Magyar Hiradó, 1975. január-június (67. évfolyam, 1-26. szám)
1975-02-06 / 6. szám
8. oldal SZIKLAY ANDOR: MAGYAR LÁBNYOMOK... Washington Annakidején hét dicsvágyó ógörög város követelte magának a dicsőséget, hogy Homérosz szülőhelyének ismertessék el, pedig esetleg egyikben sem született, minthogy máig sem biztos, hogy egyáltalában élt. Ezzel szemben Heinrich Heine nagyon is élt; szelleme rendkívüli hatást tett a német irodalomra, zenére, gondolkodásra; lángoló cikkeivel évtizedeken át tette nyugtalanítóbbakká a politikai viszonyokat és virtuóz verseivel forróbbakká a szerelmieket — mégsem erőlteti meg magát Düsseldorf városa, ahol pedig kételyen felül született, hogy magáénak követelje ezt a zsenit. Szobra sincs ott, sőt hamvai Párisban vannak ma is, noha a franciák már száz évvel ezelőtt felajánlották, hogy diszkisérettel szállítják haza. Düsseldorf az ugocsai ,,non coronat” álláspontján maradt mindmáig. Amikor ki-kiujul a csetepaté — mint legutóbb csak pár éve — egy Heine-szobor javaslat körül, a városi tanács mindig győz, de sohasem Heine az, aki vereséget szenved a javaslat bukásával. Nem a mi dolgunk; az olvasó méltán kérdezheti, hogy e német csizma hogyan kerül e rovat magyar asztalára. Magával Heinével van dolgunk; vele pedig nem annak a bizonyos versének okából, amelyben egy szakasz a 48-as magyar szabadságharcra utal és Gyulai Pál régi jó fordításában igy hangzik: „Úgy megszűkül német ruhám, Nevét ha hallom a magyarnak, érzések tenger-árja hány, telkembe trombiták rivallnak...” (Napjainkban Kálnoky László igy adta vissza: „Ha e szót hallom: magyarok — szűknek érzem német zekémet, keblemben tenger kavarog s mintha trombiták köszöntnének...”) Irodalomszerető magyar társaságban itt-ott még nagynéha felemlítik ezt a verset, jogos családi büszkeséggel. Annak azonban még sehol nem találtam jelét, hogy a nagy költő magyarszeretetének egy sokkal fontosabb tényezője, mély gyökere, ismeretes lenne. A nagyszerű irodalomtörténész és kritikus, szegény Szerb Antal (43 éves korában, munkaszolgálatban, sáncmunka közben, katonaőrei agyonverték) úgy vélte, hogy „talán még Voltaire-nél és Swift-nél is szellemesebb; a legérdekesebb költő, és a németek közt Goethe után az egyetlen, akinek még mindig hatalmas világirodalmi jelentősége és hatása van." A nagy Babits azt is észlelte, hogy „van benne valami mély egyszerűség is, amit mintha egyenesen az ősforrásból merített volna, a nép ajkáról, mint Petőfi.” A „Wenn ich den Namen Ungarn hör’ ”-ön kivül azonban sem az előbbinek „A világirodalom története”, sem az utóbbinak „Az európai irodalom története” c. műve nem említ Heinével kapcsolatban magyar vonatkozást. *** Egyik leglelkesebb és mindenesetre legmagasabb rangú csodálója a magyarság egy másik barátja volt: Erzsébet, Ferenc József felesége, aki legalább is egy Ízben magyarul is irt verset — leközöltem ehelyütt a bécsi levéltári forrás megjelölésével. A királyné Heineszobrot emeltetett abban a magaslati kertben, amely Korfu szigetén vásárolt kis kastélya hátsó erkélyétől le a tengerig húzódik. Amellett üldögélt gyakran, pálmák és narancsfák közt, a Benizza-öböl odalent morajló hullámaira és a távoli albán hegyek hullámvonalára bámulva. Testvéries társalkodónője, Ferenczy Ida, aki már szintén szerepelt ebben a rovatban, többnyire Heine-verseket olvasott fel ott a beteglelkű, elkomorult arcú, korán deresedő, de még mindig felséges szépségű asszonynak, aki akkor már ritkán utazott („ez itt paradicsom, itt szeretnék maradni örökre”, jegyezte fel egy megjegyzését Ida). Utolsó párisi utján megkoszorúzta Heine monmartrei sírját; visszafelé, a Genfi-tó partján, lecsapott Luccheni tőre — és nemsokára kétmillió guldenért megvette a kastélyt II. Vilmos császár. Az uj tulajdonos, akinek a költészet iránti érzéketlenségét csak a legbanálisabb szobrok és legdörgőbb diszlépések iránti vonzódása múlta felül, lomtárba vitette a Heineszobrot s helyére egy óriási, harciasán feszülő, állítólag Achillest ábrázoló tucatszobrot állíttatott. Néhány évvel ezelőtt, berlini posztomról Kairóba, Beirutba, Baalbekbe, Damaszkuszba kirándulva, utbaejtettük Korfut, hogy körülnézhessünk a régen elcsöndesült „Achilleion” kastélyban. Ott fönn a kertben állt az „Ersatz”, mint valami porosz Gólem, üres szemgolyókkal bámulva a langyos levegőbe, amelyben minden és mindenki „eloszlia, mint a buborék / s maradt, mi volt, a puszta lég...” Csak Heine élt túl mindent jeltelenül is, itt és mindenütt, ahol még imák és olvasnak verset ebben a komputerizált világban. Nem tudom, hogy van-e Magyarországon Heineszobor. Ottani diákkoromban volt Budapesten vagy szobor, vagy utca „Ajtósi Dürer”-ről; nem lenne kevésbé jogosult hasonló alapon és hasonlóképp tisz-LONDONI RIPORT telni meg Heinét, mert — ha nem is könnyű első hallásra elhinni — magyar származású volt. Ezért szólok hát róla itt. A mai lengyelországi Wroclaw-ban, a régi Breslauban, egy David Kaufmann nevű történész és származáskutató 1896-ban könyvet adott ki „Aus Heinrich Heine’s Ahnensaal” címmel. A marburgi „Amerika- Haus” egy ,,local”-ja (helyi alkalmazottunk) hívta fel rá a figyelmemet egy ott tartott konferenciám után, értesülvén magyar származásomról. Jegyzeteket készített számomra a már ritka könyvből, amelyet az egyetem könyvtárából elmulasztottak eltávolítani a hitleri évek alatt. Ezek szerint Kaufmann a régi pozsonyi okmánytárban különféle papírokat talált egy „Pressburg”-ban a 17.század utolsó és a 18.sz. első harmadában élt bizonyos Simon Michael aranyműves szakmánkivüli tevékenységéről. Ez az ember a dunántúli zsidóság megbízottja, valóságos rendkívüli követe volt politikai természetű ügyekben I.Lipót udvaránál Bécsben. Már a császári kincstár hivatalos szállítója volt, széleskörű bel- és külföldi összeköttetésekkel, amikor kitört a Rákóczi-szabadságharc. Simon Michael a Fejedelem oldalára állt. Rendszeresen látogatta titkos utakon, kölcsönöket szerzett neki, üzeneteket vitt párisi barátaihoz, kapcsolatokat létesített közte és francia tőkések közt. Ez a pozsonyi „kuruc” Heinrich Heine dédnagyapja volt. Lazarus van Geldern holland származású düsseldorfi kereskedő vette el a lányát — Heine nagyanyját... Hogy is csak? „Ha e szót hallom: magyarok... LAZADO ORVOSOK Elkeseredett orvosok szankciója fenyegeti Anglia egészségügyi szolgálatának működését — a szolgálatát, amely 25-esztendővel ezelőtti életrehivásakor vi- * lágszerte irigység és bámulat tárgya volt: az első igazán szocialista egészségügyi ellátás és díjmentes orvosság nem csak az ország minden lakosa számára, de még a turistáknak is, az átutazóknak, akik hoszszabb-rövidebb tartózkodásra az országba érkeztek. A brit National Health Service, vagyis országos egészségügyi szolgálat ma még üzemel, de építményének falain hatalmas repedések mutatkoznak és borúlátók szerint az összeomlás veszélye fenyegeti — háziorvosok és kórházi konzultánsok, közel húszezer „cselédkönyves” doktor, az egészségügyi szolgálat kórházi derékhada, úgynevezett munkakorlátozó-akciót helyezett kilátásba, minthogy 18 százalékos azonnali és visszamenő hatályú honoráriumemelési követelésüket az annak jogosultságát kivizsgáló tanács elutasította, kilátásba helyezve azonban, hogy április elsejétől az orvosok jelentős fizetésemelésre számíthatnak. Az orvosok azonban azt vallják, hogy jobb ma egy veréb, mint holnap egy túzok (bár a 18 százalékos emelés sem menne éppen veréb-számba) — de (mint dr. Stevenson, a Brit Orvos-szövetség főtitkára mondotta) mi a biztositék arra, hogy áprilisra, a gazdasági helyzet további romlása esetén a kormány nem rendeli el a fizetéseknek és béreknek a jelenlegi színvonalon való befagyasztását? Az angol egészségügyi szolgálatnak (kiváltképpen a legutóbbi esztendőkre) oly viharossá vált története két fontos körülményt illusztrál figyelemreméltóan: az egyik az, hogy a legjobb szándékú szociális kezdeményezést is mily veszélyesen kezdi fojtogatni az önmaga által (akaratlanul) kitenyésztett bürokrácia, a másik pedig, hogy az oly magasrendűen egyéni hivatás, amilyen például az orvosi, nehezen viseli el a „hivatal” summás intézkedéseit és tiltakozása következtében gyakori konfliktusba kerül az adminisztrátorokkal, amelynek aztán — és ez ebben a legtragikusabb — nem az adminisztrátorok, de a páciensek látják kárát. Az országos egészségügyi szervezet és az orvosok között különböző jellegű megállapodások állnak fent: (Folyt, a 9. oldalon) S'Z'E,M,L,E i..................... .............................. Az amerikaiak december 31-e óta szabadon vásárolhatnak aranyat, és ez először történik a Nagy Depresszió ideje óta. Jó lesz tehát arra emlékezni, hogy az aranyvásárlás éppen olyan kockázatos, mint bármilyen más spekuláció. Ha a jelenlegi világméretű gazdasági hanyatlás tovább mélyül, akkor az arany ára éppen úgy aláesik, mint ahogy a vörösrézé. A First National City Bank of New York jól állapította meg, hogy „az arany birtoklása pénzbe kerül — vagyis negativ kamatozással jár együtt — mig a pénzügyi aktívák semmibe nem kerülnek, hogy megtartsuk őket és pozitívan kamatoznak.” Ennek alapján ha valaki a takarékbetéte után 7.5 százalékos kamatot kap és az arany birtoklása 8 százalékos költségbe kerül évente — beleértve a biztosítást, a tárolást és az ügynöki megbizásokat — akkor az inflációnak túl kellene lépnie a 16 százalékot is ahhoz, hogy az arany jobb beruházásnak bizonyuljon. Ha az arany ára ismét rögződik, akkor jóval mögötte marad minden más árnak. 1933-tól 1968-ig az arany ára az unciánkénti 35 dolláron rögződött, mig más színes fémek ára 431 százalékkal emelkedett. Még az ingadozó aranyár sem biztosit folyamatos értékemelkedést az egyéni beruházóknak. Csak a múlt évben is nagyon ingadozó volt az arany ára, mert az év elején 120 dollár volt unciánként, majd tavasszal 180 dollárra emelkedett, a nyári időben leesett 140 dollárra és aztán megint elérte a 180-190 dolláros átlagot. A City Bank tehát felelősségének tudatában cselekedett akkor, amikor nem vállalta az arany kiskereskedelmi értékesítését, mert az arany „valószínűleg helytelen beruházási javaslat a fogyasztók számára.”