Magyar Hiradó, 1975. január-június (67. évfolyam, 1-26. szám)
1975-02-27 / 9. szám
AMERIKAI MAGYAR VILÁG 11. oldal KETTŐT SZERETEK — Ugy-e lehetetlen egyszerre két fiút szeretni? Erre én is azt mondom, hogy igen, mert éppen ebben a helyzetben vagyok. Már két hónap óta állandóan Jim-mel jártam, amikor szakítottunk, és találkoztam Jason-nal, akibe az első pillanatban beleszerettem. Ezután azonban annyira hiányzott Jim, hogy visszamentem hozzá, jóllehet titokban Jason-nal is találkoztam. De ezt csak Jim-től titkoltam, és Jason tudta azt, hogy Jim-mel néha együtt voltam. Mégis Jim hamarosan kitalálta, hogy Jasonnal milyen kapcsolatom volt. Ezért otthagytam Jasont, de Jim is elhagyott engem nemsokára. Most hát mindkettőt elveszítettem, és nagyon egyedülinek érzem magam, pedig mindkettőt igazán szerettem. Mondja meg nekem, lehetséges-e igazán szeretni egynél több személyt is? VÁLASZ — A tapasztalat azt bizonyítja, hogy sokan egy egész szerelmi hálózatot építenek ki maguknak. Gyakorlatilag azonban az a valóság, hogy ön sem Jim-et, sem Jason-t nem szerette igazán. Nagy különbség van az igazi szeretet és a futó szerelem között. Márpedig az ön magatartása azt mutatja, hogy csak játszótársakat keresett magának, mert egyik férfi iránt sem tanúsított tántoríthatatlan hűséget és becsületességet, ez bizonyos. Tisztázza önmagában ezt a kérdést, és ebből az összevissza „kettős szerelemből” vonja le a tanulságot, hogy eg\ tiszta és igazi kapcsolatot köthessen valakivel, aki önnek is ugyanazt ajánlja fel. * * * BOLDOGTALAN — Huszonhárom éves, elvált asszony vagyok és van egy hat éves lányom. Most nemrégen jegyességre léptem egy remek férfival és úgy tervezzük, hogy nagy esküvőt rendezünk. Első házasságkötésemet a szüleim intézték, mert kiestem az iskolából, és túl fiatal voltam ahhoz, hogy munkát vállaljak. A vőlegényem mindezt tudja és úgy érzi, hogy most már méltó vagyok a fehér ruhára, amiről mindig álmodtam. Anyám azonban azt qánjja, hogy csendben tartsuk meg a házasságkötésünket a lelkészlakban és csak a családot, meg néhány rokont hívjunk meg egy kis hivatalos fogadásra. Kérem, írja meg, viselhetek fehér ruhát és fátyolt vagy nem! VÁLASZ — Nincs törvény az ellen, hogy a menyasszonyi ruha fehér legyen. Mostanában azonban már kiment a szokásból és furcsa lenne sokaknak, meg költséges is. Mért nem köt egyességet úgy, hogy nem fehér ruhában lesz, de fátyolt viselni fog? A fogadásnak a méretei és az, hogy vajon fog-e táncolni, a vőlegényétől függ, és attól, hogy ön valójában hogy akarja tölteni a lakodalmat. Nincs rá ok, hogy a ceremóniát csak a lelkészi irodára korlátozzák. Jó szerencsét! * * * MRS. M. BRONX — Tulajdonképpen éppen nem is tudom miért írok, csak szeretném magamat kipanaszkodni valakinek. Uj lakásba költöztünk, szebb is, nagyobb is, mint a régi. Olyan boldogan foglalkoztam a berendezéssel, a beosztással, de a végén rájöttem, hogy a családból most már mindenkinek megvan a kényelem, csak nekem nem jut egy békés kis sarok. VÁLASZ — Sok asszony van ugyanígy. Többnyire az a helyzet hogy a háziasszony örül, ha mindenkinek biztosítja a kényelmet az uj lakásban. Férjének, gyerekeknek teljesedik a kívánsága, csak éppen neki nem jut egy kis zug sem, amit magáénak nevezhet. ahová néha visszahúzódhat egy órácskára. Vannak asszonyok, akiknek erre nincs is szükségük, nem zavarja őket, ha zaj van körülöttük, ha szól a rádió, a televízió, cseng a telefon, lármáznak a gyerekek. Mindenesetre meg kellene próbálnia egy sarkot kisajátítania magának. Lehetne talán betenni a konyhába egy kis asztalkát és karosszéket állólámpával és mosogatás után ez lenne a maga „szalonja”. Vagy rendezkedjen be ilyenmódon a hálószobában, aminek megvan az az előnye, hogy az ajtót is becsukhatja. Talán van egy kis benyíló a bejáratnál és azt rendezhetné be magának. Tudom, hogy a háziasszony számára mindig a család kényelme az első, de azért minden asszonynak szüksége van néha egy kis magányra. * * * MISS C.L. — Nagyon kedvelem az udvarlómat. Mindkettőnknek komoly a szándékunk. Csak az bánt, hogy nagyon hanyagul öltözködik, pedig megtehetné, hogy rendes ruhákat viseljen. Nem tudom, hogyan mondjam meg neki. VÁLASZ — Egy kis női fifikával segíthet a dolgon. Például mondja neki a következőt: „Ha maga nem törődik a ruhájával, akkor én se merek öltözködni, mert félek, hogy lenéz a hiúságomért. Pedig én úgy szeretnék tetszeni magának!” Az ilyen tapintatos megjegyzés, a férfi hiúságát legyezgeti és ennek a módszernek eredménye lesz. KÉTES DICSŐSÉG — Nekem sosem kell otthon elszámolni a pénzzel. A feleségem már a gyárkapunál elveszi tőlem... A szupermarket dús élelmiszerpolcai között jár egy asszony. Egy férfi követi. Egyszerre csak a nő felkiált, követője igyekszik kirohanni az üzletből, de egy rendőr katjába fut. Kiderül, hogy körözött, fegyveres bűnöző. Az üzletvezető hálálkodik a nőnek: — Asszonyom, rendkívül hálás vagyok. Ha nem kiáltott volna föl, esetleg vérfürdő lett volna itt. Honnan tudta, hogy ez az ember veszélyes gonosztevő? — Semmit sem tudok — mondja mérgesen az asszony. — Csak azért kiáltottam föl, mert maguk megint felemelték az árakat.-o -— Gondolja, elérem még a vonatot? — Csak ha nagyon jól tud futni. Most öt perce hogy elindult.- o-A vendéglőbe belép egy férfi, szeme rögtön az egyik asztalhoz téved, ahol igen csinos asszony ül. Nézegetni kezdi, s lám, az asszony, mintha visszamosolyogna rá. De a mosolyt hirtelen szigorú, elutasító tekintet váltja fel. — Ezt meg hogy értsem?! — fordul a férfi panaszosan a közelben álló úrhoz. — Nézze azt az asszonyt. Néhány másodperce még visszamosolygott rám. most meg olyan, mint egy jéghegy. — Hja, uram — helyesel a másik —, az én feleségem tényleg kiszámíthatatlan. EMBEREK ÉS ESETEK VÁLTOZNAK AZ IDŐK Ha az ember több éven át jár ugyanarra a fürdőhelyre. lassan a második hazájának érzi. Megérkezéskor rögtön lemegy a partra: megvan-e a tenger, megvannak-e a sirályok, a kabinok. S boldogan állapítja meg: a tenger is megvan, a sirályok is. a kabinok is. Aztán keresni kezdi a tavalyi, tavalyelőtti ismerősöket. Rendszerint azok is megvannak. Persze, akadnak olyanok is, akik eltűnnek, néha évekig. Nicole öt évvel ezelőtt volt a kabinszomszédom. Akkoriban tizenegy éves lehetett. Vékony, csontos, hosszú lábú kislány. Egyszer véletlenül benéztem a kabinjukba, amikor éppen fürdőruhát cserélt. — Forduljon el! — takarta el gyorsan a mellét. — Miért forduljak el? Nincs ott semmi — mosolyogtam. — De majd lesz — felelte magától értetődően. Aztán öt évig nem láttam. Amikor újra találkoztunk, akkor már volt mit takargatnia. Fiú is hasalt mellette a homokban, egy suta kamasz, beakasztott kezekkel, lábakkal. Sütött a nap. Nicole kente a vállát olajjal. — Kenje be a hátamat is — mondta a fiúnak. — Jól, az egészet. A fiú óvatosan kenegette a lány hátát. — Meddig? — kérdezte zavartan. — Ameddig meri — felelte kacéran Nicole. A fiú nem merte túl mélyen. így változnak az idők. KIVÁNCSI TUDÓS Franciaországban történt, a színhely egy várkastély, a Loire völgyében. Vagy hatszáz várkastély áll a leghosszabb francia folyó mentén, rozzantak; van, amelyiknek milliomos a tulajdonosa, de olyan is akad, aki töpörtyűt ebédel papírból. (A hitelességhez azért ne ragaszkodjunk.) Ennek a várkastélynak az ura gazdag, de viszont öreg és beteg. Egyszer aztán az öreg monsieur állapota válságosra fordult. A család lehozatott hozzá két párizsi profeszszort. A professzorok elbűvölten csodálták a XIII. században épült várkastélyt, az ősparkot, s miután megvizsgálták a címeres ágyban nyögdécselő beteget, konzíliumra vonultak vissza. A konzíliumot a lovagteremben tartották. A hatalmas, kongó helyiségben körös-körül az egykori lovagok páncéljai csillogtak. S hogyan, hogy nem, az egyik professzor leemelte az egyik páncélöltözék sisakrostélyát. Szóval az egész fejet. Aztán — lehetséges, hogy annak a whiskynek a hatása alatt, amelyet az inas az asztalra készített — a fejére húzta. Eddig nem is lett volna semmi baj. Elvégre, egy tudós orvos is lehet kiváncsi: milyen a világ sisakban. A baj ott kezdődött, hogy a sisak nem jött le. Bárhogy rángatták, kalapálták, a sisak nem mozdult. S az idő telt. A család nem tudta mire vélni a már egy órája tartó konzíliumot. Valaki bekopogott a lovagterembe. A válasz: rögtön. De a rögtönből legalább egy fél óra lett. Végülis segitségkérésre szánták el magukat a professzorok. Becsengették az inast. Az se boldogult a sisakkal. Sőt még a szakácsné se, aki egy hete múlt száz kiló. A sofőr eltűnt valamerre, más valakit pedig, aki ért á szerszámokhoz, nem tudtak előkeriteni. Az egész kastély ott tolongott a sisakos professzor körül, minimum mosolyogva. Akik nem bírták, kirohantak a folyosóra röhögni. Egy nagynéni maradt csak a várur ágyánál, süket volt és nem értett semmit. Aztán a beteg elvesztette az eszméletét. A nagynéni kiabált. Nem volt más megoldás: a professzorok futottak a betegszobába, sisakban, sisaknélkiil. Amikor a nagynéni meglátta a sisakos professzort, felsikoltott. Erre a beteg magához tért. s mivel férfi volt. felüvöltött. De utána még élt tiz évig. Ez volt a sisakos professzor esete. Aki nem hiszi, járjon utána. Fendrik Ferenc
