Magyar Hiradó, 1974. július-december (66. évfolyam, 27-52. szám)
1974-10-31 / 44. szám
12. oldal HÉT ÉV UTÁN . Irta: VÁRKONYI ANDOR • • Ezerkilencszázhatvanhét őszén jártam utoljára Budapesten. Már akkor is meglepett a Város vibráló elevensége, megnövekedett forgalma, — amit azonban mostani utam során láttam és tapasztaltam, az úgy aránylott a hétévvel előtti helyzethez. mint tehervonat a gyorsvonathoz. Uj lakótelepek, uj bérházak százai, uj közintézmények tucatjai épültek fel az utóbbi esztendőkben, s végre megépült az uj földalatti vasút észak-déli szakasza; a Metró Wnrkonyi Andor — elfogulatlan szakértők állítása szerint — egyike Európa legszebb földalatti közlekedési hálózatának. Magam is megerősíthetem ezt a véleményt: a párisi, a madridi, a lisszaboni földalattik elbújhatnak mellette. Londonban nem jártam, s nem jártam Moszkvában sem, igy az ottani ,,Metrok”-ról véleményt alkotni nem tudok... A New York-i lármás ,,Subway”-el szemben a budapesti Metro szokatlanul csendes. Mintha az utasok máig sem tudtak volna felocsúdni meglepetésükből... hát mégis sikerült átkelni a Duna alatt? A márvánnyal borított csarnokok olyan szépek, hogy bármelyik főúri kastély halijaiként sem vallanának szégyent. Az is meglepő, hogy a mozgólépcső sokkal gyorsabban fut, mint akármelyik társa; ezért fürgén kell rászaladni az acélszalagra, amely majdnem kilencvenfokos szögben viszi le utasait a mélybe. A felső és az alsó szint közötti különbség husz-ötven méter között váltakozik. Az alagút átlagos mélysége harmincöt méter. Hét évvel ezelőtt a villamosokon és az autóbuszokon még harsányan kiáltoztak a kalauzok: „Szabad a jegyeket?” „Akinek még nem láttam a jegyét”, vagy más hasonló formulával igyekeztek rábírni az utasokat a jegyváltásra. Ma mindez a múlté. A magyar főváros közlekedési hálózatában nincs többé kalauz. A jegyeket (villamos jegyet egy forintért, autóbuszjegyet másfél forintért) előre kell megváltani a trafikokban. Az utasok nagyrésze: azonban bérlettel rendelkezik. A megváltott jegyeket mindenkinek sajátkezűleg kell érvénytelenítenie a villamosokban, illetve az autóbuszokban elhelyezett kis lyukasztógépek segítségével. Az autóforgalom — csucsforgalmi időkben — szédítő. Az autóvezetők hallatlanul ügyesek; a szűk utcákban úgy cikkáznak egymás körül, mint halak a tengerben. És mégis sok a baleset. A rádióban éppen ottlétemkor mondták be, hogy rövidesen korlátozzák a sebességet, hogy ilymódon próbálják csökkenteni a balesetek ijesztően magas számát. Most már nem kell évekig várni egy autóra; ha megvan hozzá a nyolcvan-százezer forint, napokon belül megkaphatja uj kocsiját az igénylő. És ami ennél is meglepőbb: megszűnt az a világ is, amikor a külföldre látogató magyarok olcsón vásárolhattak a határokon túl, vagy a külföldi árukat kétszeres-háromszoros áron lehetett értékesiteni Budapesten, vagy vidéken. Az időnként jelentkező úgynevezett ,,hiánycikkek”-től eltekintve ugyanis manapság már minden kapható a magyar fővárosban, az „importálás” tehát már nem kifizetődő üzlet. Másrészt pedig külföldön sem olcsóbb semmi, sőt. Dollárra átszámítva Budapest ma Európa legolcsóbb városa, legalábbis a szállás és az élelmezés területén. Viszont nem olcsók azok a cikkek, amelyeket főleg külföldiek vásárolnak: a népművészet remekei. Igaz, azok kézimunkával készülnek, s a kézimunkát a világ minden táján jól meg kell fizetni. Láttam a Vidám Színpad politikai kabaréját, amelynek „Mesebeszéd” a cime. Az volt az érzésem, hogy ebben a műsorban kevesebbet politizáltak, mint a hét évvel előbbiben, de egy-két „szabadabb” megjegyzés ezúttal sem hiányzott. íme az egyik: „öregem — mondja egy férfi a barátjának — az utolsó betűig elolvastam a „népszabadság” (a kommunista párt lapja) tegnapi számát.” „Ne mondd — csodálkozik a másik — tényleg elolvastad az utolsó betűig?... Igen — hangzik a válasz — csakhogy az utolsóelőtti betűnél kezdtem... És a másik, még „vakmerőbb” bemondás: „Azki azt állítja, hogy nálunk merőbb” bemondás: „Aki azt állítja, hogy nálunk nincs szabadság, az nem ismeri a tényeket — mondja az egyik szereplő a másiknak —, a múlt hónapban kerek három hét szabadságom volt, s azt a Balaton partján töltöttem el.” A nagy fejődés hatósugara még nem ért el az élet minden területére. Egy pedagógus drámai szavakkal ecsetelte a tanító- és a tanártársadalom rendkívül nehéz helyzetét. Csak különmunkák végzésével, különórák adásával tarthatják fenn magukat az elnyeléssel fenyegető viz szinén. Az üzletek kiszolgáló személyzete aránylag kevés bérért igen sokat dolgozik. Talán ez az oka annak, hogy a mosolyhoz, a barátságos szavakhoz már nincs sem kedvük, sem erejük. A fizikai munkásokat, s különösen a szakmunkásokat jól fizetik, de a rendszer „arisztok-A HALÁL ANGYALA Skócia egyik leghosszabb, legbizarrabb és legköltségesebb bűnügyi tárgyalása végétért: az esküdtek bűnösnek találták, s Lord Robertson főbíró életfogytiglani börtönre Ítélte Jessie McTavish 32 esztendős ápolónőt, akit a glasgowi Ruchill-kórház aggok osztályának betegei rajongásig szerettek, aki azonban valójában a „halál angyala” volt, kezeügyében a mindig akcióra-kész injekcióstűvel — csöndesitett, megnyugtatott és elaltatott: néha örökre. A tárgyalás az edinburgi bíróságon több, mint két hétig tartott s felvonuló tanuk vallomásai nyomán az esküdtszék, a lapok tudósításain keresztül pedig Anglia közvéleménye előtt felrajzolódott a skóciai kórház geriátriai osztályának komor és lehangoló képe, ahol a páciensek mind félig-meddig magatehetetlen öregek, kevés reménnyel arra, hogy valaha is élve kerüljenek ki a kórterem falai közül, ahol az orvos belefáradva és belefásulva ebbe a reménytelenségbe, mivel, mint mondotta, „aggkori végelgyengülés ellen nincs orvosság” — a megengedettnél sokkal nagyobb hatáskört és intézkedési jogot biztosított a gyors, kedves, mindig mosolygó és segítésre mindig kész főnővérnek, Jessie McTavish-nek. Ö pedig ott termett a szenvedő, öreg betegek ágya mellett az első hívásra, kezében fiolával és injekcióstűvel — olykor largactyl-t adott, nyugtatót, máskor pethadine-t, néha desztillált vizet, kizárólag az injekció pszichológiai hatására bízva a szenvedés enyhítését — néha, nagynéha azonban — insulin-oldatot. Az insulin-oldat többszöri injektálása pedig — halálosnak bizonyult. — Figyeltem, McTavish nővért — mondta a tárgyalás során egy fiatal ápolónő — amint az injekcióstűből felszívta az ampulla tartalmát. Különös mosoly játszadozott az ajka körül. Észrevette, hogy nézem s ő visszanézett rám, de nem vagyok biztos abban, hogy csakugyan látott. Mintha transzban lett volna. Beadta az injekciót a betegnek. Megigazította fölötte a takarót. — Már nem tart sokáig... — suttogta. Aztán rátái” a parasztok. A mezőgazdasági munkát végző családok legtöbbje uj, modern házban (hol van már a régi buboskemence ) uj bútorok között él; a ház mellett épült garázsban autó áll, a szobában televízió, hűtőszekrény a konyhában, s a padlókon értékes szőnyegek. A földes, döngölt padló már csak azoknak a házában van, akik valahogy lemaradtak a fejlődés futószalagjáról. Már hét évvel ezelőtt is megfigyeltem, hogy az amerikai filmeknek különlegesen nagy sikerük volt. Mostani látogatásom során az a meggyőződés alakult ki bennem, hogy ez a tendencia tovább erősödött. A „French Connection” már vagy egy éve fut, s hasonló sikere van a „Cabaret” című filmnek is. Ezzel szemben a Fővárosi Operettszinház többszáz telt ház után levette műsoráról a „Fiddler on the roof” cimű amerikai musicalt. A mindentudó pestiek szerint a sikersorozatot külső-felső utasításra kellett megszakítani. A színház a csapást azóta sem heverte ki: most szinte állandóan külföldi társulatok játszanak benne, mert eddig még nem találtak olyan operettet, vagy musicalt, amely a „Hegedűs a Háztetőn” tomboló sikerét csak megközelíthette volna. A televízióban pedig a legnagyobb népszerűségnek a „Flintstone” cimű paródia sorozat örvend, Romhányi József szellemes szövegével. Budapest, a „Duna Királynője” tovább épül és szépül. „A folyamat kissé lassú ugyan — mondta humorista barátom — de ha az építkezések körül minden rendben menne, úgy egyik kiapadhatatlan témaforrásunkat vesztenénk el...” (folytatta a fiatal ápolónő) félig sajátmagának, félig nekem hozzáfűzte a magyarázatot: — Dr. Saxena szereti, ha csöndben távoznak... S az öreg páciensek közül jónéhányan csöndben távoztak. A 80 esztendős Elizabeth Lyon például, néhány inzulin-injekció után. Az öreg Martha Devine, aki gyógyíthatatlan beteg volt. S még ketten. A kórház morgue-jában az alkalmazottak felfigyeltek a geriátriai-kórteremből mind gyakoribbá vált az érkezés. Elnevezték McTavish nővért „Burke and Here”-nak, utalásként a két gonosztevőre, akik pénzért szállítottak tetemeket a bonctani intézetnek s hogy meggyorsítsák forgalmukat mind több embert segítettek át a másvilágra, mig elfogták s halálra ítélték őket s kivégzésük után ők maguk kerültek a bonctani intézetbe. Viasz-szobruk ott látható most a londoni Tussaud-panaptikum bűnügyi osztályán, ahová borzongani járnak a turisták. Különös jelenség volt McTavish nővér ezen a szomorú osztályon, a maga vigasztaló injekciós-tűjével. Az ápolónők mind elmondták, hogy nem csak a betegek szerették őt, de ő is szerette a betegeit, mintha velük együtt szenvedett volna. S amikor Martha Devine-nel végzett az injekció-sorozat és örök álomba szenderült, a nővér elment a temetésére és zokogott. — Irgalomból ölt? — kérdezte tőle a biró. A csinos, barna ápolónő tagadta. Azt is tagadta, hogy siettette volna páciensei halálát. Az eutanázia, a halál könyörületből való siettetése ellenkezik az elveivel, mondotta. Az esküdtek azonban a tanuk vallomásai és bűnügyi laboratórium vegyészeinek döntő bizonyitéka után többórás mérlegelés eredményeképpen bűnös verdictet hoztak. Az inzulin-oldat kimutatása perdöntő volt. Elizabeth Lyonnak nem volt szüksége inzulinra és a dózis, amit kapott, minden között végzett volna vele. A laboratórium analízis eredménye front áttörést jelent a törvényszéki orvostanban is és a bűnügyi regények íróit megfosztotta egy rekvizitumtól — mindmáig tartotta magát az a szélesen elfogadott vélemény, hogy az inzulin az utolsó kimutathatatlan méreg. Nincs igy. (Folyt, a 15. oldalon)
