Magyar Hiradó, 1974. július-december (66. évfolyam, 27-52. szám)
1974-08-22 / 34. szám
16. oktal ÓHAZAI ARCOK: Öreg bojtár, öreg nóta Tarnócán SOMOGYTARNÓCA, Somogy megye. — Nem is kell tudakolni, úgyis tudja az öreg, hogy előbb-utóbb megkérdezzük őt: “Hány esztendős Pista bácsi?” Ezért még az elején alkalmat kerít rá, hogy megmondja: — Én meg már két hetes vagyok! Aki nem érti, vessen magára. Mert érteni kell az ő beszédét: — aki errefelé “két hetes”, az nem tizennégy napos, hanem hetvenhét éves. Mert két hetes számjegy egymás mellett — ugye? — 77. — Különben Horváth István a nevem — mondja, — de amúgy csak én vagyok a tarnócai bojtár, aki annak idején “beszlegődtem Tamócára bojtárnak!” ... A Széchenyi grófhoz! Valóban (akár csak utólagos ráfogás, akár igaz!), —- róla szól a népszerű nóta ! Régi, sárgult papirosu képesuj ságok is tanúsítják: — Mgforogtak utánam mind a lányok és menyecskék! — dicsekszik és a régi emlék előjöttén csillog a szeme, talán ugyanúgy, mint akkor. — Mikor is kezdte a pásztoréletet? A kérdésen szinte megütközik : — Én?! — kérdezi vissza. — Én kérem a pásztorságba születtem bele. Még beszélni sem tudtam, már volt kisostorom. Már hajtottam a falkát. Itt lakik Somogytamócán, a házát mindenki csak úgy emlegeti: A pulikutyás ház. A puli fürgén szalad elénk, ahogy belépünk a kiskapun. Fényes, göndör szőrű, élénk tekintü. S nem haragosan ugat, hanem vidáman köszönt: — vakk! Rá is szól az öreg, hogy jobban észrevegyük. — Köszönj szépen! A puli újra körbeszalad bennünket és ismét vakkant néhányat. Igen, ez valóban köszönés. Odakint jártunk a régi mezőkön az öreggel. Jobban mondva — a régi mezők helyén. Mert nincsenek már meg ezek a régi mezők, legelők, amelyeken annyit terelgete fiatal korában Horváth István a falkát.- — Sajnálom is! — mondta, amikor megálltunk a hatalmas kukoricatábla mellett. — Sajnálom is, hogy feltörték a legszebb legelőket. (A legkorszerűbb módon, az úgynevezett CPS — Corn Production System — rendszerben termeli ez az állami gazdaság is, a kukoricát. Százszázalékos a gépesítés, amire jellemző, hogy háromezer hektár kukoricával mindössze 20-22 ember dolgozik. A termésátlag pedig 70 mázsa körül jár.) Már tegnap délután kijött volna velünk az állami gazdaság korszerű sertéstelepére, ahol valóságos“ állatenyésztő városban” szintén teljes gépesítéssel, automatizáltsággal nevelik-tenyésztik a mai nemzetközi piac igényei szerint kitenyésztett hibrid sertéseket. Ám tegnap délutánra sűrű fekete fellegek gyülekeztek hirtelen az égre, s elhalasztottuk a sétát. — Aj, de jó, betyároknak való ez az idő! — mondta még tegnap az öreg. És el is magyarázta, hogy miért az — Ilyen időben lehet menni marhát szaka j taqi! Ezt is küTön érteni kell: — “Marhát szakajtani” — annyi, mint a vihar és a sötétség leple alatt elhajtani valamelyik uradalmi gulyából, ménesből, vaigy falkából néhány darab tehenet, üszőt, birkát, csikót, vagy disznót. Ilyenkor nem veszik észre az őrzők a tolvajt. — Vagyis hát, nem vették észre! — javította ki rögtön múlt időre magyarázatát az öreg. Ő még látta a somogyi betyárokat s szegénylegényeket, a Savanya Jóskákat és verekedett is velük. Szolgált nem vette le előttük sohasem a kalapját. Cipőnk ,ruhánk és kezünk kellő fertőtlenítése után mehettünk be a sertéstelepre. Tizenöt éve tulajdonképpen innen ment nyugdíjba az öreg. De mégsem egészen innen; az állami gazdaság azóta teljesen átalakult. Mi most arra vagyunk kiváncsiak, (utólag már látom, kegyetlenül vagyunk rá kiváncsiak), hogy mit érez a régi somogyi kanász, a megöregedett tamócai bojtár, amikor találkozik az ujjal. Az uj élettel . . . Megáll az öreg az infralámpák sugarai alatt sütkérező malacoknál és itt is elibigygyeszti ajkát: — Mindeneket kényeztet ez a mai világ Gyerekeket malacokat, — és neveti sajnálkozom Nézi a fiiaztató előterében is a kapcsolótáblát. Ezzel irányítja “utóda” a sertéstenyésztő szakmunkás az etetést és az almozást. — Ezeknek a kapcsolgatását a gyári munkások is meg tudnák tanulni. Ennyi a lekicsinylő megjegyzése. Kihozta régi karikásostorát is az öreg. Látni akarja,, — tud-e valaki még durrogni. vele. És örül, hogy senki nem tud. S hogy ő még megmutathatja. — Nincsenek ma már kanászok ! — mondja., Az unokája felpróbálja félszázéves kalapját és neveti: “Én is beszegődtem Tamócára bojtárnak.” — Csakhogy te már nem keltenél! — biggyeszti rá ajkát az öreg. — Ilyen kényénnőttek (elkényesztetettek) nem valók bojtárnak . . . Amikor a somogyi pásztorművészetekről kezdünk beszélgetni, felhozza, hogy valamikor ' “együtt pásztorkodott” a hires faragónépmüvész Kapoliakfkal. — Akikről mostanában könyvet is Írtak! — mondja büszkén. — S magáról mikor imák? — Magamról majd magam irok! —- neveti. — Be úgy ám, hogy tele lesz az nótával! Gyerekkortól öregkorig hol, kitől, melyiket, tanultam, és hogy mi annak a nótának az igazi értelme! Legkisebb fia és annak családja él még vele egy házban, egy fedél alatt. — De nem egy asztalnál! —- emeli fel ujját az öreg. — Amíg lehet, nem akarok rászorulni egyikükre Sem! Kettecskén a feleségemmel szépen eléldegélünk — már úgy, ahogy a sors ránk mérte az öregkor nyavalyát is! — Gyerekeimtől, unokáimtól csak a szeretetet várjuk. Mert az nem kerül pénzbe. — Kevés talán a pénzük? — Rossebet kevés! — vág vissza “somogyiasan” — Mindnek háza, gyönyörű lakása van, mert jól keresnek! De mind még többet szeretne szerezni! Autót, vikkendet, (faházat), mindent! Ezt sem szeretem én ebben a világban! — folytatja — Miért kell folyton még, még szerezni?! A nagy hajtástól aztán nincs idejük . a ballagásra, mint ahogy én ballagtam, haj de sokat a nyáj mögött. És nincs idejük a gondolkozásra meg a beszélgetésre, mint ahogy én mindig elgondolkoztam a világ folyásán és beszélgettem is, ha volt kivel. És nincs idejük a dalolásra sem, pedig én de sokat daloltam világéletemben. Naponta elballag az állami gazdaság üzemi konyhájára és heti 39 forintért hazahozza feleségének is az ebédet és a vacsorát. — Nem volna rossz, — mondja az ételre — de már unalmas, hogy minden nap csak hús meg hús. Aztán amióta beteges a feleségem, neki sem mondhatom, hogy “süss már egy kis hamuban sült soványpogácsát!” _ Sóhajt. Mikor aztán elköszönnék az öregtől, meglepődik: — Hát már megy? Hiszen még- nem is daloltam el a nótát! És elő kell vennem újra a magnetofonkészüléket, hogy beledalolhassa: Beszegődtem Tarnócára bojtárnak, jó legelője van ott a birkának. Fizetésem tiz forint húsz krajcár, megél abból — szegényesen — egy bojtár! Kispista István Könyv a baranyai kuruzslókról PÉCS. — Érdekes munkába fogott Baranyai Aurél gyógyszerész, a népi gyógyászat ismert pécsi kutatója; feldolgozza az egykori hires baranyai kuruzslók tevékenységét, regiszterbe foglalja az általuk alkalmazott gyógynövényeket és gyógymódokat. A ráimádkozó, babonázó j'avasök mellett ugyanis olyan gyógyítók is akadtak, akik figyelemre méltó eredménynyel hasznosították a fübenfában rejlő orvosságokat és a nemzedékről nemzedékre öröklődő gyógyászati tapasztalatokat. A pécsi gyógyszerész eddig harmincnál több élt vagy élő javast kutatott fel, és feldolgozta életüket és tevékenységüket. Sokatmondó felismerése, hogy az igazi népgyógyászok sohasem kértek ellenszolgáltatást az orvoslásért, elfogadták, amit a betegek adtak. Ezzel szemben a kuruzslóknak szabott taksájuk volt és ráolvasó versikéj ükbe rendszerint beleszőtték a következő sorokat: “Ha jól fizet, használjon, ha nem, bizony hadd fájjon!” A kuruzsló reklámozza magát, hó. kusz-pókusszal igyekszik leleplezni sarJatánságát és legfőbb célja, hogy megtollasodjon. A népi gyógyító viszont arra törekszik, hogy — mint jó orvos — segítsen a beteg emberen. Vitathatatlanul kuruzsló volt a sellyei javasasszony, aki szerint például reuma ellen három vadgesztenyét kellett a kabátzsebben hordani, vagy a szalántai kuruzslóasszony, aki a haj tincsből “diagnosztizált”. A mecsekszabolcsi kuruzsló férfi körömvirággal gyógyított szives rákbetegeket, mig a vizsgára készülő diákoknak serkentőül citromfü-teát ajánlott. Egyesek különleges eljárásokat alkalmaztak, amelyeknek gyökerei az ősi eredetű folklór-gyógyászatig nyúlnak vissza. A pécsbogáti javasasszony például a külső rákos sebeket tüszurásos kúrával kezele és ehhez hatféle gyógynövény kivonatát is felhasználta. A magyarmecseki javasasszony a sérült testrészre kigyóbőrt rakott, akárcsak a kínaiak. Az ormánsági Sósvertikén élt hires népgyógyász-asszonyról kiderült, hogy olyan növények főztével gyógyított, amelyekből ma fontos gyógyszerek készülnek, és valóságos művésze volt az orvoslásnak. Baranyai Aurél a népi gyógyászatra rakódott soksok babonán üdvül számos olyan eljárást és növényt talált, amelyeket a tudomány is hasznosíthat. így szerzett ismeretei is segítették abban, hogy összeállíthatta a Mecsek teljes 'gyógynövény-flóráját. Herbáriuma több mint háromszáz gyógynövényt tartalmaz. Zala megye: a magyar festészet őshazája ZALAEGERSZEG — A magyar kultúra hajnalának két nagy értékű emlék a Háhóti kódex és a Csatári biblia. Róluk ad részletes ismertetést a zalagegerszegi Göcseji Muzeum uj évkönyve. A 11-ik, illetve 12-ik századiban született dokumentumok annak a virágzó kulturális életnek bizonyitékai, amelyek a dunántúli magyar életet jellemezték. Ugyanakkor azt is bemutatják, hogy a magyar festészet őshazája Zala megye, a legpatinásabb emlékek innen származnak. A Hahóti kódex misekönyv: korát tekintve ez a második legrégibb hazai Írásos emlék. A mai is létező Zala megyei Hahót község apátságáról került el a misekönyv — királyi adományként, 1094-ben — a zágrábi Érseki Könyvtárba, ahol ma is őrzik. A misekönyv egyben a magyar miniaturafestészet legrégibb fennmaradt emléke. A ma Bécsben őrzött kétkötetes Csatári bibiliára századokon át az admonti kolostor bencései vigyáztak. A Zalaegerszeg melletti kis község egykori apátságának könyvtárába tartozó biblia első emléke. Mint a Göcseji Muzeum évkönyve Írja: két nagyméretű kötetét 111 iniciálé, 42 miniatura, 31 nagy jelenet és négy kánonkép ékesíti.
