Magyar Hiradó, 1974. július-december (66. évfolyam, 27-52. szám)
1974-10-24 / 43. szám
12. oldal “BURBERRY” Irta: KLAMÄR GYULA Klamár Gyula Az embernek jólesik találkozni olyasvalamivel, ami már régen kiveszett Európában. Ilyen a — sok között — a Burberry-üzlet, gondolom az eredeti és hamisítatlan, ahol az igazi Burberry-felöltőt, esőkabátot és más hasonló dolgot lehet vásárolni. Nem a ,,Burberry” veszett ki Európából, tévedés ne essék, sőt nagyon is sok van belőle, hogy az ember ne kételkedjék az eredetiségében, de mindaz, amit az ember ott a helyszínen, London szivében tapasztalhat. Gyermekkorunk emlékei térnek vissza, amikor a Muzeum-köruti Neumannál szüléinkkel matrózruhát vásároltunk és le-le ültünk a kísérők számára odakészitett mahagóni-székbe; az üzletvezető kedves mosolya, amely minden messziről jött vendégnek kijárt (különösen ha Kolozsvár felől érkezett), a jó kabát-szag, a szövet-illat, a próbafülkék édes titkai és az a sok-sok áru, amely ott hevert szanaszét a pulton, széken, asztalon... Nos, ugyanigy éreztük magunkat a Burberry-nél, amikor elszántuk magunkat végre a belépésre. Mintha a Szent Pál katedrálisba léptünk volna; az áhitat nem volt sokkal kisebb és az emlékek is nyomban színre léptek az elegánsan kopott pultok, székek, fogasok láttára. Az ami már a század eleje táján elsüllyedőben volt Európában és aztán a második világháborúval végleg el is süllyedt, az itt még eleven valóság: a figyelmes osztályvezető, a készséges segéd, aki a vevő oldalán látszik állani olyan buzgón ügyel minden kimondott és ki nem mondott óhajra: az áruk szépségétől megilletődött vevők, a halk tanácskozás a szinek, vonalak, bélések felől, — szakasztott úgy mint a békebeli Európában, amikor az egész család ünnepe volt a vásárlás a jószagu divatüzletben. Már az maga milyen nagy élmény, végignézni a kabátot próbáló férfiakat a földig érő tükör előtt forogva, vállán át hátra-hátranézve, az ujj hosszát mérlegelve, mígnem kimondja a boldogító igent; felér egy jó szinielőadással, amelyben oly rutinos művészek, mint a Burberry-cég eladói játsszák a főszerepet, de nagyvonalúan átengedik látszólag a dicsőséget a Vevőnek. Végül mi is vásárolunk egy „valódi” Burberry-esőkabátot, mert hát a nagy csábításnak nem lehet ellenállni. És csak akkor következett az igazi meglepetés: odavezetik a vásárlót a terem közepén álló Íróasztalhoz, amely mögött egy zsakettos úriember ül, aki kedves mosoly kíséretében elárulja, hogy a vételárból mint külföldinek visszajár, merthogy nem tartozunk az EWG-piac országaihoz. Kitölt egy ivet, átadja és elmagyarázza, kinek kell Doverben átadni a vámnál, aki majd lepecsételve visszaküldi azt a cégnek. Persze, mint öreg európai nem hiszünk az egészben, ám ha sohasem jön meg, akkor is megérte a szép ceremónia a három fontot. * * * „A pap története” — ez volna a cime annak a kis regénynek, amelyet alább néhány szóban közlök. A pap valahol Glasgow mellett egy kis skót gyárváros plébániáján végzi évtizedek óta a mesterségét: keresztel, temet, vasárnaponként prédikál, már ahogyan az anglikán egyházban- ez szokás. Nem lehet könnyű dolga a füstös, kormos városkában, mert gyermekkorában máshoz szokott: a bohémsághoz, az un. „gmütlichséghez”, minthogy bécsi származású, Bécsben is „ottakringi” akik tudvalevőleg a legnagyobb bicskások az egykori császárvárosban. Minden valószínűség szerint a származásának köszönhette, hogy fiatalkorában összeütközésbe került a renddel, sőt nem is egyszer, aminek következtében egy picinyke időt a javítóintézetben töltött... (Hogy miért lehet mindezt ma már megírni, alább kiderül.) Még valamit meg kell róla mondani a teljesség kedvéért: ezt a kedves anglikán papot állva keresztelték: igy szokták mondani Bécsben, ha egy felnőtt zsidó áttér a keresztény vallásra. Még jóval a háború kitörése, illetve Hitler uralomrajutása előtt került el Ausztriából. A nyomok elmosódtak mögötte, mígnem néhány évvel ezelőtt fel nem bukkant ismét Bécsben — most már mint anglikán plébános, gyerekekkel, feleséggel, fekete papi civilben, fehér collare- al a nyakán. Felkereste az egykori javítóintézetet, talált még ott embereket a régi időkből és fesztelenül emlékezett vissza azokra a napokra, amikor még Ottakringben csavargott és rontotta a levegőt. Ettől kezdve évente jelentkezett egy-egy levéllel, ötévenként személyesen is, ha pedig valaki Skóciába utazott, nem mulasztotta el, hogy bekopogtasson a paphoz és át ne adja neki kedvenc csemegéjét: a ropogós nápolyit, amelyet állítólag Bécsben csinálnak a legjobban. idén nyáron e sorok Írója vállalkozott a postás szerepére. Tulajdonképpen leginkább azért, mert kiváncsi volt a nápolyi szeletet ropogtató vidám anglikán papra. Hamarosan felbukkant Glasgow után a kis skót város. De a papot és a paplakot nem volt könnyű megtalálni. Órákig kellett kacskaringózni az utcákon, tereken, mig végül ott álltunk a ház előtt. Szemben a kis templom — nem lehet tévedni. A csöngetésre egy hölgy lépett ki, akire szinte rá volt Írva, hogy csakis a papné lehet, éles ellentéte a vidám „ottakringi csibésznek”, akivel alig bírtak az inspektor urak. A papné kérdő szemmel nézett hol ránk, hol a nagy csomagra és hamarosan kitalálta miről lehet szó; szemét döntötték a könnyek és csendesen mondta: már nem tudják átadni neki, mert meghalt... Bent a szalonban — ahonnan nemsokára ki kell költözni mert jön az utód — fejezte be a félje szomorú történetét. Nemrég egy nagyobb plébániát kapott, feleségével autóba ült és elment megnézni leendő működésének színhelyét. A templom ajtójában a szivéhez kapott és meghalt. Sohasem láthatta meg belülről a gondjaira bízott Isten-házát... rémtörténet Mostanában olyan divatos és annyi kémtörténet jelenik meg könyvben, annyit játszanak a színházban és mozikban, tévében, hogy magam is elmesélem az enyémet. Csak abban különbözik a többitől, hogy igaz és rövid, nem is pályázhatok vele irodalmi díjra. A világháborúban volt egy iskolából maradt francia tanárnőm, Mademoiselle Lefort. Hatvanas vénkisasszony, évtizedek óta élt Magyarországon, felvette a magyar állampolgárságot, de a nyelvünkkel sehogyan sem tudott megbirkózni. Ha raccsolva, franciás orrhangon szólalt meg magyarul, akkor is azt hittem, hogy franciául beszél. Magam meg nem tudtam megbarátkozni a sok francia rendhagyó igével, de azért mi ketten jó barátok maradtunk. Mademoiselle Lefort egy napon a Nemzetközi Vöröskereszt utján sürgönyt kapott, hogy egyetlen öccse, aki a francia hadseregben szolgált, német hadifogságba került azonban megszökött és sikerült átjutnia Svájcba. Menekülés közben a németek utána lőttek, golyót kapott, kórházban fekszik és halálán van. Akkoriban nagyon nehezen adtak útlevelet semleges országba, különösen a nemzetközi kémektől hemzsegő Svájcba. Mademoiselle Lefort térdig koptatta a lábát és végül mégis elérte, hogy kimehetett látogatóba az öccséhez. Mikor a vonat a svájci határra érkezett, a határőrök az utasokat poggyászostól egy barakba terelték, amelyben fülkék sorakoztak. Az utasok egyesével mentek be egy-egy fülkébe. Ott azután nemcsak a bőröndjeiket vizsgálták át a legnagyobb aprólékossággal, hanem pucérra kellett vetkőzniök és testi motozás alá vették őket, nehogy valami hadititkot csempésszenek át Svájcba. A nőkön természetesen motozónők hajtották végre a műveletet. Mademoiselle Lefort is úgy állt a motozónő előtt, ahogyan a gólya hozta. A zord nő egyszerre csak vésztjósló pillantást vetett rá, majd kirohant a fülkéből és kívülről rázárta az ajtót. A kisasszony nem értette a dolgot, de mit tehetett egyebet, állt és várt. Tíz perc múlva nyílt az ajtó. Visszajött a motozónő. Egy másik nőt hozott magával, aki fényképezőgépet és állványt cipelt. Rövid, pattogó vezényszavak következtek: — Forduljon háttal és hajoljon le mélyen — parancsolta a motozónő. Szegény szemérmes Mademoiselle Lefort majd elájult a rémülettől, azt hitte őrültek karmaiba került. De hiába volt minden sirás-jajveszékelés a végén engedelmeskedni kellett. Megtette amit követeltek tőle. Lehajolt, mégpedig mélyen, úgy ahogy a motozónő parancsolta. A fényképezőnő pedig a háta mögé került és hátulról lefényképezte ebben a valóban szokatlan pózban. Utána a két nő kivonult, az ajtót megint rázárták. Lefort kisasszony még egy óra hosszat ájuldozott a fülkében amig a motozónő visszatért. Most már más hangon beszélt, csupa udvariasság volt. Segített neki felöltözködni, segített becsomagolni a feldúlt bőröndöket, azután a határállomás katonai parancsnokának irodájába kisérte. Ott egy tiszt zavart mosollyal bocsánatot kért tőle: — Ne haragudjon, de katonai érdekek miatt kellett megtennünk amit tettünk. Minek szaporítsam a szót, Mademoisella Lefort hamarosan megtudta, mi történt körülötte. Útközben Svájc felé, a vonaton fel kellett keresnie azt a bizonyos kis fülkét a vagon yégén. A fülke felszerelése a háborús időben meglehetősen elhanyagolt, piszkos volt. Egyéb papír hiján ujságlapot terített a megfelelő helyre. Igenám, de a kissé átnedvesedett újságpapírról a festékes betűk átpréselődtek arra a bőrfelületre, amely érintkezett a papírral. A motozónő halvány betűsorokat látott azon a testrészen amit nem szoktak levélpapírnak használni. Buzgalmában azt hitte, kémet fogott, aki ilyen ravasz helyre elrejtett titkos-irással visz hirt a nyugatiak svájci kémközpontjának. Nosza jelentette a katonai parancsnoknak. Erre lefényképezték a szokatlan „levélpapírt”, a felvételt gyorsan előhívták és a magyar tolmács nagyitóüveggel elolvasta a sorokat: kémüzenet helyett a Pesti Hírlap apróhirdetési rovatának szövege tárult eléjük. Mademoiselle Lefort már régen elköltözött a földi árnyékvilágból. Amilyen jótétlélek, ártatlan teremtés volt, nem vitás, hogy a menyországba került és az" angyalokat oktatja a francia rendhagyó igék rejtelmeire. De biztos, hogy bárányfelhő-katedráján ülve még ma is szemérmesen elpirul, ha eszébejut mit is csináltak vele akkor a határon a kémvadászok. Bodony Böske
