Magyar Hiradó, 1974. július-december (66. évfolyam, 27-52. szám)
1974-07-04 / 27. szám
14. oldal HOVÁ VEZETNEK ISKOLÁINK? Irta: DOHNÁNYINÉ ZACHÁH ILONA DohnánTiné Zachár Hona Soha életemben nem hallottam annyit emlegetni a nevelést, az úgynevezett „EDUCATIONT” mint mai napjainkban. Mindenki diplomát akar nyerni, mindenki tanulni és tudni akar, de hogy aztán ezt a tudást hogyan bírja felhasználni, gyümölcsöztetni, az más kérdés. Már évekkel ezelőtt annyian nehézségekkel küzdöttek az elhelyezkedésnél, bizonyos tudományos vagy művészeti végzettség terén. Mennyi gondjuk volt az Uram tanitványainak — akik pedig igazán a legjobbakból lettek kiválogatva — hogy elhelyezkedhessenek, vagy valamilyen kielégitő állást kaphassanak. Akkoriban kiderült, hogy nem elég a „master’s degree,” de doktori diploma kell ahhoz, hogy valaki jó állást kaphasson. Akkor aztán mindenki erre vetette magát, még a zenészek is. Én sajnos előre láttam, hogy nemsokára ez sem lesz elég, mert annyi doktori diplomával megáldott egyén lesz, hogy azok bizony képtelenek lesznek majd elhelyezkedni. Nemcsak az állásszerzési lehetőség romlott nagyban az egyetemeken, de leginkább az erkölcsi nivó hanyatlott és hanyatlik napról napra. Annak idején az Uramnak volt egy brilliáns tanítványa,' aki épp a doktori diplomára készült. Két hét múlva doktorált volna, hogy ő legyen a legelső „Doctor in Music” Amerikában. Micsoda dicsőség! Akkor aztán megrágalmazták, hogy homosexuális. Semmit se tudtak valójában rábizonyítani és sose fogjuk igazán megtudni, való volt-e a vád, de megindult ellene az eljárás, mely megakasztotta pályafutását és azt, hogy graduálhasson. Később bizonyiték hijján abbamaradt minden, de a fiatalember annyira elkedvetlenedett, hogy otthagyta az egyetemet és New Yorkba utazott leckéket adni. így aztán dugába dőlt az Uram szép reménye, hogy egy ilyen kiváltságos tanítványt nyújthasson Amerikának. Az egyetem akkoriban olyan szigorúan Ítélte meg a fiatalok erkölcseit, hogy egyetemi hallgatóknak, akik még nem graduáltak, tilos volt máshol lakniok mint a dorpűtóriujnban, ahol úgynevezett házanyák szigorúan ügyeltek arra, hogy este kilenc előtt bent legyenek és hogy semmiféle botrányba ne keveredjenek, mert akkor egyszerűen kicsapták őket az egyetemről. Manapság azonban minden nemcsak megváltozott, de mondhatnék, hogy az egyetemeken, sőt az úgynevezett high-schoolokban képezik ki a diákokat mindarra, ami rombadönti egész Amerikát. Patricia Hearst rettenetes sorsáért is nagyrészt az iskolája felelős. Züllési folyamata, nvakatekert gonHETI NAPTAR JULIUS (OROSZLÁN HAVA) 8— Hétfő: Teréz 9— Kedd: Lukrécia 10—Szerda: Amália 1 ‘ Csütörtök: Lilla tek: Izabella 1. szombat: Jenő 14—Vasárnap: Örs tWHWWVVWMWVMVVmVMHWWmWWVWW dolkozása már akkor megindult, mert hisz a lapok szerint hónapokig lakott együtt vőlegényével, ahelyett, s hogy megesküdött volna vele és mindenféle forradalmi elveket táplált. Manapság pedig egyenesen olyan dolgok történnek, melyek felkavarják az ember vérét. A legfelsőbb bíróság szigorú tilelmat rendelt el pornográfia ellen, viszont mindenfelé minden háboritás nélkül árulják a legfertelmesebb, meztelen alakokkal telt magazinokat, ami aztán igazán nem lehet előnyös a fiatalság számáfa. Napról napra hallunk rape-olásról, és mindenféle skandalumról, a napokban azonban olyasmit olvastam egy illinoisi lap egyik cikkében, mely mindent betetőzött. Az ottani egyetem valamely épületében esténként oly előadásokat tartanak nyíltan az egyetemi ifjúságnak, ahol négy vagy több egyetemi hallgató meztelenül táncol, átlátszó nylon bikiniben, melyet aztán a többezernyi női hallgatóság lelkes és mohó követelésére levet, mire a nők, fiatalok, sőt idősek, akik nem is tagjai az egyetemnek, felrohannak a színpadra, hogy együtt ugráljanak, „táncoljanak” velük. És ezt megengedi az egyetem, sőt még támogatja is és a cikk is csak mint tényt közli ezt az eseményt anélkül, hogy legkevésbé is felszólalna ellene. Ami a vallási nevelést illeti az egyetemeken, erre újra elkeseredhetnénk. A legtöbb esetben — tisztelet a kivételnek — a káplánok a legliberálisabb, mondhatnék legradikálisabb közegből kerülnek ki. A mi egyetemünkön nem régen az egyetemi káplán a templomban beszédében egyenesen nevetségessé tette egyik legnagyobb evangélistánkat, Norman Vincent Peale-t, és egész beszédében gúnyosan támadta azért, mert olyan szigorúan áll Isten és a Szentirás oldalán. Az emberek minderre elmosolyodnak és azt mondogatják, amit a streakerekre szoktak mondani: „Fiatalok, miért ne bolondozzanak, ha másnak nem ártanak vele?” A baj csak az, hogy igenis ártanak — az egész országnak, sőt az egész világnak, mely majd utánozza őket. A fiatalság a nemzet disze-java, rájuk támaszkodik egész Amerika, nem a vénekre. Már pedig „Minden ország támasza, talpköve a tiszta erkölcs, mely ha megvész, Róma ledől és rabigába görbéd.” Büszkeség nélkül A természethez nemcsak most érzem magam közel, hogy elhagytam a várost, hanem mindig. Az első igazi találkozásom vele 1928-ban volt, messze innen, a murányi vár alatt. Akkor találkoztam vele először, és azóta az évek folyamán annyiszor, hogy most már nem „találkozni” szoktunk. Találkozni csak azzal lehet, aki külön él és távol él tőlünk, s egy napon, mikor látni akarjuk nagyon, elindulunk felé. Nekem nem kell elindulnom felé, mert bennem van. Bennem van a városban is, de ott nem FLÓRIÁN I IBOR élhetek úgy, hogy neki és az ő törvényei szerint éljek. Ott egyszferűen csak élek. Ismerem a természetet, annyira ismerem, hogy meg is értem, de nem jobban, mint önmagamat. És jól tudom, hogy nem elég csak szép szavakkal közeledni hozzá. Szép szavakra nem mutatja meg önmagát, igazi arca fedve marad. Testtel és lélekkel, szívvel és ésszel egyszerre kell elindulni felé, és úgy, hogy elhagyjuk valahol az utón büszkeségünket. Alázat nélkül nem lehete sohá megérkezni hozzá. A természetnek nem mondhatod hetyke nagyvárosiassággal: „Látod, ki vagyok én? Aszfalthoz és parketthez és kényelemhez szoktam, de most-örvendj! — kiváncsi lettem rád és elindulok, hogy lássalak. Mutasd meg magad, de ne okozz nagy kényelmetlenséget!” Érezted magadban csak egyszer is az alázatot? É- rezted, hogy nem elég csak szavakkal közeledni valamihez, vagy valakihez? A szép szó nagyon kevés és kevés a szép mozdulat is. Egészen mélyről, felülről — és nem kézzel.— kell megérinteni azt, amihez, vagy akihez közeledni akarunk. Érintettél-e már igy valamit, vagy valakit? Érezted önmagadban valaha is a szeretet alázatát, a vágyat a büszkeség nélküli közeledésre, a vágyat az áldozat vállalására, akár azért, hogy eljuss a természethez, akár azért, hogy megérkezzél egy emberhez? • Ezt nem látom és nem érzem szavaid mögött, a szavak mögött, amiket a természetről zárt ajtók és ablakok mögött, vagy aszfalton és kiránduláson, holdas estéken, szerelmes levelekben, regényekben és Irta: FLÓRIÁN TIBOR színpadon szoktál kiáltani, mondani, vagy sóhajtani. Ezek mögött csak a hangulat van, divat és romantika, kérkedés és nagyképűség, de nem a természet igazi megismerésének vágya. És nem érzem szavaid mögött, amiket az emberről és a szerelemről mondasz. Szerelmed mögött csak te vagy, a te szerelmed és sohasem ő, akit szeretsz. Nem a megismerés a fontos és nem a szeretet, nem az áldozat, hanem a kiváncsiság, a hiúság és a vágy kielégítése, érdek és önmagát néző okosság. Ezekért szeretsz és nem érte szeretsz. Te vagy a fontos mindig és sohasem ő, akit ’’szeretsz!” Elhiszem neked, — jó hinni — hogy szereted a hegyeket, a fákat, virágokat, a hulló leveleket, ködöt, az esőt, az őszt és az alkonyt, szereted az egész természetet — és tudsz szeretni egy embert — mert jó látni és érezni ezt a sok szépséget és jó szeretni. Mindez hangulatot ad, vidámat és szomorút és izgalmat ad, örömöt, vagy bármi mást, ami érdekes és megszabadít az egyhangúságtól. Az a lényeges, hogy ad valamit és olyat ad neked, ami nem volt azelőtt a tied. Ezért szereted és ezért keresed! De nem érezted, hogy igy nem lehet közeledni valamihez, sem valakihez? Nem lehet csak azért közeledni, mert várunk tőle valamit, sőt még akkor sem lehet közeledni, Ti a azért adunk egy keveset, hogy minél többet kaphassunk érte. Csak úgy lehet eljutni a természethez és az igazi emberhez; hogy a feléje vezető utón eldugjuk büszkeségünket, elvetjük kívánságainkat és igényeinket és csak arra gondolunk, ahova el akarunk — testben és lélekbei\ — érkezni. Arra gondolunk — és semmi másra — hogy mit vigyünk neki, mit adjunk neki. Mert, ha mindent oda akarunk adni, — anélkül, hogy kérnénk és várnánk érte valamit — csak akkor tudjuk elérni és csak akkor tudjuk megérteni őt. Ha igy közeledünk a természethez és az emberhez, ilyen alázattal és az áldozatnak ilyen vállalásával, akkor sokkal többet fogunk nyerni, mint azok, akik csak „nyerni” szeretnének. És már nem is lesz szükség arra, hogy nyerjünk, mert i egyek leszünk a természettel és egyek az emberrel, akit el akarunk
