Magyar Hiradó, 1974. január-június (66. évfolyam, 1-26. szám)
1974-06-06 / 23. szám
8. oldal AZ EMIGRÁCIÓ ARCKÉPCSARNOKÁBÓL 11AZ ÖNRONTO” Irta: KLAMÁR GYULA Körülbelül egy évvel ezelőtt ismerkedtem meg vele: egy középkorú, jóvágásu, tűrhetően öltözött férfi volt, aki — mint mondotta — az otthoni áskálódások miatt szánta el magát disszidálásra. Különben jó állás volt, az utóbbi esztendő alatt végig egyetlen munkahelyen és eléggé fontos beosztásban. Eredeti foglalkozása technikus, s amint az igazolásaiból kiderült, igen jó technikus volt. Ez az ember, akit nem akarok nevén nevezni, egyetlen esztendő Klamár Gyula alatt csúszott le odáig, hogy tegnapelőtt kidobták a Salvation Armee bécsi menedékhelyről is... Márpedig akit az Üdvhadsereg is elkerget, annak súlyos hibájának kell lennie. Máig nem jöttem rá, hogy tulajdonképpen mi ez a hiba, csak azt tapasztalom, hogy hétről-hétre csúszik lefelé és amikor tegnapelőtt beállított hozzám „tanácsért,” akkor messziről leritt róla nem a szegénység és a nyomor, hanem a züllöttség. Hogyan jutott ebbe az állapotba, csak azzal tudom megmagyarázni, hogy ez a nem olyan régen még kitűnő technikus az embereknek abba a csoportjába tartozik, akikről azt mondják az orvosok és szociológusok, hogy „önrontó.” Azaz olyan ember, aki talán nem is szándékosan, de mégis tudatosan rombolja saját sorsát. Ismeretségünk elején még el akart helyezkedni a textilgyártásban, melynek egyik szakértője. Legalább is iratai szerint. Néhány helyre elküldte, ahol azt remélte, hogy felveszik, de mindig valami kifogással tért vissza és rendszerint szidta az igazgatót vagy a gyárat. Aztán elhatározta, hogy alkalmi munkából tartja fenn magát, legalább is addig, amig kivándorol valahová. Ettől kezdve sokféle állása volt, de mindegyik rövid életűnek bizonyult: ha valami jó állásra tett szert, bizonyos lehetett az ember, hogy rövid időn belül kidobják. Tulajdonképpen azért, mert ő intézte úgy a sorsát, hogy kirepüljön a jó munkahelyéről. Ugyanakkor elkezdte járni a különböző hivatalos szerveket és segélyt kért helyesebben követelt... Időnként megjelent nálam és ekkor tapasztalhattam, hogyan romlik le fokonként, hogyan csúszik . mindig lejjebb és lejjebb. Eleinte még lakása is volt amig keresett, vagy amig különböző szervek fizették a lakbérét; később alkalmi munkahelyein kapott lakást csakhogy amikor állásából repült — mint ahogyan előbb-utóbb mindegyikből kidobták, — a szolgálati lakást is el kellett hagynia. így került végre az Üdvhadsereg egyik bécsi menedékhelyére — sajnos nem egyedül a magyarok közül — és úgy látszott, hogy itt valahogy kibírja, vagy méginkább: eltűrik. Közbeközbe sikerült valami jó állást szerezni neki, vagy ő kapott el valamit, de biztos volt, hogy rövidesen vége lesz a jó állásnak. Benedek László professzor irta meg az „Aranykalitka” című könyvében az „önrontó” ember természetrajzát. És ahogyan figyeltem később a technikust lefelé való haladtában, azt kellett észrevennem, hogy ő is az „önrontók” furcsa csoportjába tartozik. Csakis akkor érzik magukat jól ezek az „önrontók”, ha megtörténik velük az, amit akarnak; kidobják őket állásukból, megszégyenítik őket,- és más hasonló kalamajkán esnek keresztül, mert akkor szidhatják a gonosz világot, a sorsot; átkozhatják embertársaikat, a körülményeket, a megnemértést és lázadhatnak minden ellen, ami a világban körülveszi őket. így tesz az említett technikus is, legalább is igy viselkedik ma már, mindössze alig egy esztendővel az után, hogy elhagyta Budapestet és „uj életet” kezdett Nyugaton. Bevallom, sajnálom ezt az embert: értelmes, okos, humora van; úgynevezett „jobb sorsra” érdemes, aki azonban furcsa módon egyre lejebb és lejebb csúszik. Talán azért, mert iszákosnak néz ki, holott állítása szerint egyetlen kortyot sem iszik; arca szedeijés-lila, mintha állandóan tele lenne sziva; de még inkább azért kerül lefelé, mert szándékosan rongálja az életét. Munkahelyén szándékosan összevész mindenkivel, olyan követelésekkel áll elő, amelyek nem járnak neki és ha követeléseit nem ismerik el, nyomban bírósággal fenyegetőzik és bíróhoz szalad. Ugyan melyik munkaadó szereti az ilyen munkást? Egyszer elmentem vele tolmácsolni a bíróságra. Kiderült a bíró előtt, hogy mindent megkapott, amit most birói uton követelt, sőt még annál is többet. A biró majdnem megverte... Tegnapelőtt azért jött, hogy tanácsolt kéijen: nincs hol aludni, nincs munkahelye, mit tegyen? Bevallom, nem tudtam rajta segíteni, sőt dühösen fordultam el tőle... így rontotta el végül a velem való viszonyát is... „Bál a Savoyban” Irta: HALÁSZ PÉTER A londoni Savoy a világ egyik legpatinásabb és legelegánsabb szállodája. Főbejárata és homlokzata keskeny közre néz, a hátsó traktus azonban a Temzére. Emlékeztet ebben a hajdani pesti nagyszállókra, a Hungáriára, a Dunapalotára. Az igazi elegancia hangsúlytalan. A Savoy megengedheti magának a semmitmondó főbejáratot. A lakosztályok abla- IgSK <31 kaiból nyíló folyóparti panoráma — már nem a járókelőre tartozik. A Savoyt többször és többféleképpen megörökítették az irodalom- Halász Péter ban. Darabot írtak róla, amelynek zenéjét Ábrahám Pál szerezte. „Bál a Savoy”-ban. Ezt később megfilmesítették. Arnold Bennet pedig regényt irt róla, amely negyven évvel ezelőtt best-seller volt. A regénynek az volt a cime, hogy „Imperial Palace,” de modellja a Savoy volt. A Savoy igazgatósága oly büszke erre, hogy a hotelirodában, üvegszekrényben őrzi Bennett noteszait, amelyekben a Savoy tanulmányozása közben jegyezte észrevételeit: a konyháról, az étteremről, a felvonókról, a mosodáról. Hotelvendégek, ha óhajtják, megtekinthetik. Mármint azok, akik hallották Arnold Bennett és az „Imperial Palace” hírét. London évek óta az idegenforgalom elsőszámú attrakciója, de talán nem meglepő, hogy a turisták közül csak nagyon-nagyon kevesen szállnak meg a Szavyban. Vendégei a vagyonos és befolyásos pozíciókban lévő világutazók viszonylag kis rétegéből kerülnek ki és nyugtalan időkben ezek az utazók maradnak el először^S mivel az ilyen nagyszálló (reputációjához méltó) üzemeltetésének költségei mind magasabbak, a Savoy a tavalyi esztendő mérlegét nem zárta kedvező eredménnyel és ennek következtében a részvényesek jóval kisebb osztalékhoz jutottak, mint az előző években, mint azt remélték. A Savoy elnöke, Sir Anthony Homby e héten tartotta beszámolóját a hotel főrészvényesei előtt. Föllépett az emelvényre, aktatáskájából kivette beszéde kéziratát, majd az aktatáskát az asztalra helyezte. Sir Anthony egy kis szorongással nézett körül. Azzal kezdte, hogy az év első fele fölülmúlt minden várakozást. De a második... És sorolni kezdte a nehézségeket. A pénz értéke és a deviza-árfolyamok körüli bizonytalanság, a közelkeleti háború, sztrájkok és bérviták, olaj- és szénhiány, háromnapos munkahét, legijáratok szünetelése, áram-korlátozás, toiletpapir-hiány... — sir Anthony megtörölte gyöngyöző homlokát — csoda-e, hogy utazók s elsősorban amerikaiak ezrei lemondtak az utazásról és lefoglalt szobák üresen maradtak...? A vállalat elnöke hosszasan beszélt, aztán fölnézett. A részvényesek hideg tekintettel néztek vissza rá. A részvényesek csak a jó híreket szeretik. A rossz híreket nem. Ekkor Sir Anthony benyúlt az aktatáskájába és kiemelt belőle egy könyvet. Fölnyitotta a megjelölt oldalnál és olvasni kezdte. A következőket: „A részvényesek sűrű sorokban foglaltak helyet a teremben. Némelyik elegáns, némelyik slampos, némelyik eszes, némelyik együgyű, tapasztaltak és tapasztalatlanok, kapzsiak és gálánsak, fukarok és nagylelkűek... meghatározhatatlan és kedélytelen társaság. És ekkor az elnök szóra emelkedett. — A számok hangosabban beszélnek, mondotta, mint a megafonok: Biztos vagyok abban, hogy önök azzal az elfogulatlan tárgyilagossággal tanulmányozták már a számokat, ami jellemzője minden jó részvényesnek. Nem kell tehát olyan információval fárasztanom önöket, amelynek máris birtokában vannak. Mindössze azt akarom megjegyezni, hogy az önök hotelja rendkívül viharos évet vészelt át, nem éppen dicstelenül. És ekkor az elnök sorolni kezdte: — az előző évad (Folyt, a 14. oldalon) S'Z’E'M’L'E j A világ élelmiszer-készlete vészesen alacsony ponton áll. Annak ellenére, hogy az U.S. szójababból, gabonából és egyéb terményekből ebben az évben rekordmennyiséget szállít külföldre, a világ élelmiszertartaléka csak 27 napos ellátásra elegendő, szemben az 1961-es 100 napi ellátásnak megfelelő tartalékkal. Ennek az az oka, hogy Ázsia, Afrika és Latin-Amerika népeinek gombamódra történő szaporodása és az éhező népek növekvő fehérjeigénye következtében több élelmiszer fogy el, mint amennyit a földművesek termelni képesek. Ha csak egyetlen területen hiány keletkezik, ahol nagyobb mennyiségben termelik a gabonaféléket, az világméretű élelmiszerhiányhoz vezet. Annak ellenére, hogy a világ szükségben van, az U.S. „Ford for Peace” programját erősen megnyirbálták, mert a törvény élőirja, hogy előbb minden hazai és kereskedelmi exportnak eleget kell tenni, és csak azután kerülhet sor az éhező nép közötti élelmiszerszétosztásra. A problémát nehezíti az olaj árának ugrásszerű felemelkedése, amely a műtrágyafélék gyártását erősen befolyásolja. Azok a fejlődő népek, amelyek a magas árak miatt nem vásárolhatnak műtrágyát, kénytelenek több élelmiszert vásárolni, mint bármikor azelőtt. Ebben a helyzetben van például a hatalmas India. Ilyen körülmények között mit lehetne tenni? A Világélelmezési Konferenciát ez év novemberében tartják Rómában. De addig milliók éhenveszhetnek és a világ nem várhat novemberig. Az Egyesült Államoknak világélelmezési akcióprogramot kell inditványoznia amelynek megvalósításában az U.S. vezető szerepét kell hogy vállaljon kenyérbősége alapján.
