Magyar Hiradó, 1974. július-december (66. évfolyam, 27-52. szám)
1974-12-12 / 50. szám
10. oldal A MULT EMLÉKEIBŐL Léleklátó Szent Miska Bácsi Irta: SIMA FERENC Kezdő ujságiró koromban régen tudtunk már róla Szentesen, hogy ötven kilométernyire tölünk, a szolnokmegyei Csépán valami léleklátó működik, akihez külföldről is járnak, főleg a háborúban, vagy másként eltűnt személyek hozzátartozói, mert a csépai léleklátó meg tudja mondani, hogy az illető meghalt-e, vagy él. — Babonásdi... szélhámoskodás... — Intéztük el, fölényes mosollyal legyiqtve. A dolog akkor fordult komolyabbra, amikor egy szentesi hadiözvegy, akinek hivatalosan halottá nyilvánitották az orosz fronton eltűnt férjét, kérőre akadva meglátogatta a csépai embert, hogy mondjon ő is véleményt, csakugyan meghalt-e az első félje? A csépai ember azt mondta neki: — Ne menj te férjhez, lányom, mert a te hites urad él! Nem látom őt a halottak között! A szentesi hadiözvegy hazajövet elmesélte ezt az ismerőseinek és le is akart tenni az ujraházasodás szándékáról. De a rokonságában lévő tanultabb emberek — jegyző, pénzügyőr — lebeszélték erről a meghátrálástól, úgy ítélve meg a dolgot, hogy ,,nem látom a halottak között”, az felelőtlen beszéd, amire nem szabad adni, pláne, mikor az uj férjjelölt hatvan Az ember, a taliga és a Szahara (Folyt, a 8. oldalról) gével tájékozódik majd és tartja útirányát. Útja nagyrésze ugyanis mindeddig feltérképezetlen sivatagi tájon vezet át. Az Algériai Benni-Abbesnél vág neki a Szaharának és haromezerkétszáz kilométerrel errébb a nigériai Kono-nál reméli maga mögött hagyni. Az egyik angol hajózási vállalat díjtalanul szállítja Howardot és vitorlás taligáját Észak-Afrikába, a nigériai légitársaság pedig megígérte, hogyha sikeresen megvalósítja a száz napra tervezett sivatagi taligatolást, akkor ugyancsak díjmentesen visszaszállítja Angliába. Howard eddig is sok segítséget kapott. Taligáját például a kétezeréves kínai vitorlástaliga nyomán készített tervrajz szerint a Hawker Siddeley-gyár készítette el a számára. Ez a gyár ugyan rendes körülmények között repülőgépgyártással foglalkozik, de (ki tudja) talán úgy gondolta, hogy a kényszerű üzemanyag-takarékosság korszakában nem árt megismerkednie a taligagyártás technológiájával. A taligát Howard természetesen nem üresen tolja, megrakja élelemmel, vízzel és sátor-felszereléssel. A sivatagi útra hosszú, szabadon lebegő köpenybe öltözik, két oldalán felhasitva, futócipőt húz, fejébe pedig kínai kulikalapot nyom, tetején a szellőzést szolgáló kürtőnyilással. Mi jelenti utján a legnagyobb veszélyt? Észak-Nigériába érve az oroszlánok és elefántok. Emberektől nem fél Howard. Ha karavánnal találkozik s megkérdezik tőle, hogy mi járatban van a Szaharában egy taligával, azt feleli nekik, hogy fogadásból átszeli. „Az emberek tisztelik a fogadásokat” mondja Howard. A taligatoló szaharai vándorról elkerülhetetlenül az a regényíró jut az ember eszébe, akinek légionárius hősei konfliskocsin közlekedtek a sivatagban. A két bizarr ötlet — a taliga és a konflis a Szaharában — feltűnően hasonlít. S ezt még meglepőbbé teszi a taligatoló Howard és a regényíró Rejtő Jenő — alias P. Howard — névrokonsága. Vándor Péter holdas gazda. A régi sógor meghalt, mert erről a hatóság is kiadta a pecsétes Írást. Punktum! Az asszony azért mégis habozott néhány hónapig, de aztán csak hozzáment a hatvan hold prima szántóföld szintén megözvegyült gazdájához, akivel aztán boldogan is éltek másfél esztendeig1 Nem tovább, mert az orosz fogságból elkésetten akkor jött meg az első férj, aki mikor megtudta, hogy a felesége nem várta őt vissza, fejszét ragadott és agyoncsapta a volt feleségét is, annak uj férjét is aztán kötelet kerített és felakasztotta magát a mestergerendára. A háromhalottas tragédia mostmár megrázó eleven erővel előtérbe hozta Szentesen is a csépai ember különleges meglátó képességét. Sokan felkeresték Szentesről is. A nála jártaktól tudtam meg, hogy léleklátó Szent Miska Bácsi a titulusa, kisparaszt párholdnyi szőlő-gyümölcsössel és a halottak szellemét láthatóvá téve meg tudja jelenteni, hogy a hozzátartozók beszélhessenek is velük. Mindezért Szent Miska Bácsi nem kért semmit. Ha adnak, elfogadja, ha nem adnak, úgyis jó. Mivel igy mostmár Szentesen is minderősebben hinni kezdtek benne az emberek és egyre többen szivárogtak el hozzá városunkból, hogy mindanynyian csodáló elismeréssel téijenek haza: T. Balogh Józsi kollégámmal mi még mindig hitetlenkedve úgy határoztunk, hogy mi is átbiciklizünk Szent Miska Bácsihoz, mégpedig azért, hogy leleplezzük. Abban állapodtunk meg, hogy mi a rejtélyes mayerlingi tragédia áldozatát, Rudolf trónörököst kívánjuk láthatóan megjeleníteni. Csépa felé karikázva a hosszú utón arról beszélgettünk Józsival, hogy ennek a megjelenésnek a sikerében nem hiszünk és utána majd nagy riportban mindketten kifejtjük, hogy mégiscsak csalás az egész. Megérkeztünk és Léleklátó Szent Miska Bácsit — közepes termetű, egyszerű parasztember volt, mint a többi — az udvarán találtuk a nagy diófa alatt. Mindjárt azzal fogadott bennünket, mielőtt még köszönthettük volna: — Maguk azok a szentesi újságírók, akik nem hisznek énbennem. Akkor miért jöttek el hozzám? Erre nem számítottunk és zavartan hebegtünk valamit, gondolom, elvörösödve. Léleklátó Szent Miska Bácsi pedig folytatta: — Maguk Rudolf trónörököst akaiják látni. Hát lehet őt is. Na, jöjjönek velem! Követtük a házba, annak egy ablaktalan, földes, keskeny cellaszerű, egészen üres kamrájába... Amikor mindhárman beértünk, Szent Miska Bácsi becsukta az ajtót, mire teljesen sötét lett odabenn. Mi Józsival az ajtó közelében maradtunk. Szent Miska Bácsi a kamra túlsó végébe ment és ott érthetetlen szavakat mormolva imádkozott néhány percig. És ekkor, őhozzá közel a kamra földje halványan vibráló fénnyel foszforeszkálni kezdett, mintha hab remegne a tetején. Ez a fényes, remegő hab aztán oszlopszerűen nőni kezdett felfelé, embermagasságig. Akkor aztán a haboszlop elkezdett formálódni, emberi alakot ölteni. A habfoszlányok lehullottak róla és — sötétzöld vadászöltözékében bontakozott ki a habokalól Fudolf trónörökösnek a fényképről jólismert alakja előttünk. Illetve csak előttem. Mert Józsi kollégámnak már az emberi alak kirajzolódásának kezdetén inába szállt bátorsága és kiiszkolt a kamrából. Én még kitartottam. De csak addig, amig a habmagaslatból mindinkább előtisztuló látomás pislantott és kezével egy mozdulatot tett. Ez nekem is elég volt. Vagy sok. Mindenesetre sürgősen követtem Józsi kollégámat, ki a kamrából az udvarra. Ahogy pár perc múlva léleklátó Szent Miska Bácsi is utánunk jött, szája szögletén gúnyos kis mosoly vibrált. — Minek szaladtak ki a szerkesztő urak? A halottak nem bántanak! Beszélhettek is volna vele! De nekünk bizony még az udvaron, a közelben maradni se volt kedvünk tovább. Búcsút vettünk Szent Miska Bácsitól és leányától, akivel özvegyen élt. — Hát mit szólsz ehhez? — Kérdezte Józsi kollégám izgatottan, már kint az utcán! — Beszélnünk kell a falu intelligenciájával! — mondtam. — Pappal, orvossal, tanítóval! Az orvost és a tanítót azonban nem találtuk otthon. A katolikus plébános szívélyesen fogadott bennünket, a boroskancsó is mindjárt az asztalra került. De mikor előrukkoltam a kérdéssel, hogy mit szól léleklátó Szent Miska Bácsi dolgaihoz: elkomorult az arca és igy felelt: — Engedjék meg az urak, hogy erről ne nyilatkozzam... Nekünk ez is sokatmondó nyilatkozat volt. Tehát Isten szolgája, a plébános se meri rászánni magát tagadásra, cáfolásra! A csépai ember, Léleklátó Szent Miska bácsi egyébként már akkor 85 éves volt és három évvel később meghalt. Halála órájában olyan iszonyú égiháboru volt Csépán, pusztító jégveréssel, mint emberemlékezet óta még soha. A sírján később, ültetés nélkül, sohse látott, ismeretlen virágok nyíltak ki MAGYAR LÁBNYOMOK(Folyt, a 8. oldalról) Európának előbb s azóta is egyik legszebb villanegyedében, Dahlem-ben. Az előző lakó és tulajdonos, Keitel tábornagy, vezérkari főnök, akkor már Nürnbergben ült, ahol egy évvel utóbb ki is végezték. Canaris gyakran járt a villában Dohnányival együtt; megkörnyékezték Keitelt, de ezt végül abbahagyták. A villa ma a potsdami katonai missziónk berlini „Town House”-a. Hasonló villában, rövid sétányira onnan, laktam családommal 1967-70-ben, amikor a berlini U.S.Mission keleti osztályát vezettem. Nyirfasor szögellt be a mi utcánkba, az Am Hirschsprung-ba; közepén Canaris volt háza, amelyben gyakran napokig volt szállóvendég Dohnányi. A tóparton, a Wannsee legszebb pontjánál, egy palotaszerű villa minden zsaluja mindig zárva. Az emlékek is sötétek ott benn; amikor nagy kivételesen bemehettem, fülledt és nedves nyári levegő volt a termekben, de én fagyhideget éreztem. Canaris itt tartotta első megbeszéléseit az összeesküvés vezetőivel, köztük Dohnányival, 1938-ban — és később egy másik, egészen más célzatú összeesküvő csoport szőtt itt terveket. Ez itt a hírhedt „Villa Wahnsee”... itt határozták el Reinhard Heydrich-al az élen, az „Endlösung”-ot — tizenegymillió emberélet „végmegoldás”-át. *• Dohnányi Ernő szabadsághős-fiának emlékét János özvegye igyekezett a közvéleménnyel megőriztetni: Christine von Dohnányi géb. Bonhoeffer „Aufzeichnungen” c., 1958-ban kiadott emlékirataiban. A magyarság nem ismeri; a németek is alig, mert akik olvasták, inkább nem beszélnek róla — abból az okból, amelyre a kötélről és az akasztott ember házáról szóló bölcs mondás utal. Túl sok apa lapul, túl sok gyermek nem mer kérdezni, túl sok a kisértet. Mi vagyunk azok, akiktől szót érdemel a lelkiismeret német-magyar képviselőjének tiszteletreméltó emléke.
