Magyar Hiradó, 1974. július-december (66. évfolyam, 27-52. szám)
1974-08-29 / 35. szám
20. oldal MAGYAR HÍRADÓ VAJDA ALBERT: iáÉjfélkor lesz a krízis I» — BŰNÜGYI ELBESZÉLÉS — (FOLYTATÁS) Miért érdeklődik? A gyilkos visszatér a tett szinhelyére? Vagy csupán szadizmusból jött el, látni akarta, hogyan szenved az áldozata? — Nem ... Ez lehetetlen . .*. Ezért nem kockáztatja, hogy esetleg gyanússá váljék! Valami más oknak kell lennie! Ez a suhanc tudni akarja, hogy mik a kilátásai. Attól fél, hogy ha rendbe jövök, olyan adatokat szolgáltatok a rendőrségnek, amelyek a nyomára vezetnek ... Dehát én egyik támadóm arcát sem láttam . . . nekem csak ez a hang az egyetlen támaszpontom . . . Igen! A hang! Szóval attól fél, hogy felismerem a hangját! Ez pedig csak azt jelentheti, hogy . . . Egész bensőm reszketni kezdett . . . Igen, ez nem lehet másképp ... De én ezt a fiatal fickót ismerem! Ezért fél attól, hogy meggyógyulok! Ezért fontos neki, hogyan végződik a krizis! Gondolatban sorra vettem azokat a húsz éven aluli ismerőseimet, akik számitásba jöhettek. Közben újra és újra hallottam a hangot: Verjétek fejbe az öreg fiút! . .^Holnapután újra megérdeklődöm, hogy van az öreg fiú ... Arcok merülték fel bennem: a supermarket kiszolgálói, a szemközti kocsma csaposa, a portás szerep fia . . . Nem . . . Egyik arc sem illett ehhez a hanghoz .. . Pedig ezt a hangot ismerem, halálos biztonsággal tudom, hogy már hallottam . . . nem is egyszer . . . És akkor gondolataim egyszerre a gyár alkalmazottai között keresgéltek . . . Hirtelen magam előtt láttam a nagy műtermet, ahol huszadmagammal dolgoztam. A szemközti rajzasztalnál kopaszkodó fáradt arcú kolléga ül, Mr. Hubert . . . Látom, hogy nyilik az ajtó és belép egy pullóveres fiú, hosszú hajjal és megszólal: “Daddy, csak egy pillanatra zavarlak ...” Igen, ez az a hang! Nem kétséges! Érthetetlen, hogy eddig miért nem jutott eszembe, hogy kihez tartozik ez a hideg, szenvtelen, gonosz hang. — Persze, ez Micky Hubert, a kollégám tizenkilenc éves fia! — Időnként feljött az irodába és pénzt pumpolt az apjától. Utána Mr. Hubert órákon át csendes volt, sápadt és látsszott rajta, hogy mennyire ideges. Egyszer ki is robbant előttem. Elmondta, hogy nem bir a fiával, aki dolgozni nem akar, délig alszik és hajnalban jár haza. Nagyon fél, hogy valami kétes ügybe keveredik ... Tehát Micky Hubert volt az egyik . . . Látom magam előtt keskeny arcát, vékony, hideg vonalú száját, amely vizkék és hiányzik belőle minden érzelem. Ez a fiú semmitől sem riad vissza, főleg ha arról van szó, hogy elkerülje a rendőrséget . . . Tehát ezért jött el ide a kórházba, meglátogatni engem . . . Terepszemlére . . . Ebben a pillanatban már azt tudtam, miért olyan fontos Micky Hubbertnek, hogy mikor lesz a krizis ... Ha nem vészelem át, akkor megkönnyebbülten felélegezhet, mert megmenekült ... Ha azonban holnap éjfélkor túljutok a krízisen . . . akkor Micky Hubert gondoskodni fog arról, hogy örökre elhallgattasson . . . * * * Segitséget kell szereznem! Valahogy tudtára kell adnom környezetemnek, hogy tudom: ki volt az egyik támadó! — Ezzel a gondolattal ébredtem. Nemsokára itt lesz Mary ... De mit érek vele, ha nem tudok beszélni, nem tudom elmondani neki, hogy itt volt a tettes és csak az éjféli krízisre vár, hogy utána . . . így érezheti magát az ártatlanul bebörtönzött, egyedül, a cella sötétjében, a rácsok mögött. Tudja, hogy ártatlan, de minden ellene szó l,nem tehet semmit. Hiába ordít, toporzékol, nem hallgatja meg senki . . . A mindennapi élet közben zajlott körülöttem. Prosfesszor vizit . . . Hm . . . him . . . A pupilla merev . . . Szóval a krizis éjféltájban lesz . . . hm . . . hm . . . Léptek, csörrenések, az élet hangjai. És én itt fekszem tehetetlenül és nem tudom megmondani nekik, hogy . . . Gondolatban ordítottam, de tudtam, hogy a valóság a néma dermedtség, a teljes mozdulatlanság. A hangok csak agyamban üvöltenek, a valóságban fekszem, mint egy kivágott fa, élettelenül. Megjött Mary. Papirzörgés, újabb virágcsokor, vizcsobogáss. — Jaj de szépek ezek a rózsaszín szekfük, — mondja a nővér. — A férjem kedvenc virága — hallom Mary hangját ... — Nem lehet, hogy ne érezze meg, mi zajlik most bennem. Meg kell rezdülnie benne valaminek, lehetetlen, hogy igy kell, egyedül várnom, teljesen kiszolgáltatottan az éjféli krízist! Újabb injekciót kaptam. Idegeim feszültsége lassan felengedett . . . Hiába küszködöm, tehetetlen vagyok . .. Nincs erőm, nincsenek lehetőségeim. A beszéd és a mozgás, az érzelmek és gondolatok két kifejezője megbénult. Bele kell törődnöm, más mód nincs... Mary leült mellém és beszélt hozzám, kedves, nyugodt hangon, ahogy szokott. Biztatott, hogy minden rendbejön. Milyen csodálatos pillanat lesz az, amikor először nyitom fel a szemem, és ő meglátja benne az élet fényét. Csak ködösen hallottam szavait, mert közben megfeszitet erővel ismételten ma-Jövő számunkban elkezdjük SÁTÁN BÁRÓ cimü bűnügyi elbeszélésének közlését. gamban a gondolatot, mintha szugerálni akarnám: Mary, drágám, most ne beszélj! Próbálj megérteni! Tudom, hogy ki volt az, aki leütött. Itt volt! Azonnal értesitsétek a rendőrséget, mert vissza fog jönni, hogy befejezze, amit két társával együtt elkezdett! . . . Mary! Az ég szerelmére, figyelj rám! . . . Érezd meg, hogy mire gondolok! Érezd meg a belőlem áradó nyugtalanságot! Te vagy az élettársam, gyermekeim anyja, több vagy, mint testvér, barát .. . Mary, tegyél valamit! Mary ... érezd meg .:. meg kell, hogy érezd!... Gyengéd hangja semmit sem változott. Semmit sem érzett meg. gondolataimból. A hullámok újra elültek bennem. Elfogott ismét a csendes beletörődés. A zajokból következtetve, megint kaptam egy nyugtató injekciót. Ettől el is bóbiskoltam, mert arra riadtamfel, hogy Mary azt mondja: “Ugye nem is látszik betegnek? Mindennap megborotválom, villanyborotvával . . Szegénykém, olyan békésen fekszik, mintha jól aludna és valami szépet álmodna.” “Egyszóval ma éjfélkor lesz a krizis?” — hallottam George jól ismert hangját. “Ez anynyit jelent, hogy . . . hogy még öt óra . . “Igen” — felelte Mary. — “Most harangozták a hetet . . . Még öt óra ... és Isten segítségével Bob túl lesz a veszélyen . . .” — Még öt óra!? — És azután? ... Ha sikerül, akkor jön a másik veszély. A másik, amiről senki sem tud csak én és az az aljas suhanc, akinek olyan jéghideg hangja van, mint az acél. Újra belémh&sitott a félelem. Valamit tennem kell! Valamit csinálnom kell, amivel felhívom magamra a figyelmet... Milyen furcsa is az emberi természet. Sohasem adja fel a reményt, az utolsó másodpecben is hisz abban, hogy csoda történik, így voltam én is. Hallgattam, hogyan beszélget Mary és George, közben agyam a leglehetetlenebb megoldásokat latolgatta. Most már ketten vannak mellettem, két olyan ember, aki a legközelebb áll hozzám. Talán George észrevesz valamit. Olyan sok közös élmény fűz össze bennünket, a gyerekkor, a katonaságnál együtt töltött idő . . . George mindig olyan alapos és körültekintő volt . . . Talán most rámnéz és . . . “Sajnos mennem kell” — mondta George. — “Reggel, ha megengeded, telefonálok és megérdeklődöm . . .” George! Édes jó Istenem! George! Ne menj el! . . . Még öt órám van a krizisig, vagy talán már annyi sem, hiszen minden perccel múlik az idő . . . George! Emlékezz vissza, hogy a híradós századnál . . . Ebben a pillanatban éreztem: itt a csoda, amire vártam! Ez a gondolat: “együtt voltunk a hiradós századnál!” — Az egyetlen, amit mozdulatlanságomban is tudok: lélegzeni. — George és én a legjobb híradósoknak számítottunk . . . Talán ha a lélegzésemmel adok jelt, akkor .. . “Szent Isten! — kiáltott fel hirtelen Mary. — “Nézd George, milyen gyorsan szedi a levegőt. . . Mostanáig olyan egyenletesen lélegzett és most hirtelen . . .” Ágyamhoz futott. Darling! Ébren vagy? Mi máj van? Hallassz engem?” (Folytatjuk)
