Magyar Hiradó, 1974. július-december (66. évfolyam, 27-52. szám)
1974-11-28 / 48. szám
1«. oldal MAGYAR HÍRADÓ MAGYAR TÁJAK: ŐSZI BARANGOLAS AZ IHAROS KORNYÉKÉN Biatorbágy, Pest megye.— A goromba ősz hosszú heekig .távol tartott bennünket ,z Iharostól. A tájat mélyen táztatták a dörmögő hangú !sők, fekete sártengerré áltoztak az utak, ráadásul gyik szomszédunk jókora fuar dunai kavicsot szállított i telkére és a teherautó elüllyedt a sárban. Kerítettek valahonnan egy lánctalpas 'ontatót, az aztán megadta a ;egyelemdöfést a bekötő útiak. Mire a betonra vonszolta t megfeneklett jármüvet, yalogember számára is járíatatlan, sürü latyakfolyó erjengett az ut helyén, öszzeolvadva a kukorica- és ;rumpliföldekkel, a gazos paragokkal. Vigasztalan képet íyujtottak a domboldalak is, melyekre mély barázdákat ájt az eső. A föld már nem udta befogadni a vizet, a szeid patak ingerült csörtetéssel ohant a zsilip felé, mintha zándékában állna megostronolni és elsöpörni az épitnényt. Pedig hogy vártuk ezt az iszt, az első a télken, a beta:aritás gazda-örömét, a lassú tervadás barbár szinpompáát és a lombhullás fanyar ilatait, a munkás napokat, ímelyek előbbre vihették 'olna vállalkozásunkat. Egy ilkalommal, amikor már-már ilvonult a tömör felhőzet, kizaladtam Biatorbágyra, és a ;ocsit száraz helyen hagyva, lyalogosan nekivágtam, hogy cerülőuton megközelítsem a elket. A Katalin-hegy alatt :öves ut vezet, onnan egy füres mezsgyén elértem a paakhidat és a gyaloguton a teek sarkát, áttörtem magam a lazdátlan erdőcske akácsürüén és ott álltam a léckapu ?lőtt. A lánc és a lakat rozsdáéi vereslett, mint egy pecsét, ímelyet valami tiltó iratra itöttek. A kertben még fölcsillant .’alami a szép őszi hagyatéktól, de a gyengébb növényzet nár rothadásnak indult. A fe<ete foltok között gőgös lilán meredezett a cékla, az erőlködéstől elkékülve hivtak a karalábék, a sárgarépa és petrezselyem tavaszi kedvvel burjánzott, a kései borsó megindító buzgalommal virágzott, mintha még lenne ideje megérlelni a termést. A domboldalon kinyíltak a nyáron ültetett őszi virágok, a csapzott fü és a levelüket pergető fák alatt vidám virágfoltok hivalkodtak. Most jött el az idejük, amikor a nyári növényzet már megadta magát sorsának. A fácánok a kerti utakon sétáltak és ügyesen kibontva néhány elfelejtett kukoricacső burkát, nyugodtan szemezgettek. Az öreg gyümölcsfákon most ütközött ki a húszéves elhagyatottság csúfsága, de az odúk táján fürge cinkecsaládok mutatták be légtomász-müvészetüket. “Cinkéből szép termésünk van” — gondoltam fanyarul, és visszaballagtam a kocsihoz. Este családi megbeszélést tartottunk, és a teljes egyetértés jegyében arra az elhatározásra jutottunk, hogy az építkezéshez tavasszal kezdünk hozzá, legfeljebb az alapokat ássuk ki, ha eláll az eső, és némiképpen fölszikkad a föld. Mert hiszen semmiféle anyagot nem lehet a helyszínre szállítani, és hová tennők a kényes meszet, cementet? A kalyiba dugig van szerszámmal, kerti ruhákkal, betonvas tekercsekkel. Tavasszal azt is bővíteni kell, mielőtt hozzákezdenének a munkához, mert a legszerényebb építkezés is módfelett növeli a hasznos és haszontalan limlom tömegét. Szombaton arra ébredtünk, hogy elapadt az özönvíz, bátortalanul kisütött a nap, szabad időnk is lévén, elérkezett az alkalom, hogy bármely viszontagság árán is, fölkeressük az elázott paradicsomot. Különösen a kert gazdája serénykedett, mert álmaiban is aggodalom gyötörte, hogy elfagy és elmállik minden, nyári fáradozásait sorra elpusztítja a rendhagyó módon gonoszkodó ősz. Az ösvény felszáradt annyira, hogy gyalogosan bemehettünk a telekre. A látvány csatatérre emlékeztetett. A völgyben köd úszott és a ködnek keserű szaga volt, mint az ágyulövésnek, pedig csak a nyirkos gazt és lombot égették itt-ott, derék szomszédaink, akik hasonló elszántsággal kivonultak a parcellára. Futó látogatásom óta is csapzottabb, vedlettebb lett a táj, csak a rezervátum fenyvese zöldellt a tűlevelűek kitartó magabiztosságával. A kert úrnője csizmát húzott és ágyástól ágyásig csúszkálva a sikos ösvényeken, örömmel állapította meg, hogy a téli vetemények nem károsodtak, a paradicsom, az uboíka és bab viszont menthetetlen. Jómagam arra a felfedezésre jutottam, hogy könnyű kis gumicsizmám a sarok fölött elrepedt, becsorog a sár. Szerencsére volt a kocsiban egy ormótlan méretű másik csizma, amely valamikor vadászatokon szolgált, azután kocsimosásnál használatos lábbeliként folytatta pályafutátás. Nagy és nehéz alkalmatosság volt, de megfelelt a terep követelményeinek. Úgy gondoltuk, hogy a leghelyesebb lesz hozzákezdeni a csapzott növényzet alól eltünedező hajdanvolt teraszok felásásához. Szőlő alá szándékoztunk forgatni a talajt és megásni a gyümölcsfák gödreit, amelyek hivatva lesznek felváltani az akácsürüben megnyomorodott vén fákat. A föld puha volt és omlós, de ragadt, mint a kovász. Lassan nekimelegedtünk, ahogy a munka megmozgatta az ízületeket, és kezdtünk megbarátkozni a sivár képpel, azzal vigasztalva magunkat, hogy egyszer úgyis tavasz lesz, addig meg van munka bőven. A fiú az utolsó kerítésszakasz tartó huzaljait szerelte, a dédnagyapa festékes ibrikkel kocogott a kerítés mellett és rozsdaálló bevonattal látta el a drótokat. Délre járt az idő, a fiú már a tüzrakó helyen szöszmötölt, hogy a nedves gallyakból parazsat varázsoljon elő, és megpiríthassuk a szalonnát. Nehéz mesterség nedves fából használható tüzet rakni, de ha az ember bicskával gyufaszál vékonyra behasogatja az ágdarabokat, sikert remélhet. Az akác különben olyan fa, hogy nyersen is jól ég. Nemsokára föllobbant a láng, jó szagu füstöcske szállt a magasba, és én megkerestem a nyársakat a kalyiba mélyén. A kert úrnője azonban aggodalmas kiáltással magához rendelt. “Valaki járt itt” — mondta és azokra a patkós talpnyomokra mutatott, amelyek előtűntek az ösvényeken, mélyen beleivódva a felázott földbe. — “Nekem már régen gyanús volt — folytatta —, hogy valaki rájár a kertre, dézsmálja a zöldpaprikát és leszedték az utolsó zöldborsót is.” “A fácánok — oktatta a fiú a tűz mellől —, a fácán szereti a gyönge borsót.” A kert gazdája tűnődve csóválta a fejét: “Nem, nem, ezek nem a mi nyomaink. Valaki rájár a kertre.” Láttam, hogy legszívesebben megszámolná a veteményeit, de sajnos, a tavaszi ültetéskor megfeledkeztünk a káposzta-kataszter fölállításáról. A fiú látva az aggályos töprengést, sorsára hagyta az éledező tüzet, amely már belekapott a vastagabb ágakba és elindult, hogy föltekintse a gyanús nyomokat. Végighaladt rajtuk, mint egy szakképzett nyomolvasó, végül megállapodott a sárgarépa ágyásnál ,ahol a tanakodás folyt. “Idegen nyomok” — mondta szomorúan a kert gazdája. “Dehogy idegen nyomok — nevetett a fiú, és ormótlan kocsimosó csizmámat a nyomba illesztette. — Nem látjátok, hogy az öreg másik csizmát húzott? Az ő nyomain kotoltatok.” Dünnyögve Dorrotyához ballagott, aki járókájából a kerengő varjakat figyelte. “Jó fej az öregapád, mi?” — mondta a lányának, ám Dorottya mással volt elfoglalva. Gyüszübe csücsörített szájjal és homlokán felhős ráncokkal azon tűnődött, hogyan lehet a jobb lábat a bal elé tenni anélkül, hogy az emberi egyensúly fölbillenne. Járni tanult. Baróti Géza MILYEN VÁMKEDVEZMÉNYEKET KAPNAK A HAZATELEPÜLÖK? BUDAPEST — A Magyarországra véglegesen hazatelepülök gyakran kérdezik (itthoni hozzátartozóik utján is) : mit hozhatnak haza a külföldön levő vagyontárgyaikból és szükséges-e ezek vámkezeléséhez engedélyt beszérezniük. A magyar jogszabályok szerint a külföldi beköltöző személyek vámmentesen hozhatják be a tulajdonukban levő vagyontárgyaikat (bútort, háztartási felszerelést, ruházati cikkeket, személygépkocsit stb.) és ezek vámmentes behozatalához engedély beszerzése nem szükséges. A kisiparosok ugyancsak vámmentesen hozhatják be Magyarországra az iparűzésük^ höz szükséges felszerelésüket, ha az a hazai kisipar mértékét nem haladja meg. Ugyanezek a rendelkezések vonatkoznak a külföldi államuolgárokra is, ha a végleges letelepedés szándékával költöznek hazánkba. Az engedély nélkül külföldre távozott vagy külföldön maradt magyar állampolgárokra a vámmentesség csak abban az esetben vonatkozik, ha Magyarországot 1963. március 22. előtt hagyták e1 és ha engedéllyel térnek haza. Az ország területéről 1963. március 22. napja után engedély nélkül külföldre távozott, illetőleg külföldön engedély nélkül tartózkodó személyek hazatérésük engedélyezése esetén 4000,— forint belföldi értékig hozhatják be vámmentesen ingóságaikat. A fenti értékhatárt meghaladó tárgyaik uán az Utasforgalmi Vámtarifában előirt várnát meg kell tehát fizetniük. A vámmentesen behozott vagyontárgyak eladása esetén az előirt vámot előzetesen meg kell fizetni. A vámmentesen behozott személygépkocsit (és egyéb gépjármüvet) a behozatal napjától számított öt esztendeig nem lehet elidegeníteni (eladni, elajándékozni) . ÓHAZAI KRÓNIKA Huszonöt éves a főváros egyik legszebb negyedében, a Rózsadombon épült templom. A negyedszázados jubileumon a templomot építtető esperesplébános, Gábris Ferenc Grácián c. kanonok tartott beszédet. • Dr. Szemere Samu pfofeszszort, a magyar tudományos élet nagy öregét, a nemzetközileg is ismert Hegel- és Goethe-kutatót, akit 70 esztendeje avattak doktorrá, az Eötvös Loránd Tudományegyetemen külön, a számára készített bőrdiplomával tüntették ki. • Az UNESCO közgyűlése párizsi ülésszaka egyhangúlag dr. Jóboru Magdát, a magyar UNESOO-bizottság elnökét, az ülésszakon részt vevő magyar küldöttség helyettes vezetőjét választotta meg a közgyűlés elnökévé. Dr. Jóboru Magda személyében első ízben választottak nőt az UNESCO-közgyülés elnökévé. • Gábor Marianne festményeinek kiállítását október 16-án nyitották meg Párizsban, a Roussard Galériában, a párizsi művészvilág több képviselőjének jelenlétében. A kiállítást a “Korunk mesterei” cirnü sorozatban rendezte a Galéria.
