Magyar Hiradó, 1974. július-december (66. évfolyam, 27-52. szám)
1974-11-21 / 47. szám
14. oldal A HÁLAADÁS NAPJÁRA Irta: DOHNÁNYINÉ ZACHÁR ILONA A hála egyike a legszebb, legemelkedettebb érzéseknek. De a múltban tapasztaltam, hogy csak kevés ember képes arra, hogy hálás legyen. Vannak, akik egyenesen meggyűlölik azt, akinek hálával tartoznak, mert úgy érzik, függnek tőle és mert sérti az önérzetüket, büszkeségüket, mint valami megaláztatás. De leggyakrabb eset az, hogy hamarosan elfelejtik. milyen jótéteményt tapasztaltak, mintha az soha meg se történt volna. Bevallom, hasonló eset velem is megtörtént. Mikor a Második Világháború után Ausztriában formálisan éheztünk és fűtőanyag hijján majdnem megfagytunk, az Urammal Angliába érkezve úgy éreztem, mintha valami Eldoradoba kerültünk volna. Pedig Angliában is elég nehéz volt akkoriban a helyzet, de mégis hasonlíthatatlanul elviselhetőbb, mint az, amit átszenvedtünk. A vonatállomáson az Uram impresszáriója várt feleségével és egyenesen egy szép vendéglőbe, valami klubba vitt, ahol remek vacsorát tálaltak elénk. Akkoriban Angliában is szűkösen álltak élelmiszerrel, ezért vendéglőkben csak egy adag ételt volt szabad szervírozni. Mikor azonban elém rakták a remek csokoládémártásban úszó főtt körtét, olyan hangosan adhattam kifejezést elragadtatásomnak, hogy néhány perc múlva újabb adagot hozott nekem a pincér. Mikor vendéglátóink kérdőleg tekintettek rá, megmondta, hogy a klub vendégei annyira meghatódtak lelkesedésemen, hogy közkívánatra küldte nekem a vendéglős ezt a másik adagot. Ottlételem első napjaiban másról se beszéltem, mint háláról, hogy milyen jó és szép itt minden, mintha csak a régi világ támadt volna fel. Mikor azonban nehány nap múlva egy hangversenytuméról vonaton robogtunk vissza Londonba és a jeges esőben és szélviharban fél óráig kellett az utcán ácsorognunk, mert nem volt taxi, már minden szépről megfeledkezve bizony kifakadtam, hogy milyen rettenetes állapotok ezek, amikor még taxit sem lehet kapni egy vonatállomáson a csörgő esőben. Akkor az Uram, aki mindig nagyon igazságos volt, gyengéden figyelmeztetett arra. hogy nem illik zúgolódnom egy kis kényelmetlenség miatt, amikor még tegnapelőtt lelkendeztem, hogy mennyi jót tapasztaltam ezekben a napokban. Nagyon elszégyeltem magam és tanulni próbáltam ebből az esetből. De hamarosan megértettem, hogy a hálátlanság nagyonis emberi, mivel feledékenyek vagyunk és a jót mindig hamarább elfelejtjük, mint a rosszat. A THANKSGIVING valamikor egyike lehetett a •! HETI NAPTÁR Íj NOVEMBER. j; (NYILAS HAVA) !! 25—Hétfő: Katalin ;! ;2 6—Kedd: Virág ;! 1 27—Szerda: Szidónia j 28—Csütörtök: Stefánia ; 29—Péntek: Taksony 30—Szombat: András ; 1—Vasárnap: Ginda j legszebb ünnepeknek. Milyen szép gondolat, egy napot arra szentelni, hogy hálát adjanak Istennek azért, hogy megsegítette őket, hogy idevezette őket ebbe a nagy, gazdag országba, ahol letelepedhettek, akár az ígéret földjére. Milyen gyönyörű dolog erre emlékezni, egy ebédet imával eltölteni! Manapság azonban valahogyan egyre jobban elkopott ennek az ünnepnek a valódi jelentősége. Azok közül, akik a pulykát és a hozzávaló finomságot bekebelezik, csak vajmi kevesen emlékeznek arra, hogy minek köszönhetik ezt a nagy áldást, hogy itt lehetnek, hogy hazájuk van, mely még mindig sokkal jobban táplálja őket, mint sok más ország, ahol százával halnak meg éhínségben naponta. Sokan kifakadnak, hogy miért lennének hálásak, amikor ezt vagy amazt a családtagjukat elveszítették, amikor ez vagy az a kár, csapás veszteség érte őket. Viszont vannak keresztények, akik hálát adnak Istennek még a csapásokért, még a szenvedésért is. Erre, megvallom, idáig még nem voltam képes, mert hiába, a csapás fáj, viszont kezdem már megérteni, hogy Isten sokszor oly csapást mér ránk, amely idővel áldássá, vagy valamiképpen segítséggé válik. Mikor két évvel ezelőtt szegény édesanyám elhunyt, azt hittem, megszakad a szivem. El nem tudtam képzelni, miért kellett elveszítenem őt, amikor olyan boldogok voltunk együtt. Most azonban kezdem belátni, mennyivel jobb neki odafennt, mint itt, ahol annyi az izgalom és rettegés a jövő miatt, amellett az anyagi helyzet oly nehéz kezd lenni, hogy képtelen lettem volna úgy ellátni őt, mint régen és nem biztosíthattam volna számára olyan kényelmes, boldog életet, mint azelőtt. Kezdem már belátni Isten bölcsességét, Aki sohase sújt oly módon, hogy azt ki ne tudnánk heverni és Aki még a veszteséget is enyhíti idővel, csodálatos képpen nyereséggé változtatva. PETŐFI LEGENDA Az időpontra nem mernék megesküdni. Illyés „Petőfi” könyvében azt iija, hogy 1849. julius 22-én válik el Júliától a Költő, Tordán. Mivel a tordai postára bemehetett azelőtt is érdeklődni — hogy mikor érkezik Julia — és bemehetett felesége távozása után is, hogy utazásáról szóló hirt vegyen; a napot azonosítani csak annyiban lehet, hogy 1849. julius második felében volt. Mivel a tordai postamester, bizonyos abrudbányai Hédiger Károly nagy tisztelője volt a fiatal poétának és különös gonddal válogatta a számára érkező leveleket, pontosan emlékezett ezekre az izgatott jelentkezésekre: érkezett-e levél Júliától? Mielőtt a tárgyra térnék, néhány szóval az abrudbányai Rédigerekről beszélnék. Eredetileg francia hugenották voltak, akik az üldözések elől menekültek Lengyelországba, mert hitüket egy Szent-Bertalan éjszaka után sem voltak hajlandók elhagyni. A Rédigerek — vagy ahogyan eleinte nevezték magukat: Rödizsék — egyik családtagja, bizonyos György a krakkói egyetemen kitanulta az orvos mesterséget és családjával a szabad vallásgyakorlat akkori asylumába, Erdélybe költözött. Ez valamikor Apafi Mihály fejedelemségének elején lehetett. (Lehet, hogy a lengyel hadjáratban részt vevő Apafi ekkor ismerkedett meg — egyszerű vitézként az egyszerű medikussal — a Rédigerekkel.) A nagyivó és szélsőséges hajlandóságú fejedelem, Rédiger II. Györgyöt — aki szintén orvos volt — és feleségét Pap Annát címeres levéllel nemességre emelte. Hogy miért és milyen okokból, arról nem szól a családi krónika, vagy fedi a késői orvosi titoktartás. A Rédigerek — Rödizsék — tehát valamiért nemessé lettek és erről címeres nemesi levelet kaptak „abrudbányai” előnéwel. Nem untatom az olvasót a címer leírásával. A család egyik tagja Tordán telepszik meg és postamester lesz belőle. Az ő egyenes utóda az a Rédiger Károly, aki olyan nagy örömmel nyújtja át Petőfinek a számára érkezett leveleket. Rédiger Károly a hazára is gondolt: gyermekáldásban nem volt hiány. Hősünk — akiről tulajdonképpen beszélni akarok — a tizennyolcadik gyereke, aki 1848. november 25-én született. Talán később még ejtek néhány szót róluk, de most a legenda — vagy igaz történet? — elmondásába fognék. Ama bizonytalan júliusi napokban Petőfi gyakran megfordulhatott a tordai postán. Érdeklődött: jött-e levél Júliától, — levelet adott föl Júliának. Aznap — történetünk napján — jött. A költő jókedvre derült. Ragyogott! Ekkor szaladt be a hivatalos helyiségbe a postamester négyéves Géza fiacskája. — Ki ez a fiú? — Kérdezte Petőfi. — Az én Géza fiam — mondta büszkén a postamester. Ekkor — talán a most érkezett levél tartalmán felvidulva — Petőfi ölbe kapta a gyereket. — Nőj nagyra öcsém, és légy jó magyar mindig! — csókolta homlokon a kissé megrettent Gézát. Ez a legenda, de folytatása is van. A kis Gézából unitárius lelkész lett Szabódon. (Jegyezzük meg: Szabédon!) A későbbiek során az Erdélyi Irodalmi Társaság tagjai közé választotta. A hagyomány szerint nem volt választás azon a tájon, ahol ne ő korteskedett volna a biztosan befutó jelölt mellett. Könyveim között őrzöm „Jóslat” című drámáját. Hogy a többi merre kallódik, nem tudom. Abrudbányai Rédiger Géza szabédi lelkészt is gazdag gyermekáldással ajándékozta meg híresen szép felesége Bölöni Nagy Amália. Tiz gyereket neveltek fel. Az elsőszülöttek lányok voltak: Emma, aki azután férjhez ment aranyosrákosi Székely Sándorhoz és megszülte László fiát, Szabédon. Ilona és Jolán után végre fiúval ajándékozta meg Gézát a sors. És Öden urfi — ahogyan azon a tájon nevezték öregkorában is — habár patikus lett, mégsem tudott megszabadulni az apja révén kapott petőfii áldástól. Patikus volt és irt, irt, irt. Mások meggazdagodtak a patikákból. Öden urfi pedig kinyomtatta „Gandhi utolsó beszéde” című költeményét, „Magdus varázsa” címmel szerelmi ciklust irt, amelyet meg is zenésitett. Ügyes pécsi (Folyt, a 15. oldalon) VIHAR Vihar hajlítja a jegenyék csupasz ágát, de törzs-derekuk mozdulatlan és szilárd. Csak korongjuk váza fuylik a szélben mely letört, száraz gallyat sodor most elém... Adventi lélek járja a tájat. Viharzik tőle egyház és világ. Ami örök — edződik vele, s lehull, mi túlélte magát; rostál s épit bennünket a lélek. Vida Tivadar
