Magyar Hiradó, 1974. július-december (66. évfolyam, 27-52. szám)
1974-12-26 / 52. szám
M. oldal MAGYAR HÍRADÓ IGAZ TÖRTÉNETEK, KALANDOS HISTÓRIÁK A BOSSZÚ ÉLES KARMA (FOLYTATÁS) A Budapesti Hírlap munkatársa ismét szükségesnek látta, hogy állást foglaljon az ügyben. “Hofrichter, a richenaui üvegkereskedő fia, bizonyára merész álmokat temetett el magában, mikor értésére jutott, hogy nem alkalmazták a vezérkarban. Szégyen, megaláztatás, bosszúság, harag forrott szivében. S főleg irigység . . , A bécsi bútorkereskedő lánya, akit végzete ennek a középkorból ideszabadult gyilkosnak a karjába vitt, ebben az időben valószínűleg szintén siratott egy-két álmot. Azt bizonyára, ami már régen fúrta a szivét: hogy a tiszti estéken három hellyel közelebb jusson az asztalnál a tábornokné őexcellenciájához. Hiszen az ura nem jutott a vezérkarba, és az ezzel összekötött szép remények szétfoszlottak, legalábbis kiszámithatatlan időre. Talán néhány könny is megnedvesitette hosszú szempilláit . . . Most az ura ezeket a könnyeket és ezeket az elröppent sóhajokat állítja oda bünszerzőkül és mentségül ... De nem a szerelem ragyogó szeme és forró kis keze vonzotta a főhadnagyot a kárhozatba, hanem a gyűlölet, az érdek, a bosszú éles karma. Ez vitte és sodorta oda, ahova érkezett és vonszolja most már tovább magával, ámulatára a világnak, mely csodálkozva látja, hogy a fogadatlan prókátorok minden ellenkező biztosítása ellenére mégis csak Hofrichter főhadnagy a gyilkos.” Egy tányér börtön-bableves így látta a bécsi katonai bíróság is, amely 1910. május 23-án kezdte meg a végtárgyalást az orvgyilkossággal és többszöri gyilkossági kísérlettel vádolt Adolf Hofrichter főhadnagy ügyében. A katonai büntető perrendtartás értelmében zárt, titkos tárgyalást tartottak, de az eset jelentőségére való tekintettel a hadügyminiszter kivételesen úgy intézkedett, hogy a jogerős Ítéletet hozzák majd nyilvánosságra. Hofrichvert diszegyenruhájában vezették be a terembe, majd bevonultak a bíróság tagjai: egy őrnagy, két százados, két főhadnagy és két hadnagy. Az ügyész, Kunz hadbíró őrnagy felolvasta a vádiratot, majd felolvosták Hofrichter vallomását. A főhadnagy ekkor kijelentette, hogy beismerő vallomását pillanatnyi elmezavarában tette meg, és visszavonta azt. A hat napig tartó tárgyaláson Hofrichter végig állhatatosan tagadott. Ezzel megmentette az életét. A különleges katonai büntetőjogi szabályok szerint ugyanis a vádlottat, ha nem tett beismerő vallomást, vagy. viszszavonta azt, legfeljebb huszévi fegyházra lehetett Ítélni. És ezt az Ítéletet szabta ki a bíróság a becsvágyó főhadnagyra, mégpedig a vizsgálóbíró előtt, április 27-én tett teljes vallomásának alapján, amelynek értékelését, a visszavonás ellenére is, lehetővé tették a bonyolult jogi szabályok. Az ítélet szerint ebben a vallomásban Hofrichter “a többi között szó szerint megvallotta, hogy a vezérkarba való átléptetése érdekében a mérget tartalmazó levelek címzettjeit, akik a sorban előtte állottak, meg akarta mérgezni, és ebből a célból a méregadagokat önmaga küldte szét. Ez a vallomás a tett motivu-V mát és az elkövetése körül észlelt összes mellékkörülményeket illetőleg lényegében fedezi a vizsgálat eredményeit és a törvényszéknek azokon alapuló föltevéseit.” A főhadnagy vezérkari százados akart lenni, és rab lett belőle. A möllersdorfi börtönbe szállították. A Vasárnapi Újság 1910. julius 10-i számában igy kommentálta az eseményt: “Egy tányér bableves. A tányér, amelyről itt szó van, igazabban egy lapos bádogfazék, a bablevesben nem az a fontos, hogy bableves. Tiszta véletlen, hogy azon a napon, amelyen Hofrichter Adolf volt főhadnagy először ebédelt a möllersdorfi börtönben, ezt főzték a komor és szomorú hotel vendégeinek. Különben is két tányér levesről van szó, és inkább a másodikról, mint az elsőről. Mert az első tányér levest... csak megizlelte Hofrichter Adolf, azután összerázkódva, irtózattal tolta el maga elől... A leves másnap sem volt jobb, a tálalás se gusztusosabb, a kinálás se kedvesebb, mint az első napon, és Hofrichter Adolf kikanalazta az utolsó csöppig . . . Ar utolsó rettenetes nagy harc, múlt és jelen tudatának gyilkos összerobbanása ott folyt le ama két tányér leves között. Ilyen csatája, és amilyen előtte volt egy sereg attól a napétól, amikor a ciánkális pirulákat szétküldötte, addig a napig, amelyen az ítéletet kihirdették fölötte, többé Hofrichternek már nem lesz. Ő már megalkudott az élettel naponta egy tányér levesben, meg tiz deka marhahúsban a möllersdorfi fegy ■ ház konyhájáról.” Ez lett a hőn óhajtott karrierből. Illetve ez lett a szenvedélyes becsvágy ára. VÉGE. A VÉGZETES ZSEBKÉSTOK A Klomser szállóbeli szobájában, holtteste mellett Redl bátyjának és báró Giesl prágai hadtestparancsnoknak címzett, lezárt búcsúleveleken kívül még egy cédulát is találtak. Ez állt rajta: “Könnyelműség és szenvedély tette tönkre az életemet. Halállal vezeklek tévelygéseiméi!. Alfred.” Az ezredes nőies ízlése Néhány órával azután, hogy Bécsben — a kémelháritástól kapott pisztollyal — önkezével véget vetett életének Alfred Redl ezredes, az osztrák kémelháritás egykori vezetője, házkutatást tartottak prágai lakásán. Urbanski Redl egykori főnöke a hadügyminisztérium legtitkosabb osztályán, báró Giesl prágai hadtestparancsnok, akinek vezérkari főnökeként működött utoljára a leleplezett kém és Vorlicek hadbíró ebben a lakásban döbbent rá, hogy mi az a “szenvedély”, amely Redlt az ellenséges hírszerzés ügynökévé tette. Ami a házkutatásra alakult különleges bizottságot már az első pillanatban meglepte, az a mindenütt szembetűnő nőies Ízlés volt. A rettenthetetlennek és keménynek ismert katonatiszt lakásában vörös huzatu bútorokat, selyempaplanokkal bélelt mennyezetes ágyat, rószaszinü plüsstakarókat találtak, mindenfelé csupa alabástrom, mind a három szoba tele volt csecse-becsékkel és a lakásban parfümillat terjengett. A óriás toalettasztalon hajfestékek, tubusok, tégelyek, hajsütővasak, manikűrkészletek, pomádé, parfüm. Egy lakatos segítségével feltörték Redl íróasztalát is. Könnyen megállapíthatták, hogy az ott talált sok rózsaszínű illatos levélkét, amelyekben csak úgy hemzsegtek a pikáns részletek, férfikéz irta. A papírkosárban széttépett, megkezdett leveleket találtak, amelyek az ezredesnek egy fiatal ulánus tiszt iránti szenvedélyről tanúskodtak. A hadnagy — mint kiderült — beleszeretett egy lányba, meg akart nősülni. Redl pedig halálosan szerelmes “nőstényként” harcolt a férfiért, megpróbálta őt visszaszerezni. Háromszor is nekikezdett a könyörgő levélnek, de aztán sorra félbehagyta és eldobta a fogalmazványokat. Inkább személyesen utazott Becsbe, hogy ott találkozzék a közeli állomáshelyen szolgálatot teljesítő Stefannal. A hadnagy ott csikarta ki tőle az Ígéretet a kocsivásárlásra, és ezért kellett Redlnek elmennie a pénzért a postahivatalba, amely pedig megfigyelés alatt állt. “Operabál 13” 1913. május 24-én a bécsi főpostán hoszszu csengőjel riasztotta fel az Osztrák— Magyar Monarchia kémelháritásának két ügynökét, már-már megszokottá vált nyugalmukból. A két kémelháritó hetek óta ült a főposta egyik eldugott szobájában, hogy megállapítsa: kinek a nevére érkezett az “Operabál 13” jeligés két levél (Folytatjuk)
