Magyar Hiradó, 1974. július-december (66. évfolyam, 27-52. szám)
1974-11-14 / 46. szám
8. oldal Magyar volt-e Liszt Ferenc? Irta: KLAMÄR GYULA Liszt Ferenc magyarságának kérdése újból és újból felbukkan valahol, leginkább az osztrák közvéleményben. Az ember azt hihetné, hogy a téma végleg lezárult már, a per eldőlt, mégpedig azon az alapon, hogy Liszt mindig is magyarnak vallotta magát — még akkor is, ha a magyar nyelvet nem éppen hibátlanul beszélte. Ám egyes osztrák körök — tudatlanságból, vagy merő nacionalizmusból — azt hirdetik, hogy Liszt osztrák volt. Jelen pillanatban is folyik a vita Liszt nemzetisége fölött, mégpedig egyszerre több helyen is: az osztrák televizió burgenlandi stúdiójában, és a tekintélyes bécsi napilap, a ,,Die Presse” hasábjain. A stúdió egyik adásában azt állittotta, hogy „Franz Liszt” osztrák, hogy miért lenne osztrák, azt nem mondotta meg, de valószinűleg arra gondolt, hogy szülőfaluja: Doboiján, osztrák nevén Raiding Burgenlandban, azaz Ausztriában fekszik. Arra valószinűleg nem gondolt vagy nem akart gondolni — a stúdió szerkesztősége, hogy azelőtt vagy ezer esztendeig viszont Doboiján Magyarországhoz tartozott, a soproni járás egyik csinos kis faluja volt. De persze ettől még Liszt lehetett volna osztrák, azaz német. De nem volt, mert nem akart német lenni, hanem magyar, nem állampolgári papiijai szerint — abban az időben amikor élt, Európában nem kérték senkitől az útleveleket, ilyenek talán nem is léteztek, hanem érzelmei alapján. Erről többször nyilatkozott, tört magyarsággal és perfekt németséggel, sőt franciasággal. Magyarságáról vallanak művei is, és ez mindennél döntőbb, mint ahogyan Petőfinél sem az számit különösképpen, hogy a Petrovits név helyett a Petőfi nevet választotta, de még talán az sem, hogy prózában-versben magyarnak vallotta magát, hanem főleg az, hogy költői műveiben a legtisztábban nyilvánul meg a magyar szellemiség — akárcsak Liszt egyik-másik kompozíciójában. A burgenlandi stúdió Liszt-versirójára egy bizonyos Jolanta Tarbuk válaszolt a „Presse” hasábjain, kijelentvén, hogy Liszt magát mindig magyarnak vallotta, sőt nevét: „List” magyar érzelmei kifejezésére „Liszt”-re „magyarositotta”; magyar iskolákat látogatott, zenei stúdiumai egy részét is hazájában Budapesten végezte, ergo — noha érthető volna az osztrákok vágya sajátjukként elkönyvelni egy ilyen nagy embert — Liszt Ferenc magyar. Jolanta Tarbuk a Liszt-ügyben tanúsított dicséretes tárgyilagossága mellett elkövet azonban egy nagy hibát, amikor azt Írja, hogy „Burgenlandot” amely különben ezer esztendőn át Magyarországhoz tartozott”, az osztrákok „Béla Kuhns”-nak, azaz Kun Bélának köszönhetik, az ő kommunista rezsimje nélkül — mondja — a nyugati határrész sohasem került volna Ausztria birtokába. Hogy mire alapozza állítását, nem tudni, de egy másik olvasó bizonyos Herr dr. Joseph T. Simon — aki szintén hozzászólt a kérdéshez egy héttel későbben — kifejtette, hogy amikor sor került Nyugat-Magyarország sorsa feletti népszavazásra 1921. december 14-én, akkor a Tanácsköztársaság már végérvényesen összeomlott, de különben sem hozható Burgenland vonatkozásba a magyarországi kommunistákkal, mert az országrész sorsát a békeszerződés döntötte el, a népszavazásnál is csupán Sopron hovatartozandóságáról kellett dönteni. Simon szerint a népszavazás során Burgenland „természetes fővárosa" Sopron azért veszett el, mert az olasz Ferrario tábornok, aki a népszavazás levezetésével volt megbízva, ,, nyilvánvalóan azt a feladatot kapta, hogy a népszavazást Magyarország javára manipulálja meg” — természetes, hogy a levélíró ezt a merész állítását meg se próbálja dokumentumokkal alátámasztani, valószinűleg azért, mert ilyenek nem léteznek. Visszatérve Liszt magyarságára, Bécsben szokás, hogy sikeres magyarokat osztrákoknak könyveljenek el csupán azon az alapon, mert hosszabb-rövidebb ideig Bécsben vagy Ausztriában laktak. így lesz Kálmán Imréből, Lehárból, sőt Molnár Ferencből osztrák, és akadnak bécsiek, akik esküsznek erre. E sorok írója nemrég általános meghökkenést okozott egy kisebb osztrák társaságban, amikor a magyar Molnár Ferencről beszélt — többen mindezideig abban a szent hitben éltek, hogy „Franz Molnár” echt, azaz hamisítatlan bécsi, hiszen itt élt hosszú ideig, itt irta darabjait és azoknak Bécsben volt az első bemutatójuk. Akárcsak Lehár „Vigözvegyének” a század eleji Theater and der Wienben — ahol különben abban az időben magyar volt az igazgató, aki vállalni merte a teljesen ismeretlen katonakarmester operettjének szinrevitelét. Helyesebb lenne, ha a nemzetiség fürkészése helyett annak örülnének mindkét oldalon, hogy akadtak olyan tehetségek, akiknek életművében ma is gyönyörködhetünk. EMBEREK ÉS ESETEK Világtalanul a világ körül... Az angliai Ramsgate kikötőjéből elindult háromesztendeig tartó, világkörüli útjára az Izabella nevű kétárbócos, kilencven-tonnás vitorláshajó — búcsúztatására több, mint háromszázan sereglettek össze az öbölben, Ramsgate polgármestere ajándékokat hozott: a kikötőváros címerét, egy nagy doboz csokoládét, két nagy üveg savanyúságot s amikor a vitorlás nekivágott az öbölből a nyílt tengernek, a hajók mind megszólaltatták kürtjeiket. Mi tette az Izabella elindulását oly különleges eseménnyé? Az, hogy egy héttagú család álmának a megvalósulása ez, Stevensék minden megtakarított pénzükért, tízezer fontsterlingért vásárolták a 77 esztendős hajót, amely karrieija során teheráru fuvarozásával foglalkozott a szigetország nyugati partja mentén, modernizálták, amennyire lehetett, fölszerelték s most elindulnak a földkörüli útra: Stevens, az apa, Jenny, az anya, a házaspár öt gyermeke — ötesztendős a legkisebb és tizenegy a legidősebb — és Stevensék három barátja. A harminchét-esztendős anya, Jenny, világtalan. Gyermekkorából eredő rheumatikus betegség támadta meg a szemét, tízéves korában kezdett gyöngülni a látása s a huszadik születésnapjára, három hónappal fizióterápiai vizsgadolgozatának megírása előtt — megvakult. Ennek ellenére elhelyezkedett egy kórházban, mint fizióterápista és másfél esztendővel ezelőttig ott dolgozott. Az apa, Brian Stevens, pilóta-oktató, a Biggin Hill repülőiskola alkalmazásában oktatta a sportrepülőket, a navigációt tehát elvben ismeri, de tengeri gyakorlata nem számottevő. Két pilóta-barátja vele együtt otthagyta munkahelyét és elkíséri a Stevens-családot a világkörüli utón, a legnagyobb feladat azonban Johnny Stewartra hárul, aki a British Petroleum egyik tankhajójának első tisztje, háromhavi fizetésnélküli szabadságot kért és kapott és elvállalta az Izabella kapitányi tisztségét — Braziliáig. Ezalatt a három hónap alatt, Stevensnek és két pilóta-barátjának el kell sajátítania a tengerészet tudományát. Brazíliában aztán Stewart búcsút mond Izabellának, utasainak és legénységének és ismét átveszi első tiszti munkakörét a tankhajón, amely ugyanabban az időben brazil kikötőben horgonyoz. Az Izabella pedig folytatja útját. A Stevens-család és a „legénysét” elindulás előtt néhány hétig gyakorolta és kipróbálta az összes bitonsági óvintézkedéseket, a hajón laktak, tűzoltógyakorlatokat végeztek s ha a hajót katasztrófa érné és süllyedni kezdene, mindenki tudja a feladatát — a felnőttek mindegyike egy-egy gyermekért felelős, kivéve Jenny természetesen, a világtalan asszonyt, akinek biztonságáért szintén a férfiak felelnek. De azért Jennyre is hárulnának feladatok. — Ha kialudnának a villanyok és sötétség borulna a hajóra, akkon én vagyok az, aki jobban „lát”, mint bárki más. Az asszony tökéletesen tájékozódik a hajón, mint mondja „szellemi képet” őriz róla magában, eligazodik a lépcsőkön, a fordulókban, mindennek ismeri a helyét, de — teszi hozzá bocsánatkérő kis mosollyal — ha valaki elmozdit a helyéről egy kis asztalkát, azon menthetetlenül átesem. Egy-esztendőre elegendő élelmet visznek magukkal, kétezer liter ivóvizt — ami legalább egy hónapig, tehát az első kikötőig elegendő, négy mentőcsónakot, két szonár-berendezést, hosszutávu rádió-adó, vevőkészüléket, televíziót és nyolcszáz könyvet. Az első kikötő, ahol rövid időre horgonyt vetnek a cornwalli Fowey, ahol egyébként a hajót regisztrálták s onnan elindulva a Kanári-szigetek felé tartanak, mielőtt rátérnének a vitorláshajók régi tengeri útvonalára, Dél- Amerika érintésével a Jóreménység foka felé. Miért csinálják, miért vállalkoznak erre az istenkisértő útra? Jenny Stevens ezt igy magyarázza: — Otthon maradhattunk volna a Kent-megyei Sevenoaks-on, a kis házban, jó állásunk volt, jó (Folyt, a 11. oldalon) 1974 végén Ford elnök megadja a jelt arra, hogy több mint negyven éves szünet után az amerikaiak újból aranyat vásárolhassanak. Ettől kezdve az állampolgárok bemehetnek a bankokba és a pénzüket otthagyva, egy csomó aranyat vihetnek magukkal. Némelyik magánbankár azt jósolja, hogy az aranyvásárlási láz majd körülbelül 25 millió amerikait fog érinteni, akik ezzel akarnak védekezni a már csak két számjeggyel leírható inflációs hullám ellen. Az Egyesült Államok Pénzügyminisztériuma nincs meggyőződve arról, hogy ilyen nagymérvű lesz majd az aranyláz az országban. Az bizonyos, hogy az első időszakban nagy lesz az érdeklődés a különös fém után, de nem igen fognak nagy mennyiségű aranyat vásárolni magas ára miatt, valamint azért, mert annak megőrzése is igen költséges lesz. És ki biztosíthatja őket arról, hogy ha az aranyat vissza akaiják váltani, vajon fog-e sikerülni neki. Az bizonyos, hogy a népesség egy része melegen üdvözli az aranyvásárlás lehetőségét, főként azért, mert már nem bíznak a kormányban, sem a bankokban, hanem maguk akaiják biztosítani anyagi stabilitásukat. Jelenleg kétfajta aranyárról beszélnek. Az egyik a hivatalos ár, amit 42.22 dollárban határoztak meg unciánként, a dollár kétszeri leértékelése után. A másik a szabadpiaci ár, ami jelenleg eléri a 155 dollárt is. Becslések szerint mintegy 2.5 billió uncia aranyat vettek ki eddig a föld mélyéből, az emberi civilizáció hajnala óta. Ennek az aranykészletnek a legnagyobb része ma is megvan. A világ aranykészletének közel a fele a pénzügyi hatóságok birtokában van, igy az Egyesült Államok kormánya mintegy 276 millió nicia arannyal rendelkezik. A jelenlegi évi termelés közel egy millió uncia, ami csak a hatodrészét fedezi az Egyesült Államok évi szükségletének ipari, fogászati és ékszergyártási célokra. Klamár Gyula
