Magyar Hiradó, 1974. július-december (66. évfolyam, 27-52. szám)
1974-11-14 / 46. szám
13. oldal LE A BABONÁVAL! Irta: PAPP VARGA ÉVA Kevesen figyeltek fel arra a hírre, hogy Chicago-ban nagygyűlést tartott a 360 tagot számláló „Babona-Ellenes Szövetség” (Anti-Superstician League), méghozzá a múlt hó 13-án, amikor ez a nap péntekre esett. Mint olvasom, a nagygyűlés gála vacsorával volt egybekötve és az estebéd minden résztvevője tizenhárom dollár tizenhárom centet fizetett a felszolgált ételkülönlegességekért. (Külön megjegyzendő, hogy a befolyó pénzekből minden fennmaradt centet jótékony célra fordítottak.) Mint megirta egy meghívott újságíró, aki az egyesület disz-tagja, az est folyamán a tagok négylevelű lóherékre léptek, 13 fekete macskát simogattak meg (méghozzá úgy, hogy felborzolták a szőrét) és 13 tükörbe dobáltak szerencséthozó lópatkót. Hát az tagadhatatlan, hogy minden cselekedetükkel azt próbálták igazolni, hogy nem hisznek a babonában, s még a néphitben sem. Érdekes, hogy múlt hónapban pont 13-an (pénteki számban) jelent meg egy cikk, „Helyszíni közvetítés”, Mikes Margit írónő kolléga tollából, amelyben két 1956-os menekült (Almásy és Benda) párbeszéden keresztül foglalkozott a babonával: azzal a néphittel, illetve tévhittel, amely zavartalanul virágzik évezredek óta s nem ismer békét, háborút, világnézetet, vagy nemzetközi határokat. Azt vélné az ember, hogy az élet, tudomány és modern technika vívmányai között elsorvadnak azok a felfogások, amelyek szerint a babonának komoly alapja van. Hát múltja van, az biztos, ám van-e alapja és van-e jövője? Még gyermekkorunkban tanultuk iskolában, hogy Magyarország egyik legnagyobb és korát évszázadokkal megelőző felvilágosult királya, „Könyves” Kálmán, kijelentette, hogy „Boszorkányokról, — melyek nincsenek — ne essék szó!” Azóta vagy megmosolyogták, vagy lekicsinyelték, vagy próbálták elhallgatni a babona létezését, ámde — mint több irótársam is megirta — az virágzik, buijánzik tovább. Olyan emberek is, akik vallásosak, felekezeti különbség nélkül „hódolnak” a babonának és sohasem volt nagyobb szezonja az „ördögűzés”, vámpírok (Dracula) rossz-szellemek, kisértetek és mindenféle babonára alapozott filmeknek, cikkeknek és történeteknek, mint napjainkban. Romániában például a kormány nagyobb összeget fordít arra, hogy megtalálják annak a román grófnak a sírját (és fejét), akit kegyetlenkedései miatt valamikor „Dracula”nak, ördögnek neveztek el. Állítólag tódul a sok turista a Bukarest közelében lévő kis szigetre, hogy megborzonghasson az állítólagos vámpír kastélyának láttára. Óriási idegenforgalmi attrakció mindaz ami összefügg ezzel a rém-mesével, amely tulajdonképpen egy angol iró, Bram Stoker, agyában született meg. Szegény szépirodalmi irók „foroghatnak sírjukban” (ha a babonából már köz-kifejezéssé vált szavakkal akarjuk kifejezni magunkat), mert EZT A könyvet a világ minden nyelvére lefordították. Mivel én nem hiszek a babonában, eddig nem foglalkoztam ezzel a tárggyal cikkeimben. Pedig lett volna megfelelő aljcalom rá, amikor a ,,Dracula”-t amerikai filmekben oly óriási sikerrel megszemélyesített néhai magyar színész, Lugosi Béla elsírta nekem, hogy mit is jelentett az ő életében a babona és a tévhit. „Drámai színész akartam lenni világéletemben, — mondta. Mikor megkaptam ezt a szerepet, még csak eszembe sem jutott hogy ebből más alakulhat ki mint pénz és érvényesülés. A filmben olyan óriási sikerem volt, hogy a legnagyobb filmrendezők és pénz-emberek leányai és feleségei kikövetelték férjükön, apjukon keresztül meghívásomat ,,party”-jaikra. Rájöttem, nem a személyem érdekelte őket, csak borzongani akartak, azt szerették volna, hogy forogjon tovább a film s játsszam csak Draculá-t az ő magánbemutatójukon — életben. Soha nem bírtam már más szerephez jutni! Meg is mondta egy jóindulatú film-mogul, hogy egy centet sem kockáztatna azért, hogy engem más szerepben mint Dracula-t színre vigyen. Örülj a sikerednek és a pénznek, kedves Béla, tette még hozzá, miután idézett nekem egy közmondást: a világ azt akaija, hogy csapják be, tehát be is csapják.” Az én véleményem az, hogy az emberek egyszerűen könnyebben elfogadják azt, ami van (mint például a babonát), mint azt ami felett gondolkozni, tépelődni kell (mint például azt, hogy logukusan megmagyarázható az, ami néphitre, tévhitre alapul). Hajói emlékszem, Forró Pál volt annak a budapesti Írónak a neve, aki kézenfekvő példával illusztrálta mindezt egy kis félhasábot elfoglaló cikkben a „Délibáb”-ban. A cikk hősének csaknem minden mondata igy végződött: péntek van, 13-ika. Leírta a cikk a hős balszerencséjét, miszerint pont aznap kellett színházba vinnie szivszerelmét, mennyire félt ettől s mennyire igaza volt a babonának: elcserélték a jegyüket, rossz helyet kaptak, elkallódott a hölgy kalapja a ruhatárban, rossz volt a színdarab, nem is várták be a végét, mert hiszen (jött a mottó:) péntek van, 13-ika! Utána — vigasztalásul — party-ra, táncolni vitte ideálját barátunk, annak ellenére, hogy (Folyt, a 12. oldalról) kerülget. Tudom, hogy zöld vagyok, mint az éretlen paradicsom, fejem kopasz, bár ez a kötéstől nem látszik, de azért azt nem gondoltam, hogy ilyen pocsék állapotban vagyok. Fel akarok ülni, de gyengéden visszanyom: — Ne ugrándozz, neked most pihenned kell — mondja, lábujjhegyen elsiklik, és közben természetesen vigyorog. — Láttam a kisfiát, gyönyörű gyerek — mondja a ' másik látogató. — Boldog az az apa, akinek ilyen szép fia van. — Kezét gyengéden a vállamra teszi: — Sok örömet kap még ettől a gyerektől... Ö igy akar belém életkedvet csepegtetni: ha másért nem, de a gyerekért szedjem össze magam. Persze nem nagyon bízik a dologban, ez átsüt erőltetett mosolyán is, dehát mit lehet mondani egy betegnek? — Irigyellek komám — röhécsel a következő jóbarát. — Kevés ember büszkélkedhet ilyen feleséggel. Ha látnád, hogy aggódik érted! Hiába mondjuk neki, hogy betegséged annyi, mint egy kis tavaszi nátha, ő éjszakákon át virraszt, aggódik, izgul... Hiába, nagy dolog a szerelem. — Nagyon örülök, hogy ilyen jó állapotban látlak — mondja a kollega és sűrűn nyeli könnyeit. — Ha tudnád, milyen vad híreket teijesztenek rólad. Nem tudom visszatartani a nevetést, képzeld, azt is hallottam, hogy te... szóval érted... hogy... — Nem tudja befejezni a mondatot a hörgő kacagástól... — Nem szégyelled magad, te szimuláns, te táppénzcsaló?! — robban be széles vigyorral egy másik beteglátogató, aki elhatározta, hogy humoros lesz. — Utálod az esőt és befekszel egy kórházba, hogy a szegény barátaidnak ide kelljen kutyagolni? Hát szép dolog ez? — gügyög és helyet keres a virágnak. Hozzátartozóim nevetve jönnek az orvos szobájából: tele volt rossz előérzettel, mert ugy-e: péntek van, 13-ika. Tánc közben folyton az órát leste a falon. Ahogy haladt a 12 felé, annál jobban kezdett reménykedni, hogy megússza ezt a napot. Egyszerre csak, — ahogy eszembejut a történet — megszólal hősünk: miközben az órát néztem, a parketten megcsúsztam egy kicsit és bokán rúgott egy hölgy és még ő kiabált: otromba fráter... nem tud vigyázni?! Mielőtt kinyithattam volna a számat, dijbirkozó külsejű partnere megragadta nyakkendőmet: pimasz fráter, — mondta lekicsinylőén és hősködve, most pedig azonnal bocsánatot kérsz a hölgytől, mert ha nem lekenek neked, de olyat, hogy lepedőben visznek haza! Hősünk megszólal (önmagának): megállt a tánc, kör képződik körülöttünk. Ideálom száján lenéző mosolyt vélek felfedezni. Mindenki engem néz. A pasas meg úgy szorítja a kabátom, hogy alig tudok levegőhöz jutni. Végem van... péntek van, 13-ika... éreztem, hogy EZT a napot baj nélkül nem fogom megúszni, s ime... A történet folytatódik: (hősünk beszél) szinte megbénultam. Elkezdek dadogni, hogy. bo-bobocsá... de nem jutok tovább. Hangosabban, — rivallt rám a pasas. Ebben a pillanatban az óra ütni kezdi a tizenkettőt. Mintha minden ütése hangosabban hirdetne, bátorítóan, hogy nézd csak, szombat jön, 14-ike. Kezdek magamhoztérni. Bocsánatot kérjek, — mondom. Méghogy én? Ebben a pillanatban elütötte az óra a 12-őt. A pasasnak lehúztam egy olyat, hogy ott esett össze a parketten. Ideálom felnézett rám, mint egy hősre. Ünnepelnek, váltamat veregetik. Szombat van. 14-ike. Döntsön a nyájas olvasó, hogy mi volt előbb: a 13-tól való babonás, bénító félelem, vagy az ezzeljáró fejlemények. — Azt mondta a doktor ur, hogy legszívesebben kirúgna, mert kell a hely a betegeknek — mondja a nénikém, majd belém diktál egy kanál befőttet: — Sok befőttet egyél, az erősít... Korántsem soroltam fel az összes tipust, ezek csak a legjellemzőbbek. Közös vonásuk, hogy szegény beteget pánikba ejtik és ami a legnagyobb baj, a beteg nem tehet mást, mint hálásan, vigyorogva megköszöni a befőttet, a virágot, a látogatást, közben az jár a fejében, hogy látogatók nélkül már régen meggyógyult volna... ___________ ősz Ferenc NEVESSÜNK A felhőkarcoló huszonötödik emeletén, éjnek évadján, valaki megkocogtatja az ablakot. A férj felül az ágyban és hangosan megkérdi: — Ki az?! Mire egy félelmetes hang: — A chicagói asszonygyilkos! A férj felrázza a feleségét: — Ébredj fel szivecském! Téged keresnek!-o-Besurranó tolvajt csíptek el, bíróság elé kerül. Körömszakadtáig védekezik, tévedés volt. A biró kérdezi: — De hát magának nem tűnt fel, hogy idegen pénztárcát vág zsebre? — A pénz olyan ismerősnek látszott.- o— Pincér! Egy legyet találtam a levesben! Mit jelent ez? — Nem tudom, kérem, én nem vagyok babonás.-o-Az uj pap megkérdezi egyházközségének egyik buzgó női hívőjétől, hogyan tetszenek a prédikációi. — Csodálatosak! Elmondhatom, igazában azt sem tudtuk, mi fán terem a bűn, amig a tisztelendő ur ide nem jött! VARGA ÉVA BETEGLÁTOGATÖK
