Magyar Hiradó, 1975. január-június (67. évfolyam, 1-26. szám)

1975-02-06 / 6. szám

MAGYAR HÍRADÓ IGAZ TÖRTÉNETEK, KALANDOS HISTÓRIÁK PUSZTÍTÓ mérgek és terjesztői (FOLYTATÁS) A kikötő az illegális kábitószer-behozatal ka­puja. Sokféle uton-módon csempésznek ugyan az Egyesült Államokba kábítószert, de az “áru” oroszlánrésze mindig óceánjáró hajóké kai érkezik, mégpedig álcázva. A szindikátus főnökei éppen ezért azzal is biztosították a drága rakományt, hogy bizalmi embereik egész sorát helyezték el a dokkmunkások, a szállítmányt a kikötőből tovább juttató szál­lítómunkások között. A gengszterek bizalma­sai terror alatt tartanak mindenkit. Abe Telvi 23 éves volt, s a kábítószer rab­ja. Többször volt már dolga a rendőrséggel, többször került rövidebb időre börtönbe ká­bítószer-fogyasztásért. Őneki kellett “figyel­meztetnie” Rieselt, s ezzel mindazokat, akik úgy érezték, valamit tenni kell az alvilág rém­uralma ellen. S Abe Telvi elvállalta, mert pénzt Ígértek neki. A pénz pedig kábítószert jelentett, s enélkül Telvi már nem tudott él­ni. A televíziós adás után Telvi megvárta Rie­selt a parkolóhelyen, s mielőtt az újságíró a kocsijába szállhatott volna, maró folyadékot öntött az arcába és elmenekült. Riesel másnap este ismét a tv-kamerák előtt ült, de kötést és fekete szemüveget viselt. Las­san, méltóságteljesen szólt a nézőkhöz: “Teg­nap este még a szemembe nézhettek, ma azon­ban csak két üres, mullpólyával beragasztott üregbe tekinthetnek. Megvakultam, és az or­vosok semmi kétséget sem hagytak afelől, hogy soha többé nem fogok látni. A kikötőben uralkodó gengszterek vakítottak meg, mert felléptem ellenük. Ez a merénylet bizonyára csupán az első figyelmeztetés volt, hogy hall­gatásra bírjanak. De nem fogok hallgatni. Amig csak lélegzeni tudok, követelni fogom, hogy ezeket a gengszter-faj zatokat irtsák ki. Több mint harminc éve terrorizálják orszá­gunkat a legsötétebb bűnözők anélkül, hogy a hajuk szála is meggörbülne. Kormányunk állandóan hangoztatja, hogy Amerika a föld legszabadabb, leggazdagabb és legszebb orszá­ga, ez a szabadság azonban nem lehet szabad­ság a gengszterek számára. Amerika nem lehet a bűnözők paradicsoma. Ezeknek az állapotok­nak véget kell vetni.” Mire megállapították a merénylő kilétét, az már halott volt. Abe Telvit megbízói eltették láb alól, nehogy rájuk vallhasson. És sorra meghaltak mindazok, akik valóban lényeges vallomást tehettek volna a biróságok előtt a gengszterszindikátusokról. Érthető hát, mi­ként lett egyre idegesebb Elmer Burke, a vád tanúja a Vito Genovese elleni perben a tár­gyalás közeledtével. Szerette volna még egy­szer alaposan megbeszélni az államügyésszel az ügyet. Az államügyészség képviselőjét vár­ta, amikor december 2-án 11 és 12 óra között két börtönőr lépett a cellájába az államügyész, a börtön fogadószobájában várja őt, tartson velük. Riadó a börtönben Hármasban beszálltak a liftbe, felmentek a tizenhatodik emeletre. Az őrök a 16/384. számú helyiségbe akarták vezetni a foglyu­kat, de akkor kinyílt á szemben levő ajtó, s egy határozott, az őrök vallomása szerint ci­vil ruhát viselő férfi valamilyen különleges igazolványt mutatott fel nekik és közölte, hogy a fogollyal négyszemközt kíván beszélni. Bevitte magával a szobába. Az őrök pedig a folyosón várakoztak egy pádon. Egy-két perc múlva mintha kiáltást hallottak volna, de nem tulajdonítottak ennek különösebb jelentősé­get, valószínűnek néhány pofont vagy rúgást — máskor és mással is megtörtént ez már. Ké­sőbb azonban a szirénák riadót jeleztek — mint kiderült azért, mert valaki megpillan­totta a börtön udvarán heverő holttestet. A vész jelre a két őr berohont abba a szobába, amelybe a civil ruhás férfi Bürkét vezette. A szoba üres volt. Megdöbbenve látták, hogy ez egyike a börtön azon kevés helyiségének, amelynek ablakán nincs vasrács. A civil ru­hás férfi szőrénszálán eltűnt. Lent az udvaron pedig ott hevert Burke teteme. Másnap meghalt Pietro Megini, az a “hivő”, aki a hajón átnyújtotta a “tiszteletesnek” Pál apostol szobrát. A gengszterek véleménye szerint ő sem bizonyult elég hallgatagnak a kihallgatása során. Azonban hiába hallgat­tatta el két emberét — e gyilkosságok tetteseit sohasem találták meg —, Vito Genovese mégis a börtönbe került. Az akkor 57 eszten­dős gengsztervezért 15 évre Ítélték. A szerve­zet azonban megmaradt, sőt Don Vito a bör­tönből is irányította a hálózatot. S nemcsak a nagy gengszterek, hanem a kisebbek is minden eszközt felhasználnak, hogy a nagy hasznot hozó, s nagy körültekin­téssel felépített bűnszövetkezet titkait akár a “végső megoldással” is megvédelmezzék. A kiskereskedők, az úgynevezett peddlerek sem tűrik, ha üzletfeleik, a rendőrség kezébe jutva, beszélnek. Egy szenátusi bizottság előtt zajlott le ez a párbeszéd: Tanú: Tudomásom szerint a “forró injek­ció” életveszélyes mérget tartalmaz, de úgy adják el, mintha kábítószer volna. Rendsze­rint olyanoknak adják, akik másokat beárul­tak. Elnök: Ismer olyan esetet, amikor valaki belehalt? Tanú: Ismerek. Elnök: Mit tud róla elmondani? Tanú: Tudok egy olyan esetről, hogy letar­tóztattak egy fiatal fiút, mert kábítószert ta­láltak nála. Szabódon engedték, de röviddel ezután körülbelül tizenöt kereskedő került börtönbe. Elnök: És mi történt ezután? Tanú: Kapott egy “forró injekciót”. Elnök: És? Tanú: Meghalt. Ramsey Clark megállapította, hogy azok­nak a személyeknek, akiket a gyógyszerekkel való visszaélést ellenőrző szövetségi hatóság 1965 és 1968 között tiltott szerek birtoklásá­ért, letartóztatott, 40 százaléka büntetett elő­életű volt és 16 százaléka fegyvert viselt. To­vábbá: “Valamennyi kölcsönös megállapodá­son alapuló bűncselekmény közül ennek az áldozata a legkevésbé megbízható. Aligha re­mélhető, hogy együttműködik a rendőrséggel: erősen ki van szolgáltatva ellátójának ... A kábítószerekkel való visszaélés esetén nehéz bizonyítékot szerezni • . . A kábítószer-ellen­őrző csoportok mindig is kilétüket leplezve, illetve a besúgók segítségével dolgoztak. A besúgók általában nem valami megbízhatóak, s még inkább igy van ez a kábítószerek vi­lágában ...” És ugyancsak Clark szögezte le, hogy a bűn­szövetkezetek “hozzászoktak a nyomornegye­dek védtelen népének biztos piacához.” “Ki hajlamosabb társadalmunkban arra, hogy narkotikumokban keressen menedéket, mint a gyilkos városi nyomortanyák szegénye? — irta. — A kábítószerek átmenetileg megsza­badítják az ottani lét nyomorúságától, anél­kül, hogy valaha is kikerülne belőle. A kábí­tószerre vágyva, és védtelenül kiszolgáltatva szállítóinak, ő a bünözőszindikátus eszményi vevője. Mivel elhagyatott és retteg a rendőr­ségtől, büntetlenül lehet bármire kényszerí­teni.” Vannak találmányok, amelyek megváltoz­tatták a világ sorát. A gőzgép, a puskapor, a dinamit, a telefon, a rádió, a benzinmotor, a villanyvilágítás, az atommagban rejlő ener­giák felszabadítása nélkül ma másképpen élne a világ. A feltalálók neve közismert, Watt, Schwarz Benjamin, Alfred Nobel, Bell, Mar­coni, Benz, Edison, Rutherford és társainak nevét az iskolákban tanítják. Hoffmann-nak, a svájci Sandoz gyógyszer­­gyár egykori vegyészének nevét azonban leg­feljebb a szakemberek ismerik. Millióknak, akik az LSD rabságában senyvednek, fogal­muk sincs róla, hogy ez a vegyész volt az, aki a Lysergic Asic Diethylamidot először előállí­totta és aki — egy véletlen folytán — annak hallucinációkat keltő hatását felfedezte. Dr. Albert Hoffmann olyan gyógyszer után ku­tatott, amellyel hathatósan lehet az elmebe­tegségeket gyógyítani. S aztán — ez 1943-ban történt — az egyik nap rosszul érezte magát a laboratóriumban. Hazament, hogy lepihen­jen. “Amint végigdőltem az ágyamon, egyre inkább kellemes, mint kellemetlen delirium állapotába estem — irta le tapasztalatait. — Fénysugarak, gyűrűk, felhők, körök kergetőz­­tek a szemem előtt. Színük folyamatosan vál­tozott. Kék csillagok hulltak az égből egy spa­nyol villa tarkabarka tetejére . ..” (Folytatjuk)

Next

/
Thumbnails
Contents