Magyar Hiradó, 1974. július-december (66. évfolyam, 27-52. szám)
1974-08-29 / 35. szám
16. oldal UTIJEGYZETEK: Nyári barangolás Erdélyben Egy csokorba szedni ennyi pazar élményt szinte lehetetlenség. [Máskor is jártam már ezen az utón, nem is okozott különösebb fáradságot, de most speciális célom volt, közelebbről akartam kapcsolatba kerülni a “hamisítatlan” népművészettel. Erdély művészete, kultúrája, irodalma — a legújabb is — ismert nagyjából előttünk. Sütő András könyve: Anyám könnyű álmot igér, közkézen forog. Illés Kinga előadó estjén megkönnyeztük a “Kis herceget”, a székely népballadák megrázó hangjai mellett sirtunk. Nagyrabecsüléssel szólunk Koós Károlyról. Szobáink falain ott függnek a köröndi fazekasok remek tányérjai, polcainkat diszitik az utolérhetetlen kecsességgel formált, kék motívumokkal díszített bokályok. Az ősi népművészet feltámadt a turisták kedvéért és szerte hordják a világon Kalotaszeg varrottasait. Korond cserepeit. Csupa báj, gazdag fantázia, finom ízlés, utolérhetetlen színek minden faragás, cserép, öltés. Csodálkozhatunk-e azon, hogy a népművészet rajongója extázisba kerül és magához szeretné ölelni az egészet, szüntelen elégedetlen, mert két egyforma motívumot alig lel az ember egy-egy darabon. A szokott útvonalam Nagyváradon át Kolozsvárra vezet. Útközben csak egy helyen időzök hosszabban. Kalotaszeg községeiben, amelyek pompája kimerészkedik az országúira. Nagykapus — a főútvonal szeli ketté a falut — reggeltől estig hatalmas virágoskertre, vagy tarka keleti szőnyegre emlékeztet. Kerítésre, zsinórra akasztott párnahajak, térítők, falvédők pompáznak tarkaságukban és kínálják magukat. Gyolcsra, vászonra, háziszöttesre hímzett írásos, vágott és válfős mintájú kézimunkák ezrei borítják virágba a községet. Kapualjakban ül a fehémép, “leánkáktól” a “bonyáig” és fáradhatatlanul öltik a szemeket, majd portékáikat kínálva nyújtják az idegenek f-e lé az ősi hagyományból született, de üzletté formálódott művészetet, hogy eljussanak a napsütötte Párizsba, párás Amsterdamba, ködös Londonba és egyebüvé a világon és maradandó színfoltjai legyenek egy erdélyi kirándulásnak. Nem lep meg, ha Adyra gondolva újra zsongnak lelkemben a szavak: “Pompás magyarok templomból jövet mennek át a Kalota folyón...” Mert, ha betérek hozzájuk és kérem, hogy a kelengyés ládából vegyék elő a már levetett népviseletet, az ünneplőt; a templomos ruhákat, akkor a lélekzetem is elakad. Egyegy menyasszonyi ruhába egész nemzedék hímezte bele vágyát, reményét, örömét . . . Ékes párták és kötények, ingek és szoknyák a színek olyan orgiájával jelentkeznek és annyi harmónia van motívumban és szinben, hogy azt leírni nem lehet. Látni kell! Aligha hiszem, hogy valahol is a világon ezzel versenyezni lehetne. Kalotaszentkirály, Magyargyérőmonostor, Bánfihunyad vár-templomos karcsú, székely-gótos, fazsindelyü templomtornyai Kálvin hitvallására hivják a falu népét. Az urasztalai csodálatos térítőkkel vannak borítva. Kalotaszeg jellegzetes “írásos” motívumai, a nép művészete benn van az Isten házában. Kérdezem, felveszik-e alkalmanként még a nagyanyától, nagyapától rájuk maradt ruhákat. Alig-alig. Inkább az idegenek számára “öltöznek be”, hogy a fényképező gép lencséje megörökítse őket a kézzel-lábba! magyarázó német, vagy francia hölggyel. S biztattam őket, hogy legalább az úrvacsorához járuljanak a régi népviseletben és ne tagadják meg őseik pompás szokásait. Kiskapuson esküvő volt ép. pen. Mély csalódás vált úrrá rajtam, amikor autók egész sora gördült a templom elé. A násznép polgári öltözetben akár itt ünnepelhetett volna valamelyik fővárosi vendéglőben. Pedig régen — és ezt Szabó Zoltán kiskapusi lelkész megjelent könyve is tanúsítja — a násznagyok hivták “hu.jjogatva”, mókás rigmusok kíséretében a vendégeket. Felpántlikázott szekereken vitték a násznépet, és ökrös szekéren érkezett a kelengye, virágos ládákban az uj otthonba. S ilyenkor tarka forgatag volt a község. Aztán a temetések fekete díszei alatt siratták az elköltözöttet. A népművészet ma vásári portéka. Régi, “antik” tárgyakat alig lehet már felfedezni. Találóan fejezték ki többen is: “Kifosztották Erdélyt régi népművészeti kincseiből”. Mindez néhány év alatt ment végbe. Elvándoroltak a régi tordai kék “röstölők”, (szinvás fazekak) győri kancsók, (poszthabán cserepek) bokályok, (diszkancsók) és ma már inkább csak a gyűjtők féltve őrzött kincsei között akad egy-egy belőlük. De a szokásokban is mélyreható változás állt be. A század elejéig pl. még megvolt Kalotaszegen az a meghatóan szép szokás, hogy az úrvacsora bort “kalákába” vitték, nagy, szép és évszámmal ellátott cserépkorsóban. Ez teljesen kiveszett már, és egyegy ilyen korsó vagyonokat ér. Az utam fő célja Marosvásárhely volt. Ez a száztizenötezres város, amelyet minden évben legalább egyszer felkeresek. Most sein magáról a városról akarok írni, hiszen bármely útikalauz részletesebben, hitelesebben és bővebben tájékoztathat róla, hanem inkább arról, hogy két évtizedes ide járásom alatt, milyen változásokat tapasztaltam. A Maros mentén fekszik és a provinciális “kisvárosból” az évek során csodálatosan szép “nagyváros” lett. E város valamikor csakugyan “vásárhely” volt, vagyis nagy vásárairól hires település. A Maros-menti községek hordták ide a manufaktúrával előállított termékeket. Ma azonban nyoma sincs már ennek a “cserekereskedelemnek.” A város hatalmas nagyüzemekkel (vegyimü, finommechanikai mü, stb.) rendelkezik és a nagyüzemi termelés be van ágyazva a román ipari hálózatba. A gyárak azonban igv is magukhoz vonzották a környező telepítések lakosságát, és noha úgy növekszik, fejlődik, mint a világ bármely nagyvárosa, a lakáshiány nyomasztóan hat.-Csupán a város szive a “régi”. Főtere a Kultúrpalotával, tanácsházzal a régi nemzedék előtt még elevenen él. Zsolnai cserepes tetőivel és tornvaival messziről felkelti az érdeklődést. A Kultúrpalotában színház, ill. -koncertterem van. Ezzel együtt két állandó színháza van a városnak és meglepően eleven a kulturális élet. A színházak mindig zsúfolt nézőtérrel rendelkeznek, és ha jó előre nem szerez az ember jegyet, aligha iut be. ÍDe irigylésre méltó az olvasottsága a vásárhelyi embereknek. Az olcsón megjelenő magyar könyvek pillanatok alatt elkelnek, és a házikönyvtárak szép kis gyűjteménnyé növekednek.) A Toldalagiház (jelenleg muzeum, az egyik legrégibb épülete a barokk Vásárhelynek) mellett van az uj színház. Valóságos építészeti “csoda”, a múlt évben adták át rendeltetésének. Milliókba került és vakmerő vonalvezetése, modern megoldása a román építészet Ízlését és bátorságát hirdeti. Az uj színházteret ugv képzeljük el, mint a régi ■Főtér “holtágát”, és körülötte modem éttermek, szupermarket található. Ez utóbbi szintén párját ritkítja Erdélyben. S ha az áruválaszték nem is olyan széles skálájú, maga a berendezés és az áruház aránya Frankfurtban is, megállná helyét. A főtéren lüktet a város életer Reggeltől estig a “virágágyás” — ez a tér-közép — körül hullámzik Vásárhely és vidéke népe. A presszók, üzletek vásárlóktól" és fogyasztóktól dagadnak, magyar, román és szász szavak keverednek egymással. A szállók előtt már megjelenjek a “külföldi” gépkocsik, korán megkezdődött a turizmus. A “havasokban” sizni lßhet, a völgyekben a friss zö’d várja a turistákat, a horgászok “amerikája” a számtalan bővizű patak és folyó, a vidék mint a romantikusok vásznain, csodálatos szépségű, mindez együttvéve vonzza a turistákat. Marosvásárhely, 1974, augusztus hó . . _ Dr. Rédey Pál Washingtonban őrzik egy magyar költő portréját PÉCS — Az 1972-es Janus Pannonius évforduló izgalmas kérdést vetett fel: van-e a költőnek hiteles portréja, s ha igen, melyik az? A jubileum idején országosan ismertté vált egy Janus-arckép, Andrea Mantegnanak, a Quattrocento legnagyobb festőjének munkája, amely fiatal férfit ábrázol korabeli olasz díszruhában, kissé elfordult fejjel, hosszú fekete hajjal. Ez a reprodukció szerepelt az irodalomtörténeti müvekben, a különféle kiállításokon és az évfordulóra kiadott emlékbélyegen is. Dr. Tóth István irodalomtörténész, a Pécsi Tanárképző Főiskola docense — ismert Janus-kutató, — bizonyította be, hogy a költő családi neve nem Csezmicei volt, mint korábban vélték, hanem Kesincei — most kiderítette, hogy az ábrázolt ifjú nem azonos a nagy magyar költővel. A pécsi kutatót egy 1454- ben íródott költemény vezette nyomra. Ebben az akkor húsz esztendős Janus Pannonius igy említi külsejét: “Már elég, leteszem lantom, leteszem koszorúm és aránysárga fejjel megtagadom örökömet.” Eszerint a költő nem fekete hajú volt, hanem szőke, és az életében róla készült festményeken nyilvánvalóan igy is örökítették meg. Az évforduló ideién közismertté vált arckép tehát nem Tanús Pannoniust ábrázolja, úgyszintén az a többi kép sem. amelyet eddig egyesek a költő portréjának vélték. Dr. Tóth István áttanulmányozta a Milánóban nemrég megjelent Mantegna-életraizot és meglepetésére egy eddig ismeretlen Janus-portrét talált benne. Az olasz művész által aláirt festmény keletkezésének ideje 1470 körül lehetett. Tudjuk, hogy Janus Pannonius ezidőtájt éppen Rómában tartózkodott: 1465 |ben Mátyás király küldöttségét vezette II. Pál pápa elé. Az időpontok egybeesése, illetve közelsége arra enged következtetni, hogy Mantegna megfestette a magyar király követét, az akkor már Európa-szerte ismert humanista költőt. A temperavásznon egy balra néző férfiú látható korabeli püspöki omátusban, kora megegyezik a költőével. Töprengő, mélyérzésü, tudós ember arcképe ez. A festménynek különös története van. Feltehetően annakidején Janus Pannonius magával hozta az arcképét Magyarországra. Ám több mint négy évszázadon át ismeretlen volt a sorsa. Olasz és amerikai források szerint a század elején Balatonbogláron őrizték a képet, majd Budapestre felölt. 1929-ben az Egyesült Államokba vitték a képet. Jelenleg is a washingtoni Nemzeti Képtárban látható a nagy költő minden bizonnyal egyetlen hiteles portréja. MAGYAR-SPANYOL EGYEZMÉNY A magyar—spanyol légügyi “gyezménv alapján a spanyol légitársaságok gépei is !eszállnak a magyar fővárosban. Az IBÉRIA nyitójárata 'andolt Ferihegyen. Ezentúl hetenként kétszer, csütörtökön és vasánap közlekednek Madrid—Barcelona— München—Budapest vonalon, és a gépek aznap indulnak vissza a magyar fővárosból Madridba.
