Magyar Hiradó, 1974. január-június (66. évfolyam, 1-26. szám)
1974-05-16 / 20. szám
12. oldal Emberkereskedelem i Irta: KLAMÁR GYULA Kemény szavakat használt a napokban a bécsi elő-, kelő lap a menekült-táborok lakóival kapcsolatban egyes tengerentúli és európai államok „delegátusai” ellen. Mint tudjuk, Ausztria egyike azon államoknak, amelyek menekülteket fogadnak be, kénytelen kelletlen, vagy akarva akaratlanul határaik közé. Hogy csak a legnagyobb menekült-hullámokat emlitsük: az 56-os magyar menekültek után a csehszlovákiai menekültek fogadta be, majd az ugandaiakat, később a chileieket és sajnos, ez a folyamat nem szűnik, és talán azt se tudnák megmondani az osztrák hatóságok, hogy 1945 óta, amióta Ausztria a „menekültek klasszikus földje” lett, hány százezer ember nyert menedéket a bécsi hatóságok segitségével és hozzájárulásával? Ausztriához képest Olaszország és Németország jóformán alig játszik szerepet, afniben persze nem az illető országok kormányai a bűnösek, hanem inkább az, hogy nem fekszenek olyan központi helyen Európában mint Ausztria. Az osztrák hatóságok mindig is kritizálták egyes országok magatartását a menekültek irányában s valószinüleg teljes joggal. Az újabb kritikát az hivta ki, hogy tavasz közeledtével megélénkült egyes országok tevékenysége: kiválasztani azokat a jó munkaerőket, akik már hetekhónapok óta várakoznak kivándorlásra. A cikk nem említ nevet,' országot, amikor megírja, hogy rövidesen útnak indulnak Bécs, illetve Traiskirchen felé a delegációk - óh, nem azzal a céllal, hogy humanitárius kötelességüknek tegyenek eleget és fhazájukat-vesztett embereket uj egzisztenciához segítsenek. Erről szó sincs — hanem arról igen, hogy a menekült táborok lakóinak feltegyék azokat a kérdéseket, amelyeket annak idején a rabszolgakereskedők is feltettek az „árunak” (vagy annak tulajdonosának): egészséges vagy? tudsz valami mesterséget? milyen készséged van azonkívül? stb.stb. Az a bizonyos menekült-segítség ilyenkor lelepleződik és kiderül, hogy nincs egyébről szó, mint meztelen kereskedésről embertársainkkal. és ezt a tevékenységet az osztrák hatóságok kénytelenek ölhetett kézzel nézni, mert mit tehetnének egyebet? Nyitva tartják a menekültek előtt a táborok kapuit, mert hiszen csatlakoztak annak idején az un. menekült egyezményhez, amely kimondotta Genfben, hogy mindenkit, akit meggyőződése, vallása, nemzetisége, faja stb., miatt üldöznek, be kell fogadni és menedéket nyújtani nekik. Másrészt: a hatóságok kénytelenek aggódni nap nap után a menekült-ügyek anyagi fedezete miatt... Kemény szavakat használnak Ausztriában azzal kapcsolatban, hogy noha bizonyos tekintetben enyhítettek az un. menekült státus megadásának feltételein, ennek ellenére nem rózsás az egyes menekültek kilátása a jövőre nézbe. A döntő kérdés marad a régi: kivándorolni, vagy sem? És ha igen - minthogy az esetek legnagyobb részében a menekült kénytelen tovább menni - hogy hová? Rendszeres időközökben felkeresik az osztrák menekült—táborokat a már említett külföldi delegációk, hogy az Ausztriába ömlő különféle nemzetiségű menekültek közül kiválogassák a maguk számára a kívánatos munkaerőket...Az „emberkereskedelem”, lebonyolítása után keserűen néznek a delegációk után úgy a visszamaradtak, mint az osztrák hivatalos hatóságok. A legelső és legsúlyosabb ok a visszahagyásra, ha valaki benne van valahol egy „Strafregisterben” azaz: ha valaki büntetett előéletű. Egy másik jelentős ok egyes delegációk számára az illetők egészségi állapota. Néhanapján az úgynevezett „humanitárius magatartás” is, szempont lehet...Vannak ugyanis egyes országok, amelyeknél bizonyos nyereségre dolgozó egyesületek, társaságok, amelyeket karitativ tevékenységéért a kormányok jelentős segélyben részesítenek az esetben, ha tevékenységük körét igazolhatóan kiterjesztik és otthonaikban helyet adnak a menekülteknek is. Ez elegendő mozgató erőnek látszik arra, hogy ezek a társaságok a menekültek felé forduljanak, és hogy ennek a segítségnek az elnyerése érdekében a traiskircheni menekült-tábor lakói felé forduljanak. Ez az embervásár is elég keserű szájízt hagy hátra azoknál, akiket érint. Végül—Írja az osztrák lap—tekintélyes számú menekült marad a táborban vissza, akiket rendkívül nehéz integrálni, illetve amelyik nagyon nehezen tud beleilleszkedni a társadalomba. Ennek az oka is sokféle lehet, de leginkább az, hogy a rovottmultu nem kap munkát, vagy csak addig, ameddig ki nem derül róla a múltja; vagy pedig azért marad vissza, mert beteg és ez egyúttal abban is akadályozza, hogy munka után járjon. Az ilyen körülmények között a táborban lézengő társaság kitűnő talaj mindenféle bűnözés számára. A kriminalitás emelkedéséről a hatóságokon kívül az ilyen menekült táborok környékének lakói tudnának sokat beszélni. Minderről azonban nagy nyilvánosság alig vesz tudomást, még kevésbbé pedig azok az országok, amelyek delegációi - kiválogatva a javát - a többiről lemondottak és hátrahagyták őket az osztrák állam és társadalom gondoskodása számára. Az előkelő osztrák lap által festett kép szomorú, de igaz. Sok—sok példával lehetne illusztrálni az elmondottakat - egyszer talán érdemes is volna egy kicsit körülnézni a kallódó magyarok között a menekült táborokban. De ki vállalkozik ilyen hálátlan feladatra? HÁBORÚS EMLEKEK Meglepőnek tűnhet, hogy ilyen életérzés is van: háborús nosztalgia. Vannak, akik visszapillantva úgy érzik, hogy egyéniségük a nagy konfliktus idején bontakozhatott ki igazán akadálytalanul s akkor bizonyíthatták bátorságukat leginkább mások és önmaguk előtt — s vannak olyanok is, akik akkor, a megpróbáltatás órájában találkoztak először a szeretettel és az emberiességgel és ezt az élményt soha többé el nem felejthatik. Ez a hét Londonban, sajátos módon, mindkét élményt illusztrálja. Az egyik: a második világháború repülő-veteránjainak találkozója a Portman Hotel-ban. Amerikai, angol és német volt hadipilóták elevenítik fel emlékeiket — száznál többen érkeztek az Egyesült Államokból, Németországból eljött Adolf Galland, a Német Szövetségi Köztársaság Légierejének parancsnoka s vele együtt volt Luftwaffe-pilóták egy csoportja — valamennyien az angol Royal Air Force klubjának vendégei erre a hétre. A kezdeményezés az amerikaiaké, a hajdani P47-es Thunderbolt harci gépek egykori pilótái tizenhárom esztendővel ezelőtt alakították meg szövetségüket s azóta emlékező találkozóra gyűlnek össze minden évben, ezúttal első Ízben Angliában, amelynek támaszpontjairól repültek annakidején halálos légipárbaj megvivására. Minden évben uj elnököt választanak a szövetség élére, ezúttal Ed Pleasant-et, aki repülő-őrnagy korában az ellenségnek 19 gépét lőtte le és kilenc gépet rongált meg légiharcban. — Alig húsz esztendős voltam — mondja merengő mosollyal pár hónappal azelőtt apám nem engedte, Klamár Gyula hogy öreg autójának a volánja mögé üljek, mert hátha kárt teszek a tragacsban. S akkor egyszerre csak egy félmillió dollár értékű gép nyergében találtam magam, ég és föld között, a korláttalan szabadság mámorában. A volt őrnagy Massachusetts-ben él, ingatlan-közvetitéssel és biztosítási ügyletekkel foglalkozik. Veszélytelenebb, de prózaibb. És ezt elmondhatja a többi is: Robert Johnson, aki 28 ellenséges gépet lőtt le és Francis Gabreski, aki ugyanannyit. Ma: őszülő urak, akik úgy gondolnak vissza egykori önmagukra a Thunderbolt botkormánya mögött, mint távoli ismerősökre. Akkor az ég volt az övék, most az ingatlan. S a hajdani ellenségek, akik a sokezerméteres magasságban tüzet nyitottak egymásra s hol zuhanva, hol fölfelé kúszva, lélegzetállitó hajszában keresték a legbiztosabb pontot a döntő találatra — most barátságos és meghitt beszélgetésben elevenítik föl emlékeiket. S ha minden jól megy, talán eladnak egymásnak egy-égy életbiztosítási kötvényt. A hét másik nosztalgikus epizódjának nem hőse, de hősnője van: Mrs.Greta-Jean Jollif, egy earlsfield-i villanyszerelő negyven-esztendős felesége. Harmincegy évvel ezelőtt, 1943-ben egy éjszakai légitámadás során bombatalálat érte a házat, amelyben az akkor 9 éves Greta-Jean lakott és a kislány elveszítette a szüleit. Másnap Devonba vitte a vonat, a Smallridge-család házába, amely, mint akkor annyi más angol család, otthont adott az elárvult gyermeknek. A kislány vigasztalhatatlan volt, szótlan komorságában a magányt kereste, a kis ház kertjében ült naphosszat, egymagában. Mig az történt egy napon, hogy megállt a ház előtt egy jeep s bejött a kertbe két amerikai katona. Már figyelhették egy ideje a szomorú kislányt, a devoni bázison állomásoztak ugyanis és minden nap elhajtottak a Smallridge-ház előtt. S most csokoládét hoztak s megkérdezték, hogy miért busul? Greta-Jean elmondta. Attól kezdve a két amerikai katona csaknem minden nap meglátogatta a Smallridge-házat. Játékokat hoztak, édességet, még uj ruhát is Greta-Jeannek. És amerikai dalokat énekeltek, meséltek Amerikáról, saját szülővárosukról, messzi tájakról és messzi emberekről. Greta-Jean szivéről lassan-lassan fölengedett a nehéz bánat. Várta már a percet minden nap, amikor a jeep megállt a ház előtt. A két fiatal amerikai katona visszaadta Greta-Jean életkedvét. Aztán egy napon elbúcsúztak s nem jöttek többé, visszamentek hazájukba. Greta-Jean azonban úgy érezte és ez az érzése sohasem változott, évek s évtizedek során, hogy ez a két amerikai fiatalember életének legnehezebb korszakán segítette át. Féijhezment, már neki is gyermekei vannak, de sohasem csökkent benne a vágy, hogy a két amerikait viszontlássa egyszer. Csak annyit tudott róluk, hogy Harry-nak hívták az egyiket és Smitty-nek a másikat. Az év elején levelet irt a New York-i Daily News című lapnak, fölidézve azokat a devoni hónapokat. És — történnek még csodák — Harry Littlefield Washingtonból és Mokshay Robert Wendell Smith Seattle-ből sürgönyzött Greta-Jean-nek, a repülőjegyeket már postára adták és a hét végén szeretettel várják féijével együtt a New York-i Kennedy-repülőtéren... Vándor Péter Sirás is, meg nevetés Minden nap és minden év: kicsi meg nagy hóesés — egy nap kis hó, egy év nagy hó, — sirás is meg nevetés. Egy ásás meg egy kapás valakinek vermet ás — s ha a fű kihint belőle lekaszálja egy kaszás... Simonyi Imre
