Magyar Hiradó, 1974. július-december (66. évfolyam, 27-52. szám)

1974-07-11 / 28. szám

20. oldal

MAGYAR HÍRADÓ

SZŰKE SZÁLLÍTMÁNY

Bűnügyi regény

(FOLYTATÁS)

KÜLÖNÖS ISMERTETŐ JELE

— Megvárjuk, amig a két francia a szállóból elindul a pályaudvarra, hátha ott találkoznak esetleges cimborájukkal, aki a hiányzó szállítmányt még az éjszaka a hajóra akarja vinni. De ha nem is találkoznak, nem szeretném őket korán letartóztatni, nehogy a banda szagot kapjon.

— Ez már más.

— És mi van Knut Rasmussennel ? — Mit hallani újabban róla? Mit jelentenek a á detektívek?

— Szintén visszatért a szállóba, s eddig még nem mutatkozott.

Wilton hosszú léptekkel járkált fel-alá, majd hirtelen megállt:

— Felhívom Párizst. Talán régi kollégáim segítenek, ha elmondom nekik, mi a két férfi személyleirása. Nagyon sokan nincsenek ebben a “szakmában” . . .

Magához húzta a telefont, s felhivatta Derval felügyelőt.

— Bizonyos Sonja kisasszony kereste magát — mondta Hellstrup mosolyogva.

— Köszönöm, de ebben a pillanatban jobban szeretném, ha megmondaná, merre jár Larsen.

— A dán hajó iránt érdeklődik. Amint elmondtam az előbb, ezt telefonon közölte velem.

— Akkor magam nézek Rasmussen után. Valahogy az a rossz érzésem támadt, hogy a két detektív, akinek meg kell őt figyelnie, alszik.

Hellstrup a homlokára ütött:

— Az ég szerelmére, csak nem kerülte el a figyelmüket, hogy annak a szállodának a Vattengatanon még egy kijárata van.

— Akkor már vége ... A madárka biztosan elrepült. Nézzen utána.

Bekopogott az egyik nyomkereső.

— A whiskys poharakon kitűnő ujjlenyomatokat találtunk.

— Adja le a képtávirón a lenyomatokat Párizsba, nagyon gyorsan szeretném tudni, szerepel-e valamelyikük az ottani gyűjteményben.

Időközben jelentkezett Párizs. A készüléknél Wilton régi barátja, Derval jelentkezett.

—> Felügyelő ur, hogy magáról is hallani! Talán valami megbízatása van, hogy felhívott?

— Segíthetne nekem. Egy banda nyomában vagyok. Minden valószínűség szerint leánykereskedést üz. A csoporthoz tartozik két francia, állítólagos nevük Charles

Jordan és Robert Lessuard. A nevek hamisak, ezt már meg tudtuk állapítani, útleveleik sem igaziak. Mielőtt azonban elcsípem őket, még nagyon szeretném tudni, hogy hívják őket valójában. Nagyon kérem, nézzen körül az illetékes csoportnál és délután feltétlenül hivjon vissza.

Már a párizsi beszélgetés alatt azt gondolta, hogy valamit kellene enni, még nem is reggelizett. íróasztalára cédulát tett: “Enni mentem.”

A lépcsőházban találkozott Larsennel.

— Mit csinálhatott Rasmussen azzal a hajóval. Sajnos, nem sokat értem el. Mindenesetre a tény, hogy a legénységhez a kapitányon kívül, akit reggel láttunk, még egy francia, két német és két afrikai tartozik. Ezt a mellette levő hajó embereitől tudtam meg. Azt is mondják, hogy a legénység egész héten, mióta a kutter a kikötőben van, alig mutatkozott.

— Meg tudott állapítani még valami más érdekeset?

— A kikötőhivatalban is voltam. A hajópapirokat rendben levőnek mondják.

sen végignéztem volna, mit akar a két lánnyal, akinek a táskáját a múlt héten ajándékozta el? — mondta maga elé a felügyelő.

Meglepve nézett Larsen a főnökre:

— Erre nem is gondoltam.

— Amig visszajövök, kérem, vegye elő azt a szobalányt, és próbálja meg kiszedni belőle azt, hogy az elmúlt héten mikor volt Rasmussen a lánnyal a szállodában. Most úgy emlékszem, hogy a szobalány nem mondott napot a kihallgatáskor, s én is elfelejtettem megkérdezni. Pedig talán ez fontos.

Wilton lesietett a büfébe, Larsen pedig az őrizetbevett szobalányhoz sietett.

A felügyelő alig nyelt pár falatot, amikor telefonhoz hívták. Hellstrup:

— A madárka tényleg kirepült. Néhány apróságot itthagyott ugyan a szobában, de minden jel arra mutat, hogy nem szándékozik visszajönni.

— Az ördög vigye el a két ügyetlen detektívet . . . Kérem, biztonság okából hagyjon egy embert ott, és maga jöjjön vissza.

Letette a kagylót, és azonnal felhívta az Adlon-szállót.

— Ott van még a két francia? — kérdezte, amikor a portás jelentkezett.

— Ebédelnek.

— Az útlevelek minden pillanatban viszszaérkezhetnek magához.

— Eddig nem kérték, sőt azt üzenték nekem a pincérrel, hogy a számla ráér délutánig. Még egy kicsit pihenni akarnak. A csomagjukat mindenesetre már az állomásra vitették.

— Ott van a közelben valamelyik detektív?

— Kérem, átadom neki a telefont.

— Elsőfokú készenlét! — mondta határozottan a felügyelő. — Az az érzésem, hogy a két francia ebéd után angolosan távozni akar.

— Én is végighallgattam a beszélgetést, amit a portással folytatott. Remélhetőleg minden rendben megy, én ugyanis e pillanatban egyedül vagyok.

— Odamegyek. Addig is nézzen körül, milyen lehetősége van a két franciának észrevétlenül eltűnni.

— Hát az biztos, hogy előbb elkérik majd a portástól az útleveleket . . .

— Ezekre már nincs szükségük. Biztosan van tartalékuk is. És két uj útlevél megvásárlása az alvilágban olcsóbb, mint az Adlon szálloda számlája.

— Rögtön körülnézek — nyugtatta meg a felügyelőt a detektív.

Az irodában Larsen éppen a szobalányt hallgatta ki. Ez nem hozott eredményt, visszavitték a cellába. Csak akkor, amikor már a felügyelő autójában ültek, útban az Adlon felé, jutott hozzá Wilton, hogy rövidesen tájékoztassa Larsent.

— Most letartóztatjuk mind a kettőt?

— Csak ha nincs más lehetőség. Sziveebédnek. A mellékkijáratokkal nem állunk francia. Rasmussen is eltűnt. . .

— Nem! Nem lehet igaz!

— De igaz, sajnos igaz. A részletekről majd később.

Az Adlonnal szemben álltak meg. Wilton benn maradt a kocsiban, s Larsent előre küldte, nézzen körül.

— A franciák már a végén vannak az ebédnek. A mellékkijáratokkal nem állunk jól. Van még egy bejárat a személyzet és a szállítók számára, s egy hátsó bejárat is igénybe vehető. Egyik ajtóra sem ügyelnek különösebben.

— Remélem, azonnal intézkedett?

— Az egyik detektívet a hátsó bejárathoz küldtem. Ez vasajtó és valószinütlennek látszik, hogy a franciák megtalálják oda a járást.

— És szerintem, a személyzeti ajtó nem a legmegfelelőbb elegáns vendégek számára, az ilyesmi biztosan feltűnne. És mi lesz, ha a két francia a szobájában egy kicsit “megváltozik”? Más ruha, álszakáll, bajusz . . . akkor zavartalanul elhagyhatják a szállodát, s több órás előnyük lesz, amig beszólnak nekik, hogy ideje elindulni a vasúthoz.

— Délután, úgy tudom, csak egy gyorsvonat indul Dánián keresztül Hamburgig.

— Jó, akkor vegye át a személyzeti ajtó őrzését. A másik detektív, aki itt rendelkezésünkre áll, maradjon az előcsarnokban, én meg úgy helyezkedem el, hogy mindkét szobát szemmel tartsam. Szeretném tudni, hogy néznek ki a jómadarak, mikor eltávoznak.

(Folytatjuk)