Magyar Hiradó, 1975. január-június (67. évfolyam, 1-26. szám)
1975-02-06 / 6. szám
10. oldal Repülőutas — két pisztollyal Irta: HALÁSZ PÉTER Egy héttel azután, hogy egy perzsa fiatalember tiz órán keresztül terrorizálta a British Airways „1-11- es" Manchester-London-i utasszállító gépének személyzetét s nyomban azt követően, hogy két arab elsütötte páncéltörő rakétafegyverét a párisi Orly repülőtér teraszáról, gyors távozása során hátrahagyva a terasz kövezetén 7,65-ös, orosz gyártmányú Tokarev-pisztolyát, a londoni Guardian című napilap fiatal riporterének, John Torode-nak, merész ötlete támadt. Olvasván a British Airways, az illetékes minisztérium és a Securicor nevű őrző-vállalat önelégült nyilatkozatait arról, hogy a manchesteri gép személyzetének hányattatásai után a belföldi légijáratok utasai sem kerülik el a szoros szemrevételezést, Torodé beszerzett magának két pisztolyt és menettérti jegyet váltott a London-Manchesteri gépre. A pisztolyok nem voltak igaziak: az egyik fémből készített mása a Walther PPK-önműködő ismétlőpisztolynak, egy fegyvermodell gyűjtemény értékes példánya, a másik plasztik játékrevolver, amelyet Torodé 25-pennyért vásárolt a Woolworth-áruházban. A Walther-pisztolyt papírba csomagolta, elhelyezte a kávés-kannában, amelyet karácsonyi ajándékul kapott — arra az esetre, ha fémdetektort használnának repülőtéri motozás közben, a plasztik játékpisztolyt pedig nadrágja belsejébe rejtette. (Walthert azért tette a kávéskannába, hogy ha a vizsgáló-készülék jelzi a fémtárgyat, elővehesse táskájából a kannát. Vajon felnyitják-e a kávéskannát. rábukkannak-e a papírba csomagolt pisztolyra?) Mint kiderült, a bonyolult előkészület fölösleges volt: sem a londoni, sem a manchesteri repülőtéren nem használtak fémdetektort. Ilymódon felszerelve kiautózott a Heathrow repülőtérre. De a gép indulásáig hátralévő félórát sem töltötte tétlenül, az előcsarnokban lévő könyv- és szuveriirpavilonok eladószemélyzeténél érdeklődött. — Van-e valamilyen játékrevolverük? — kérdezte hangosan. A kiszolgálókisasszony bánatosan mondta, hogy nincs. — Kapható-e könyv a repülőgép-rablásokról? — tudakozódott Torodé sztentori hangon. A könyvesek tanakodtak, végül az egyik kedves elárusitó-hölgy azt ajánlotta, hogy olvassa el az ur Agatha Christie-től a „Frankfurti utas”-t. Pillanatnyilag, sajnos, nincs raktáron. Ezekután Torodé megreggelizett a büfénél, közben azonban hangosan méltatlankodott: — Ha a biztonság ugyanolyan pocsék, mint a kiszolgálás — kiáltotta műfelháborodottan — akkor igazán az rabol gépet, aki akar! Mély csend. Előre a beszállás előtti utas-ellenőrzéshez. Unott pillantás a kézitáskába. Kis kotorászás a kávéskanria fölé dobott szennyes ruhák között. A kanna érintetlen marad. Benne a Walther-ismétlőpisztoly. Egy fiatalember a személyi motozást végzi. Tapogató-mozdulatok. Torodé kuncogni kezd: — Csik... esik... csiklandós vagyok... Az elterelő manőver sikerül. A fiatalember kedvetlenül legyint: mehet! Torodé beül a gépbe. Miután a gép a levegőbe lendült, kézitáskájával együtt kiment a toilett-helyiségbe. A kávéskannából kivette a Walther-pisztolyt, nadrágja belsejéből a plasztikrevolvert. Az üléséhez úgy sétált vissza, hogy mindkettőt a kezében szorongatta, nem mutatta fel ugyan, de,, nem is nagyon rejtette el. Leült, könyvet vett elő,; olvasni kezdett, ölében, hanyagul, a zakóval csakj félig-meddig letakarva a két pisztoly. A mellette lévő ülés üres maradt, ilymódon senki ügyet sem vetett rá. Manchester. Az előcsarnokban Torodé ivott egy kávét s máris indult vissza, ugyanahhoz a géphez. Utasellenőrzés. Egy hölgy felnyitotta a kézitáskát, kiemelte belőle a kávéskannát, lehámozott róla egy rétegnyi papirost, de közben ráunt, visszacsomagolta, viszatette a táskába. Ismét a személyi motozás következett. A tapogató mozdulatok. Ugyanaz a trükk. — Csik... csik... csiklandós vagyok...! Ugyanaz az ámult és rosszalló tekintet és a legyintés: mehet! Torodé tehát pisztolyaival, kávéskannájával és szennyesével együtt zavartalanul és háborítatlanul visszaérkezett Londonba. Ironikus riportját első oldalán közli a Guardian. Olvasása ellentétes érzéseket kelt. Erénye és szerencséje-e egy társadalomnak, hogy ennyire vonakodik az egyén ellenőrzésétől, hogy ennyire Ízlése és hajlandósága ellen való. Vagy pedig veszélye? Nehéz kérdés, amely messze, messze túlnő a repülőtéri utasellenőrzések dilemmáján... KILENCVEN Dénes Zsófia (A kiváló óhazai Írónő nemrégen ünnepelte 90-ik születésnapját.) A kéz, amely induláskor az agyban az ideggócokat formálja és berendezi, énnálam igazságtalanul osztott. Részrehajlón. Mindent elvett a matematikától és testvértudományaitól (amilyen a fizika, a kémia, a technológia), és amit onnét elvett, ráosztotta a hangokra, amilyen a szó, a nyelv a zene: ezenfelül pedig mindenre, ami bármely eszközzel ábrázol. Nálam igy van együtt az élet. Nem hiszem, hogy erről tehetek. Éppen csak viselem következményeit. Kilencven. Ez szám. Magas. Jelenleg az én éveim száma. Mint fogalom, számomra teljesen idegen. Tudom, hogy kilencvenéves lettem, de nem érzem, át, hogy ez súlyban és veszteségben nekem mit jelent. Két tünetet mindenesetre észlelek. Az első: bottal kell járnom. Régebben is jártam bottal, de akkor ez még nem volt szükséges. A bottal inkább csak fiusitottam magamat, állapítom meg igy utólag. Mert mindig is ösztönösen cselekszem, és csak utólag tűnődöm rajta, miért kellett úgy viselkednem vagy tennem. De ma szükségem van botra, vagyis támaszra, járás közben. Meg is adtam az árát nem régiben, hogy bot nélkül szaladtam, mintha netán fiatal volnék. Elestem, nekiestem az ajtófélfának — és altatással, műtőben kellett hónom biztonságába viszszahelyezni világgá indult karomat. Sokáig fájt és nagyon fájt: emlékeztetett. Biztosítás lett a hebehurgyaság ellen. Jól van hát: szükségem van a botra, mert kilencvenéves lettem. És ilyenkor úgy illik, hogy az ember szervezetében valahol mészlerakodás legyen. Nekem épp az egyensulyközpontban adódott. Kilencven. Nem furcsa dolog mindez? Nekem szokatlan. * * * Nos aztán a másik tünet. Bizonyos elváltozás bennem. Egy hosszú életen keresztül éltem haltam a festőkért. Most is szerelmes vagyok régi képszerelmeimbe. És imádtam azt a másik tükrözést is, amit a szavak tudnak. De ne, ne legyen sok szó, mint a legtöbb böségszavu-regényben. Nekem képben is, szövegben is, fukarság kellett és kell. Kevéssel sokat. Mert az élmény számomra csak ilyenformán erős. Tömény. Nekem pedig az élmény a leglényeg. ^zért szerettem j >bban a verset, mint a prózát. A nagy vers mindig level a cicomát. A felépített kép pedig szűkszavú. ki. árja a terjengést és áradást. És hogy visszatérjek ismét a kilencvenhez: most a belső szintéren hátrább vonult a kép és hátrább lépett a vers. Ahogy a szerelem is —, amely pedig (sorsomnak hála( ifjúságomat végigkísérte —, kései napjaimra átváltozott szeretetté. Erős szeretetté, az igaz. De nem tudok visszatetszőbbet és kifigurázóbbat elképzelni, mint vénséges Dorttyákat, akik még mindig megbolondulnak. Most minden, ami szenvedély volt, hátrább vonult, hogy előre engedje azt, aminek se jelensége, se megjelenítése, se tükrözése, se betű szerinti szava nincs. Ami éppen csak hang. Fénybe mártott hang, igen, hang. Zene. Nagyzene. Másfajtát nem is hívok már zenének. Ülök a munkaasztalomnál, amely majdnem olyan öreg, mint én. A napi teendőm mögöttem, jön az este. szabad megpihennem. Bach, Mozart Bartók (a későbbi), Beethoven... Egy-egy psalmus, egy-egy kantáta, egy-egy ária. Sinphonia concertante. Csak tiszta forrásból. El a természetbe (ahonnét jöttem), a földről fel a magasba, a végtelenbe, a névtelenbe. Fönn vagyok a csillagok magasságában, boldog vagyok és fáj. Ahová elérkeztem, ott a boldogság is fáj. * * * Mozartot Wolfgangnak is hívták, Amadeusnak is. Ö maga legszívesebben igy irta nevét: Amedé. Nos, ennek a nagy-nagy művésznek olvastam — sok közül — egy levelét. Beteg apjának irta Salzburba Bécsből, egy hónappal apja halála előtt. Ez 1787 tavaszán történt, amikor Amadé harmincegy éves volt. Mon trescher Pere... e pillanatban hallom a lesújtó hirt, apám valóban beteg... Hogy mennyire szeretném, ha apám személyesen cáfolná meg ezt a hirt, azt ugy-e nem kell hangoztatnom. De meg kell mondjam... miután a halál tulajdonképpen végcélja életünknek. én már néhány éve ezzel ami igaz, legjobb barátunkkal úgy összeismerkedtem, hogy az ő képe számomra semmi ijesztőt nem jelent. Éppen ellenkezően, megnyugtatót és vigasztalót. Köszönöm Istenemnek, aki nekem azt a szerencsét megadta, hogy én a halálban a mi igazi boldogságunk (Glückseligkeit) kulcsát felismertem. Sohasem fekszem ágyba este úgy, hogy ne gondolnék arra — bármily fiatal vagyok is — lehet, hogy holnap már nem leszek. És mégsem mondhatja senki, aki ismer, hogy én az életben komor vagy elszomorodott vagyok. Ezért a boldog érzésért mindennap hálát adok Teremtőmnek, és szívből kívánom minden embertársamnak, hogy igy érezzen. Mozart örök őszinte. Amit ő mond, úgy igaz, mintha kisgyermek mondaná. Lám, ő befogadja szivébe a halál gondolatát, és ebben megnyugszik. Mikor a Figaro, a Cosi fan tutte és a Don Giovanni áriái — a kinyilatkoztatás zenéje — eltikkasztanak: mint a legboldogitóbb, amit még egyáltalán átélhetek... akkor tisztán érzem, hogy az átvett gyönyörűségben azért a halál is benne van. Mozart mindenen túl ezt is kifejezte. Tárgyi bizonyíték reá a fenti, véletlenül talált levél. Azt hiszem, muzsikusnál és hallgatónál ez a teljesség: a megérés. Ez korán és olcsón nem adódik. Mozartnál azért szólalt meg már fiatalságában is, mert ő csoda volt. Kivétel. Olyan, amilyen embertörténetünkben csak igen kevés akad. Kilencven. Támasz kell. Nem csak a rongyos testnek, de a pszichének is. Tisztán érezni a teljességet. Tudni és elfogadni. Kell a bot. Halász Péter
