Magyar Hiradó, 1974. július-december (66. évfolyam, 27-52. szám)
1974-12-05 / 49. szám
10. oldal KINEK A PAP... Irta: PAPP VARGA ÉVA Az ember nem is tudja, milyen kategóriába sorolja azt a fiatalembert, aki, bár csak fél kaija maradt meg egy autóbaleset következtében, tovább folytatja a versenyzést. Rádión intervjuolták meg a napokban városunkban Meri Battenhausen-t, aki jónevű profeszszionátus autóversenyző volt, amig szerencsétlenül nem járt. Egy versenyen. ahol közel 180 mérföldes sebességgel vezette kocsiját, egy kanyarban olyan szerencsétlenül fordult, hogy kocsija felborult. Sikerült kimenteni idejében a csaknem teljesen összetört versenyautóból. Teste 20 százalékán égési sebeket szenvedett, ráadásul jobbkaiját amputálni kellett a kórházban. Mindez közel egy év előtt történt. Mit csinál egy hivatásos autóversenyző félkarral? Erre rengeteg választ lehet adni. Csaknem mindenki azt tanácsolná, hogy válasszon valamilyen irodai alkalmazást vagy ülő-foglalkozást. Igen sok esetben háborús sérülést szenvedett veteránjaink ezt a tanácsot követték. Nem egy akadt aki hasonló sérülés esetén még olyan lelki válságon is ment keresztül, hogy képtelen volt beleilleszkedni a mindennapi életbe. Battenhausen, kinek égési sebei az arcát is elcsúfították, úgy döntött, hogy az ő számára se jobb se érdekesebb foglalkozás nem lehet mint az autó-vezetés. Mivel a fivére is hivatásos versenyző, közösen összeállítottak egy olyan kocsit, amelyet balkézzel is képes vezetni a hozzáértő. Nem tudom milyen előírás vagy szabály állapítja meg, ki és milyen körülmények között vehet részt hivatásos, dijazott autó-versenyben. A magam részéről még csak hibának is tartom, hogy megengedik valakinek, hogy olyan körülmények között hajtson autót félkézzel, amikor az elkerülhető. Háborúban megsérült veteránjaink részére hálás hazánk olyan autókat is csináltat, amelyet félkézzel is lehet hajtani. A legtöbb esetben még műkar is segíti a vezetésben az ilyen embert. A hivatásos versenyautó vezető — ha lenne — még három kart is tudna használni. Fiam egyik barátja valamikor maga is résztvett autó versenyeken és elmondotta, hogy nincs még egy fél perc se, amikor nem kell sebességet változtatni hajtás közben. Fárasztó, de ugyanakkor minden izmot és ideget lekötő, szenzációs érzés az, amikor 170-180 mérföldes sebességgel száguld a kocsi és szinte összefut az ember szeme előtt minden, ami körülötte elsuhan, — mondotta az intervju során Battenhausen. Nekem életem az autóhajtás, — tette hozzá és már nem is annyira a pénzért csinálom, hanem azért mert semmi más nem kárpótolná, ha fel kéne adnom szenvedélyemet. Vannak emberek, akik reggel felkelnek, munkába mennek, hazajönnek délután és számolják az éveket, amig nyugalombavonulhatnak. Ez — szerintem — nem élet, vagy legalábbis számomra nem az, — mondotta a félkarú autóversenyző, aki 16-ik helyen végzett legutóbbi versenyében. Megjegyezte, hogy ez bizony nem valami nagy teljesítmény, de hozzá kell szoknia, hogy mindent félkarral csináljon cs bízik abban, hogy a legközelebbi versenyben már sokkal jobb eredményt fog elérni. * * * Miközben az ember nem tudja, hogy csodálja, vagy sajnálja az ilyen fiatalembert mint Mr. Battenhausent. eszembejut az. amikor egy második generációs magyar ifjút sikerült — hasonló helyzetben — ésszerűbb módszerrel magához-téritenie egy egyszerű magyar asszonynak. Azt a kifejezést használtam, hogy magához-tériteni, pedig tulajdonképpen azt kellene mondanom: észre-lériteni. A szerencsétlen fiatalember a vietnami háborúban félkarját veszítette egy ütközet során. Kimustrálták a hadseregből, őrmesteri rangban, vitézségi érmek birtokában és rokkantsági nyugdíjjal ugyan — de jobbkaija nélkül próbált visszailleszkedni a polgári életbe. Bizony nem, igen ment. Szülei farmon éltek és a „Pista gyerek” szokva volt ahhoz, hogy mindenhez értett egy kicsit: furt-faragott, javított a ház körül mindent amit csak kellett, ellátta az állatokat is és boldog volt a megszokott környezetben. Karját szinte tőből tépte le egy akna-robbanás és — amikor az eset történt — kérdéses volt. hogy képes lesz-e megfelelő műkarral pótolni az orvos-tudomány. ,,Stevie” pedig buskomor lett. Nap-nap után szótlanul járkált a ház körül. Lassan odáig jutott a dolog, hogy a régi barátok és ismerősök kerülni kezdték, annyira barátságtalan lett, valósággal elüldözte közeléből mindazokat akik segíteni próbáltak rajta. A véletlen közelükbe hozott egy uj-bevándorolt magyar asszonyt aki — miután odahaza özvegységre jutott — kijött, itt élő, özvegy-ember bátyjához. Ez a derék asszony egy szép napon arra sétált, amikor meghallotta Pista káromkodását. (Fejni próbált, balkézzel és az volt az eredmény, hogy a tehén fellökte a tejes-kannát.) Az özvegy asszony már épp szidni kezdte, amikor meglátta, hogy félkarú. Békítőén mondta neki: fiam, férfiember a fejéshez még akkor se ért sokat, ha két kaija van. Node, az én EMBEREK £S ESETEK A beszélő majom esete a tudóssal Cody, az orángután, amely kerek egy esztendővel ezelőtt, a vorkshire-i állatkertben jött a világra, elmondhatja, hogy burokban született. Szerencséje azzal kezdődött, hogy Mandy, a mamája ridegen és szívtelenül elutasította, semmi hajlandóságot nem mutatott táplálására és gondozására. Valószínűleg úgy vélte, túlságosan fiatal még ahhoz, hogy egy kölyökre áldozza legszebb éveit. Ádám, a papája akaratgyönge volt a beavatkozáshoz. Csak ült és vakaródzott. Így történt, hogy Cody már 15-órás korában elkerült Mandy és Ádám közeléből. Sajnálkozásra nem volt oka, ilyen szülőktől jobb minél előbb megszabadulni. Meg kell jegyezni, hogy orángután-éknál ez nem ritkaság. Utódot hoznak a világra, de hogy törődjenek is vele, azt már nem. Cody szerencséjének sorozata azonban ezzel még nem ért véget, sőt, inkább csak kezdődött. Az angliai állatkertek irodáiban ugyanis ekkor már huzamosabb ideje nyilvántartásban volt egy Keith Laidler nevű antropológus, a Durham-egyetem kutatójának kérése: szeretne örökbefogadni egy újszülött orángutánt. Laidler kutatásai ugyanis arra összpontosulnak, hogy saját észleletei utján alátámassza Piaget elméleteit az orángután és az ember közötti összefüggés relevanciájában. Egyszerűbb megfogalmazásban ez annyit jelent, hogy Laidler arra kiváncsi: igaza van-e Jean Piaget-nak, a svájci pszichológusnak, amikor azt állítja, hogy a gyermek fejlődésének bizonyos szakaszai megfelelnek a kis orángután fejlődésének. Ezt pedig a gyakorlatban csakis úgy derítheti fel. ha gondozásába fogad egy újszülött orángutánt. Amikor tehát Mandv szívtelenül eltaszitotta magától kicsinyét, a yorkshire-i Flamingo Park-állatkert (a Malton nevű kis helység közelében) haladéktalanul értesítette a Durham-egyetem antropológusát. Keith Laidler tavaly óta gondozza Codyt — eteti, mosdatja, öltözteti, álomba ringatja, általában véve úgy bánik vele, mint anya a VARGA ÉVA uram még valahol Voronyezs táján hagyta ott félkarját a második világháborúban és én tanítottam meg arra, hogy miként lehet félkarral is fejni. Lassacskán megtanult ő sok sok mást is és látja, én megtanítanám magát, de lenne nekem is egy kérésem... A veterán úgy nézett rá eddig, mint aki hivatlanul betört hozzájuk, de most — valósággal lenyelve a kikivánkozó „hagyjon békén és menjen útjára” szavakat, azt mondta: ugyan mi lehet az amit tőlem kérhet és várhat akárki ebben a nyomorult életben. Az özvegyasszony megmagyarázta neki, hogy amerikai polgár szeretne lenni, de igen nehezen megy a nyelv is meg a tanulás is. „Ki tudja, tán mind a kettőnknek jól jönne egy kis segítség...” Alig telt el pár hét, már oly szépen fejt, ásott, gereblyélt és tojást szedegetett össze balkézzel a másodgenerációs magyar fiatalember, hogy kezdett visszatérni az önbizalma. Lassan már kezdtek visszaszállingózni a régi barátai azzal, hogy „Pista már nem harapja le a fejed, ha kinyitod a szádat.” Megkérték szülei, ne Írjam ki a nevüket, ám azért — érzem — nem haragszanak meg, ha mások okulására megírom mi történt: az adta vissza fiuk önbizalmát, hogy ő (aki a saját szemében már semmit sem ért) másvalakin még segíteni volt képes. Még nem tudjuk sikerült-e olyan műkarral ellátni a fiatal veteránt, amely szinte helyettesíteni tudja azt, amelyet elvesztett. Azt sem tudom, van-e (s ha van ugyan milyen) műkaija a verseny-autót vezető másik ifjúnak. Egy azonban biztos: abban nincs igaza az autó-versenyzőnek, hogy „nem élet az, amikor emberek reggel munkába mennek, este hazamennek” megszokott polgári keretek között. Mert ezt a feltevést bizony megcáfolta a „Pista gyerek” esete. gyermekével. A gondozáson kívül azonban arra is törekszik, hogy beszélni tanítsa a kis orángutánt. Vagy ha nem is éppen beszélni, de arra, hogy felismerhető hangokat hallasson. Mivel Cody jövő vasárnapon lesz egy-esztendős, az antropológus elérkezettnek látta az időt, arra, hogy tájékoztatást nyújtson eddigi tapasztalatairól. Ezek közé tartozik az, hogy Cody rendkívül lassan tanul és kizárólag jutalom ellenében hajlandó a legkisebb erőfeszítésre is. Hangok képzésében azonban széfjén fejlődik s máris ki tudja mondani, hogy „kuh!” Ha nem lanyhul tanulási kedve, akkor a nem túlságosan távoli jövőben kimondja még azt is, hogy „puh”. Ez a két hang azután már három szóból álló szókincset eredményez. Az egyik képezhető szó: „kúp”, ami csészét jelent, a másik „pa-pa”, aminek jelentése közismert, a harmadik meg „up!” — vagyis: fel. Cody oktatása rendkívüli türelmet igényel, Laidler antropológus azonban nem szűkölködik benne. Nagyon megkedvelte Codyt, sőt, azt is lehetne mondani, hogy valóságos majomszeretettel veszi körül. Annyit máris megállapított, hogy Piaget-nak igaza van: a kis orángután fejlődése úgyszólván minden területen — legalábbis nagy általánosságban — követi egy kisgyermek fejlődési vonalát. S ha fiatal anyák tiltakoznának ez ellen, mondván, hogy egyesztendős gyermekük sokkal nagyobb szókinccsé! rendelkezik, mint „kuh” és „puh”, akkor Laidler antropológusnak az a válasza, hogy az ő Codyja viszont más vonatkozásban messze maga mögött hagyja a kisgyermekeket. Locomotor képességei például összehasonlíthatatlanul nagyobbak. Hogy mire való a locomotor képesség? Mászásra például. Cody olyan villámgyorsan tud a magasba mászni, mint egy... mint egy majom. Milyen sors vár hosszú távon egy ilyen orángutánra. amelyet egy antropológus úgy nevelt föl, mint saját gyermeket? Hiszen nyilvánvaló, hogy miután Laidler professzor befejezi tanulmányát és megírja művét, (Folyt, a 14. oldalon)
