Magyar Hiradó, 1975. január-június (67. évfolyam, 1-26. szám)

1975-01-02 / 1. szám

MAGYAR HÍRADÓ IGAZ TÖRTÉNETEK, KALANDOS HISTÓRIÁK A VÉGZETES ZSEBKÉSTOK (FOLYTATÁS) A két levelet ugyanis — mivel már hosszabb ideje hevertek a bécsi főpostán — felbon­tották és gyanúsnak találták. Az egyikben hatezer, a másikban nyolcezer korona volt, azonfelül pedig két ismert kémnek a címe. A küldemény már csak azért is gyanút kel­tett, mert ekkora összeget nem szokás egy­szerű levélben küldeni, és fokozta a gyanút az is, hogy mindkettőt a porosz—orosz ha­tár egyik városkájában adták fel. 1913 május közepén történt, hogy a bé­csi főpostára két újabb gyanús levél érke­zett. “Nikon Nizetas” névre. Ebben is pénz volt, akárcsak az első két jeligés levélben de ezenkívül a borítékok egyetlen sor Írást sem tartalmaztak. Ronge ezredes, aki az akciót irányította, feltételezte, hogy a ké különböző jeligére, illetve névre érkezett levelek között összefüggés van. így hát a postának és a detektiveknek kiadott utasí­tást kiegészítették azzal, hogy a Nikon Ni­zetas névre érkezett levelek átvevőit le keF tartóztatni. Az “Operabál 13” és a “Nikon Nizetas” címzésű borítékot ugyanaz a férfi vette át azon a bizonyos estén. A postáskisasszony kiadta a leveleket, aláíratta a szokásos el­ismervényt, miután már észrevétlenül meg­nyomta a csengőt. Ez az idő azonban nem volt elegendő a detektívek számára, hogy a hosszú és kanyargós postafolyosón kiérje­nek az ablakhoz. Újabb idő telt el, amig sze­­mélyleirást kaptak, és mire kiértek az ut­cára, már csak annyit láttak, hogy egy fér­fi taxiba száll és elrobog. A bérautó akkoriban még ritkaság volt Bécsben, és ezért feltételezték, hogy a ko­csi utasa senki más nem lehet, mint a le­vél átvevője. A detektívek nem is találtak más kocsit, amellyel követhették volna, kénytelenek voltak megvárni, amig a taxi visszajön állomáshelyére. Közben mindketten szótlanul, idegesen rágták olcsó szivarjuk végét. Tudták, mi­lyen nagy fontosságot tulajdonit nemcsak Ronge, -az akció irányitója, hanem Urbans­­ki ezredes, a vezérkar nyilvántartó irodá­jának főnöke is az ő feladatuknak. És lám, most elszalasztották az üldözendő vadat. Lelki szemeik előtt alighanem távoli, vidé­ki városkában végzendő szürke munka le­begett, amellyel büntetésként számolniuk kellett, ha éppen nem kicsapatás, vagy kényszernyugdijazás a megtorlás. Hiszen kémelháritásban a főnökök nem ismernek pardont. Még Redl ezredes szervezte igy meg. Redl érdeme, hogy annyit fejlődött a kémek, hiszerzők üldözése a Monarchiá­ban. Hires ember volt Redl, aki 1900 és 1905 között minden jelentősebb kémper­ben szakértőként működött. És az ő ne­veltje Ronge. Nem vitás, hogy Ronge ezre­des sem lesz elnéző. A végzetes zsebkéstok A két ügynöknek azonban szerencséje volt. Visszaérkezett a taxi, amelynek rend­számát gondosan megjegyezték. Beültek a kocsiba, és miután felmutatták a sofőrnek a kabátjuk hajtókája alatt viselt zománco­zott titkosrendőri jelvényt, a gépkocsive­zető készséggel elvitte őket abba a kávé­házba, a Kaiserhofba, amely előtt az előző utas kiszállt. Miközben a bécsi utcákon ha­ladt velük a gépkocsi, a két kopó végigku­­tatta. Egy zsebkés tokja akadt a kezükbe, világosszürke szövettok. A kávéháznál si­került megtudniuk, hogy az illető ott má­sik kocsiba szállt és a hotel Klomserba vi­tette magát. A detektívek utánamentek a hotelba, és a portástól tudakozódtak: ki volt az az ur, aki az imént érkezett taxi­vá). — Redl ezredes ur érkezett az imént — mondta a portás. — Civilben volt. A rendőrügynökök önkéntelenül vigyázz­­ba vágták magukat a név hallatára. Nem volt humorérzékük, mert különben eszük­be jutott volna, micsoda bohózati helyzet lenne, ha á pénzküldemény átvevője, egy kém, véletlenül egy házban laknék a kém­­eMritás főnökével, az oroszlán barlangjá­ban, sőt talán éppen a szomszéd szobában. Redl ezredes szokott, katonásan ruga­nyos járásával közeledett. A két detektív vigyázzállásba vágta magát, úgy köszön­tötték a nagyhírű ezredest, akinek folya­matban levő tábornoki kinevezéséről is ér­tesültek. Az ezredes hanyag mozdulattal vette az 1-es számú szoba kulcsát. Az egyik detek­tív mély lélegzetet vett, bátorságot merí­tett, aztán megszólalt. — Bocsánat, ezredes ur. Nem ön vesztet­te el a zsebkése tokját? — De igen — válaszolta Redl ezredes szórakozottan, átvette és zsebre vágta a halványszürke szövettokot. — Már keres­tem. Hol is hagy... Ebben a pillanatban elhallgatott. Tudta már, hogy elvesztette a játszmát. A tok akkor hagyta el, amikor útban a postahiva­taltól a szállodába a kocsiban felvágta a pénzeslevelek borítékját. A detektívek csak ott találhatták meg. És ha átkutatták a ko­csit, ez azt jelenti, hogy keresik a kocsi uta­sát. A kocsi utasát pedig megtalálták, hi­szen ő, Redl, ostoba szórakozottságában maga játszotta ki számukra a legfőbb bizo­­nyitékot. Egy lovassági hadnagy szakitani akar A detektívek egyike követte Redlt, a má­sik pedig jelentést tett. Urbanski altábor­nagy megkereste Conrad von Hötzendor­­fot, a Monarchia vezérkari főnökét. Ur­banski mozgósított emberei közben dolgoz­tak. Felszedték azokat a papirdarabkákat, amelyeket Redl az utcán szétszórt. A fec­niket nyomban a nyilvántartó irodába vit­ték, ahol összerakták és összeragasztották. Postai elismervények egy Stefan H. ulá­­nus hadnagynak küldött pénzekről, valamint Brüsszelbe, Varsóba és Lausanne-ba küldött ajánlott levelekről — mind a három címet kémközpontok fedőcimeiként ismerték a nyil­vántartó irodában, ahol egyébként már min­denki a helyén volt. Urbanski riadót rendelt el, mozgósította embereit, akik már az első órában is sok mindent kiderítettek. Tudták már, hogy Redl ezredes aznap dél­után négy órakor érkezett meg Bécsbe Prá­gából Daimler kocsijával, amelyet 1911-ben 18,000 koronáért vásárolt. A pompás luxus­autót egy karosszériakészitőhöz adta be, hogy az alváz oldalfalát alul fényes bőrrel, a kocsi belsejét bordó selyemmel vonják be. A karos­­szériakészitő vasárnapi túlórára visszatartot­ta munkásait, mert a munkával négy nap alatt el kellett készülniük, az ezredes urnák ked­den már vissza kellett autóznia Prágába. So­főrjét Redl megbízta, hogy vásároljon két gu­mit, aztán útjára bocsátotta azzal hogy ked­den reggel a menetkész autóval jelentkezzék. A karosszériakészitőtől Redl bérautóval ment a Klomer szállodába, ahová tisztiszolgája már délben vonattal megérkezett. A nyilvántartó iroda emberei már azt is tudták, hogy Redlt délután a szállodaszobában meglátogatta egy Stefan H. nevű lovassági tiszt. Stefan H. hadnagy félhatkor távozott, Redl pedig tiz perccel később a postahivatalba ment. Csak később került ki, hogy barátja, aki­hez természetellenes kapcsolatok fűzték, el akarta hagyni az ezredest. A szállodaszobá­ban Redlnek ismét sikerült megnyernie ma­gának szerelmét, de azzal a feltétellel, hogy gépkocsit vesz neki. Ehhez viszont szükség volt arra a pénzre, amely már régen hevert az ő részére — a cári kémközpont küldte — a bécsi postahivatal poste restante ablakánál, de mindeddig rossz előérzettől vezérelve, ha­­lasztgatta az átvételét. "Lőfegyvere van?" Redl — nem tehetett egyebet — visszatért a szállodába. Conrad vezérkari főnök paran­csára ott kereste fel Urbanski, Ronge és Vor­­licek hadbíró őrnagy. Velük volt Höfer, Con­rad helyettese is. Redl halálsápadtan fogadta őket. (Folytatjuk)

Next

/
Thumbnails
Contents