Magyar Hiradó, 1974. július-december (66. évfolyam, 27-52. szám)
1974-08-08 / 32. szám
20. oldal MAGYAR HÍRADÓ VAJDA ALBERT: ftÉjfélkor lesz a krizis ff - BŰNÜGYI ELBESZÉLÉS — (FOLYTATÁS) “Édes jó Istenem!” — mondta Mary és távolabb ment az ágytól—“Édes jó Istenem, add, hogy egészséges legyen újra ... hiszen tudod, hogy nélküle semmit sem ért az életem . . . Bob és a gyerekek, te ezt igazán tudod, Istenem ... és ne haragudj, hogy nem szoktam rendszeresen imádkozni, de Te azt is tudod, hogy az emberek csak akkor fordulnak Hozzád, ha nagy bajban vannak . . . kérlek add, hogy Bob újra egészséges legyen és visszajöhessen hozzánk ...” Nem tudott tovább beszélni . Hallottam, hogy beletemeti arcát zsebkendőjébe és zokog. Szegény Mary. Valamit kellene csinálnom, hogy tudtára adjam: minden szavát hallom, semmi bajom, csak ezek a béklyók . . . Furcsa fáradtság fogott el, lehunyt szemhéjaim mögött fekete, örvénylő árnyak jelenek meg . . . Zuhanásszerű álomba merültem. Arra ébredtem, hogy valaki motoz körülöttem. Karomon hideg cső érintését éreztem. Ismeretlen női hang beszélt: “Rendben van, mehet . . .” Ez az ápolónő, gondoltam. — Hol lehet Mary? — Biztosan hazament a gyerekekhez. A kis Tom ugyan már felnőtt, nyolc és fél éves, de a kislány, Sheila, még csak négy . . . Mi történt velem? Legalább erről beszélt volna többet Mary az orvossal . . . Logikusan kell gondokodnom . . . lépésről-lépésre . . . akkor talán rájövök magamtól is. Nézzük csak . . . először is a jelenlegi helyzetet ... . Itt fekszem valahol egy kórházban, egyedül egy szobában- nem tudok beszélni és mozdulni . . .Mit is mondott az orvos? — Az ilyen ütéseknél gyakran fordul elő, hogy néhány napig eszméletlen ée mozdulatlan a beteg . . . Miféle ütésről beszélt? “Készen vagyunk” — hallottam ismét a nörsz hangját és a hideg cső érintése megszűnt. Nyilván folyékony táplálékot kaptam. Szőlőcukrot, vagy ilyesmit . . . Harminckét éves vagyok, sohasem voltam eddig kórházban . . . Csak egyszer, amikor Mary anyját látogattuk ... És persze, amikor a gyerekek születtek ... De az egészen más, a szülészet nem kórház, az embernek nevetnie kell ha belép, mert annyi kis vörös, orditó bébit lát és mindegyikre olyan büszkén néznek a szülők és azt mondják: jaj, hát nem gyönyörű!... Amikor Sheila született . . . A nörsz léptei megzavartak. Éreztem, hogy felemeli a takarómat. Mit akarhat? Nyilván injekciót ad . . . Mindjárt érezni fogom a tü szúrását... De nem . . . Semmit sem éreztem, a takaró neszéből következtettem, hogy újra betakart. Ennyire érzéketlen vagyok? Az injekciós-tü szúrását sem érzem? Az aujtócsukódás hangja jelezte, hogy egyedül maradtam. Milyen nap van ma? Mary azt mondta, hogy két napja fekszem igy . . . Két nappal ezelőtt hétfő volt . . . Igen, pontosan emlékszem ... A kocsit leállítottam az üzlet előtt, a Brewer Street-en . . . Szőlőt és banánt vettem, mert Tom imádja a szőlőt, Sheila pedig a banánt. Marynek is vásároltam egy kiló narancsot, aztán kijöttem az üzletből . . . Mintha vakitó fénysugár villant volna fel agyamban! Az ütés! Amiről a doktor beszélt( A kocsim körül három alakot láttam, egyik éppen az ajtaját nyitotta . . . Persze nem zártam be, csak pár percre ugrottam be a gyümölcsüzletbe. “Mit akarnak?!” — kiáltottam rájuk. Az arcukat nem láttam, de kettő máris nekemugrott és a harmadik . . .az, aki a kocsiajtót nyitotta, igen, az, rájuk kiáltott: “Verjétek fejbe az öreg fiút!” — A következő, amire emlékszem: Mary hangja- amikor az orvostól kérdi, hogy mi lesz velem . . . Tehát leütöttek ... és ettől az ütéstől megbénultam. De gondolkozni tudok és ez azt jelenti, hogy élek. — A szivátültetésekkel kapcsolatban olvastam, hogy a halál — orvosi nyelven szólva — akkor áll be, ha az agy megszűnik működni ... Nem a szív számit, hanem az agy ... Az én agyam pedig dolgozik . . . Csak éppen nem tudom senkinek tudtára adni, hogy minden szót értek, amit mondanak és gondolataim is vannak . . . és . . . “Verjétek fejbe az öreg fiút!” Mennyi kegyetlenség és gonoszság volt ebben a hangban! Lehetséges, hogy tévedek, de ez a hang valahogyan ismerősnek tűnt . . . Nem láttam az arcát, hangja azonban még most is a fülemben van, ahogy félig a kocsiba hajolva kiáltja: “Verjétek fejbe az öreg fiút!” — És utána semmi. — Sötétség. Nyilt az ajtó. A zajból hallottam, hogy többen jöttek be. A vakok is “láthatnak”, neszekből, zörejekből, hangokból, léptekből teszik össze a “képét”, amit a látó ember egyetlen szemvillanással felfog. “A helyzet változatlan, professzor ur” —• hallottam az orvos hangját. Ugyanaz a doktor volt, aki Maryt próbálta tegnap megnyugtatni. Vagy ma?. Vagy tegnapelőtt? ... De most nem erről van szó,_ hanem figyeljünk, hátha megtudok valamit magamról. “A beteg negyedik napja eszméletlen” — folytatta az orvos. “Hőmérséklet, szívműködés normális, a reflexek nem működnek.” “Hol érte az ütés?” — kérdezte egy idősebb férfihang, nyilván a professzor. A doktor valamilyen latin szakkifejezést mondott. Az ördög vigye el! Ha nem reáliskolát végzek, most megérteném. Persze tökéletesen mindegy ... A lényeg, hogy sajnos leütöttek. "" Hirtelen fényt láttam. Egy fehérhaju férfi hajolt fölém és két ujjával felemelte szemhéjaimat. “A pupilla merev” — állapította meg és elvette ujjait. A szemhéjak újra visszahullottak. Ismét sötétben voltam, pontosabban szürke derengésben. A szemhéjakon átszürődő fény jelezte, hogy a szobában vagy a villany ég, vagy felhuzzták a redőnyt és kint világos van. A professzor és kísérete elvonult. A látogatásból nem tudtam meg sokat, legfeljebb anynyit, hogy már négy napja vagyok kórházban. Úgy látszik közben sokat aludtam. Talán altató-injekciókat kapok, vagy nyugatatókat, hogy az idegek pihenjenek és újra visszanyerjék rugalmasságukat ... Jó lenne többet tudni ezekről az orvosi dolgokról . . . Vagy talán nem is ... Van egy kedves barátnőnk, igazán helyes teremtés. Negyvenkét éves lehet. Ő folyton bújja ezeket a népszerű orvosi könyveket, és ha véletlenül ráül egy rajzszegre és ettől szúrást érez az alsóbb régióban, nyomban bombinál, hogy ez valami komoly betegség előjele, vesezsugor, fenékrák, vagy ilyesmi. . . Megint nyilt az ajtó ... Ez Mary . . . Hallottam lépteit közeledni az ajtótól az ágyamig . . . Sohasem hittem, hogy megismerem feleségem járását. Milyen jó, hogy az embernek több érzéke van ... Ha a szem nem képes teljesíteni hivatását, akkor működését átveszi a fül... Mary nem jött egyedül, az ápolónő is bejött vele. Papír zörgött, majd kinyitották a vízcsapot. “Gyönyörű virágok, Mrs. Norman” — mondta az ápolónő. Hallottam, hogy a váza lassan megtelik vízzel, aztán elzárják a csapot. Roppant az asztal, ahogy rátették a vázát a virággal . . . Vajon milyen virágot hozott nekem Mary? Biztosan rózsaszín szekfüket. Ez a kedvenc virágom. “Hátha magához tér ...” — mondta Mary és egészen közelről éreztem kölnijének illatát. Szemhéjaimra árnyék borult: tudtam, hogy fölém hajolt és megcsókolt. De nem éreztem semmit. Igen. Érzéketlen voltam, mint egy fa darab és mégis agyam mindent lereagált, szinte élesebben, mint bármikor eddigi életemben. Olyan lehettem, mint egy hideg, bádogfalu műszer, amely kívülről élettelennek hat, mégis belül, észrevétlenül működik egy kis szerkezet, amely feljegyez mindent, ami a külvilágban történik, méri a levegő hőmérsékletét, páratartalmát, légnyomását. “Itt volt a professzor ur?” — kérdezte Mary az ápolónőt. “Igen. Fél órával ezelőtt volt a vizit.” “És .... mondott valamit?” “Minden megnyugtatóan bonyolódik” — felelte szakmai zsargonban az ápolónő. — “A professzor ur mtg volt elégedve. Azt mondta: minden remény meg van arra, hogy . . .” “De mikor tér magához a férjem, Sister?” — vágott közbe Mary. Hangjában türelmetlenség vibrált. (Folytatjuk)
