Magyar Hiradó, 1974. július-december (66. évfolyam, 27-52. szám)
1974-10-31 / 44. szám
8. oldal A tékozló fiú hazatérése Irta: ACZÉL BENŐ Ácséi Benő A New York Times riportot irt egy katonaszökevényről. aki elfogadta Ford elnök amnesztia feltételeit és visszatért falujába. Ugyan mit érzett, mikor belépett az apai ház kapuján s a bejárattal szemközti falon megpillantotta a saját katonaruhás fényképét. amelyet apja anyja nem engedett levenni a falról azóta sem, mióta megtudták, hogy fiuk megszökött. Nem volt hajlandó a halál ! kockázatát vállalni a gyermekkor ' összes emlékéért sem és azokért, sem, akik minden szégyent és megalázást híven vállaltak érte? Ez Gary, mondta az édesanyja, mikor a hazatért tékozló fiú szégyenkezve leakasztotta a saját képét a falról. Mindegy, hogy mit csinált, mindegy, hogy milyen uniformisban ábrázolja a kép. Ő nem ragaszkodott mihozzánk, de mi ragaszkodtunk őhozzá, — mondták a szülők. A tékozló fiú nem ezt gondolta — és hat év alatt, amig Kanadában élt egy percig sem gondolta, hogy de hiszen kiderült, igazam volt és a vietnami háború nem volt jogos? Ki kérdezte? A háborút sohasem a katonák határozzák el, hanem mindig a politikusok, akiket az ország alkotmánya megbízott vele. Népszerű háború nem létezik; senki sem akar meghalni a hazáért. Mindenki élni akar, mindenki gyáva talán, kivétel nélkül. Tisztességes ember nem bizhatja rá másokra mindannak védelmét, ami neki becses. Ha ott akar élni, ahol megszokta, ahol szeretik és ahogyan szerinte egyedül érdemes élni, akkor azt az életet védje meg. M'kor kitört az első világháború és én a mozgósítás Elég sok Dizonyiték van arra, hogy ha az amerikai nép valamit nagyon akar a kormánytól, akkor meg is kapja. így lehet szólni arról a kampányról is, ami egyre szélesebb körben téried a bűnözés veszélyének megállítása érdekében. Ha ennek mind több és több szószólója akad, akkor végül döntés születik a tarthatatlan helyzet felszámolására. Ha igy haladunk tovább, akkor hamarosan eljön az idő, amikor az emberek nem az infláció emelkedésével fognak törődni, hanem a bűnözés teijedésének veszedelmével. William B. Saxbe igazságügyminiszter mondotta, hogy az amerikai életnek ma a legszörnyűbb ténye a bűnözés, amelynek polipkaijai egyre jobban szorítanak. A statisztika azt mutatja, hogy a súlyos bűncselekmények aránya 6 százalékkal emelkedett 1973-ban és most még rohamosabban növekedik, elérve a 16 százalékot is. Az FBI szerint ez azt jelenti, hogy minden 27 percben gyilkosság, minden 10 percben erőszakos nemi közösülés, minden 18 percben rablás és minden 12 percben betörés történik az Egyesült Államokban. A bűnözés emelkedésének a kilátásai nagyon rosszak. Az igazságügyminiszter a következőket mondta erről: „Ha a bűnözés aránya a jelenlegi mérték szerint emelkedik tovább, akkor Amerikában egy évtized múlva nem lesz egyetlen biztos hely sem, ahol valaki veszélytelenül élhetne. Való igaz, hogy most már efelé közeledünk.” Saxbe egyre jobban sürgeti, hogy szigorúbban bánjanak a bűnözőkkel az igazságszolgáltató szervek. Például említett egy esetet, mely szerint valakit öt éves időszak alatt 57-szer tartóztattak le bűncselekmény elkövetése miatt és csak ezután ítélték börtönbüntetésre. Ifilcn iád»} nts-n 3/hízó ynágasí? — első napján bevonultam, azt hiszik, helyeseltem a hadüzenetet? Eszemben sem volt. Én az ultimátumot, amelyet az osztrák-magyar monarchia Szerbiának küldött, teljes abszurdumnak tekintettem, amelyet lehetetlen elfogadni. De amikor behívtak, bevonultam. Szerettem az életet Budapesten és nem akartam, hogy megváltozzék. De eszembe se jutott, hogy védelmét rábízzam másokra. Általában ellenzem a tékozló fiú hazatérését. A tékozló fiú ne térien haza. Ha nem vett részt az atyai ház hideg napjaiban, a melegbe ne akaijon visszatérni. Mindenki viselje tettének következményeit. Ford elnök amnesztia feltételei között ott van, hogy aki igényli, köteles két, vagy hány évig szolgálni az országért. De ez nem elég. A halálos kockázat vállalása nélkül még mindig az a helyzet, hogy háború esetén bolond az, aki meg nem szökik. Ha lehetséges, hogy a szökevény ugyanúgy jár, mint aki teljesitette kötelességét, akkor csak a nem normális vállalja a halál kockázatát. Az elnöki amnesztia feltételei közt ott van, köteles valami kárpótlást vállalni azért, amit kikerült: kétévi szolgálatot az országért. De lehet-e kárpótlást vállalni, hogy kikerülte a halál kockázatát? Senki sem akár meghalni: mindenki élni akar a hazáért. Aki a halál kockázatát sem vállalja, egyszerűen gyáva és legkevesebb, amit köteles elismerni, az a szégyenletes és megalázó gyávaság. Legalább a szégyent vállalja. Még azt sem? Elszökik idegen országba, amely hajlandó menedéket adni neki s békeéletet biztosit számára, már olyat, amilyet. Életbiztositást igen, de nem olyen életet biztosit, mint amilyet odahaza élt. A tékozló fiúnak csak szemlesütve illik hazatérni. Ellenszenvem a tékozló fiú hazatérésével szemben már régi keletű. Tizennyolc éves lehettem, amikor Ferenczy Károly, a nagy magyar festő megfestette a bibliai témát s engem a kép úgy megragadott, hogy verset Írtam róla: „A tékozló fiú testvére” cimmel. A versből már csak a végére emlékszem: S hogy megjött ő, ki általélte Az én megfojtott életem Apám, kebledre öleléd te, Én gyűlölöm, én megvetem... Ma is igy gondolkozom. Mindenki úgy szeretett volna élni, ahogyan a tékozló fiú élt, de a többieket visszatartotta a becsület, a törvény. A hazatért és a család keblére visszafogadott fiú mindezzel nem törődött. És hazasompolygott. ZENDÜLÉS! Irta: HALÁSZ PÉTER Halász Péter „Len, a vörös zendülő”, csinos, szőke orosz hitvesével, Jekaterinával, három hétre szülőhazájába, Angliába érkezett „Az invergordoni zendülő” című könyvének megjelenése alkalmából. Invergordon ügye ma már feledésbe merült, de az 1931-es esztendőben, amikor történt, meglehetősen nagy port fért föl. íme rövid összefoglalásban. Wilfred Tomkinson ellentengernagy, az Atlanti Flotta parancsnoka 1931-ben különböző költségvetési okoknál fogva úgy határozott, hogy a tengerészek fizetését összhangba hozza a többi fegyvernemnél szolgáló katonák zsoldjával. Ez azt jelentette, hogy a tengerészek fizetését 25 százalékkal csökkentik — napi négy angol shillingről, három shillingre. A flottának abban a részlegében, amelynek hajó-egységei Invergordonnál horgonyoztak, erre a hírre szeptember 13-án, vasárnap reggel zendülés tört ki. A matrózok bevették magukat a parti kantinba, lázitó beszédek hangzottak el — állítólag egy Len Wincott nevű tengerész volt az aki elsőnek szólította sztrájkra matróztársait. Katonai szolgálatban a sztrájk parancsmegtagadást jelent, a tengerészeinél nyílt zendülést. Az invergordoni matrózlázadás azonban nem volt hosszuéletű, az admiralitás gyorsan kivizsgálta az ügyet, felülbírálta Tomkinson ellentengernagy intézkedését, a fizetés-csökkentést semmisnek nyilvánította, Len Wincott-ot azonban elbocsátotta a tengerészet kötelékéből — sérelmek orvoslásának nem zendülés a módja. A matrózról akkor sokat Írtak a lapok, „vörös Len”, ha rövid időre is, de ismert név lett Angliában. Három esztendővel később Len Wincott a Szovjetunióba utazott, lemondott angol állampolgárságáról, szovjet állampolgár lett belőle. Most, 43 esztendővel később itt van ismét: „Az invergordoni zendülő” cimű könyve megjelenésére érkezett. A szőke Jekaterina a negyedik felesége. Mikor megkérdezték tőle, milyen érzés ismét angol földre lépni, Wincott vállatvont: — Semmi rendkívüli. Nem vagyok izgulékony ember. Jßgßzüätßil nasziri .ilotló ríKflulöiö gam nadövixz ó A szibériai kényszermunka-tábor felől is kérdezték, mire a fejét rázta: — Hírét sem hallottam. Azt azonban tudják Angliában, hogy ez nem egészen igy van. Wincott élete viszonylag eseménytelenül telt az első esztendőkben, egy leningrádi tengerész-otthonban dolgozott. Azután kitört a háború. Az egykori angol matróz végigélte Leningrád ostromát. Közvetlenül az ostrom után, mint kémgyanus személyt letartóztatták, Szibériába deportálták, ahol azután 11 esztendőt töltött. Később abból élt, hogy szovjet filmekben játszott kisebb nagyobb szerepeket. Valahányszor imperialista kémre volt szükség, Wincottot hívták. Ö legalább kifogástalanul beszélt angolul. Amikor aztán kevesebb lett a kémszerep, a filmesek érdeklődése csökkent Wincott iránt. Akkoriban határozta el, hogy megiija az invergordoni zendülés történetét, ahogyan ő látta. Egy londoni könyvkiadó, Patrick Seale, készséggel fogadta a kéziratot és a könyv most napvilágot látott. Könyvének egyik szereplője Robert Elkins tengerésztiszt, aki akkor, mint fiatal hadnagy, elsőnek került szembe a zendülőkkel. „Belépett a kantinba”, iija Wincott „ahol a gyűlést tartottuk. Úgy félt, hogy kiáltása inkább sikolynak hallatszott. — Mi történik itt? Aki lázitó-beszédet mond, azonnal letartóztatom! Ekkor valaki egy söröskorsót hajított feléje. A korsó a söntéspulthoz csapódott, szilánkokra tört. Elkins hadnagy válla közé húzta a fejét és kimenekült a kantinból.” Elkins hadnagy azonban még ma is él és ő másként emlékezik a jelenetre. Ma már egyébként nem hadnagy. Sir Robert Elkins altengemagy. Nyugdíjban. — Jókora hazugság — mondja. — A kantinajtó zárva volt. Nekifeszitettem a vállam és betörtem. Egyszerre mély csönd lett s aki tudott, kirohant egy hátsóajtón. Ők menekültek, nem én. Megkérdezték Wincottól, aki most 67 esztendős, hogy minek érzi magát, angolnak, vagy orosznak? Erre azt felelte: — Az ember egész életében annak (Folyt, a 10. oldalon) «3Kvo>I
