fekete bika nyakába, nem lehet egy égő. piros lámpást akasztani. Az Üzletvezetőségen még hosszú évek múlva is emlegették Rácz bácsi, az én nagyapám vallomását. Mielőtt ezt a kis elbeszélést befejezném, köszönetét mondok a Magyar Közlekedési és Póstaügyi Minisztérium, Vasúti Főosztályának, dr. Balázs Ákosnak, kik a műszaki adatok közlésével lehetővé tették a régi mozdonyok sorozat számainak és neveinek, hiteles, történethű leírását. nak a természet ujraébredése idején. Régi sírjaikból gyakran kerül elő a tojás. Az elhunyt mellé temették, mint a halhatatlanság jelképét. A várfalakba szintén tojásokat építettek be, hiszen a tavaszi tojás, az erő e csodálatos sűrítménye a bástyákat is erősebbé teheti. A himes tojás ajándékozásának szokása Európában a XVI. század során tűnik fel. „írása", himezése, festése egyik próbaköve a népművészek ügyességének. a vízbe mártástól a szagos vizes LOCSOLÓIG. Aki azt hiszi, hogy csak vízzel lehet locsolni — téved. Észak-Németországban és Skócia egyes vidékein friss szellővel frissítik uj tavaszta a lányokat. A legények magasba emelik őket, hadd csipje arcukat pirosra a tenger felől fújó szél. Arrafelé, úgy látszik, erősek a lányok, mert másnap visszaadják a kölcsönt, s a fiukat szellőztetik ki hasonló módon. Az igazi jó szórakozás azonban a Magyarországon divatos locsolkodás. Persze, ebben az esetben is ősi hiedelmek húzódnak meg a kedves szokás mögött. És nem is túlságosan „kedvesek”. Nem egy kutató úgy véli. hogy hajdanában az öntözködés életre-halálra ment. Az erdélyi székelyek vizbevető, vizbehányó, sőt vizbevető hétfőről tudnak. Az elnevezések hátterében talán a tavaszi termékenységbiztositó emberáldozat emléke él. amely az ártó démonokat emberélet kioltásával akarta megengesztelni. Évezredes, hosszú fejlődéssel szelídült ez a szokás — locsolássá. Néhol még ma is vödörrel locsolnak, vagy vályúba fektetik a lányt. A szelídülő erkölcsökre utal a székely öntözővers is: Kártyával nem öntünk, / Mert úgy nem tisztesség. / Kannával megöntünk. / Úgy leszen tisztesség. A kártyát, azaz egyfülű fadézsát tehát már nem tartja „tisztességnek” az erdélyi felfogás, csak a kisebb kannát. A lányok azonban megelégszenek a kis üvegből loccsantott „rózsavizzel” is, s most már, ha hajukra, ruhájukra hullik az illatos permet, jól tudják, hogy éppen varázslat alatt állanak. A locsolás ugyanis egy régi varázsló eljárás játékos maradványa, célja a tél démonainak elűzése, az üde, tavaszi jó egészség és frisseség biztosítása. húsvéti szokások középpontjába kerül. Az egyiptomiak, perzsák, kínaiak, az ősi germán és szláv népek tojásajándékokkal kedveskedtek egymás
